A tömeggyilkos, aki mindennél jobban szerette a családját - Interjú Hermann Göring unokahúgával, Bettina Göringgel

Sokat beszélünk a 20. századi önkényuralmi rendszerek, népirtások túlélőiről és azok leszármazottairól. Az eltitkolt családi tragédiákról, a generációkon keresztül hordozott traumákról, amelyek feloldására gyakran csak az eseményeket átéltek unokái vagy dédunokái képesek.

Azonban leszármazottaik nem csak az áldozatoknak, hanem az elkövetőknek is vannak, akik nem kisebb terhet cipelnek. Szembenézni azzal, hogy a szeretett apának, nagyapának volt egy másik énje is, hogy a kedves, jófej nagybácsi főmunkaidőben tömeggyilkos volt, gyakran lehetetlen feladat az érintettek számára. A legegyszerűbb reakció ebben az esetben a tagadás, relativizálás vagy a hárítás: semmi közöm a felmenőim bűneihez.

Bettina Göring, aki szembenézett a családi örökséggel

Bettina Göring nem ezt az utat választotta. Az egyik leghírhedtebb náci vezető, Hermann Göring unokahúgaként úgy határozott, őszintén szembenéz a dicstelen családi örökséggel, és amennyire tőle telik, megpróbálja enyhíteni azt a fájdalmat, amelyet a felmenői okoztak.

A dolga annyiban talán könnyebb volt, hogy már a háború után született 1956-ban. A család belterjes házasodási szokásainak köszönhetően Hermann Göring többféle módon is a felmenője volt: mivel a nagyanyja, Ilse a saját anyja féltestvéréhez, Karl Ernst Göringhez, Hermann bátyjához ment hozzá, a politikus egyszerre volt az asszony nagybátyja és a sógora. Ebben az írásban nem is próbáljuk a szövevényes rokoni szálakat kibogozni, az egyszerűség kedvéért végig Bettina nagybátyjaként utalunk rá.

Bettina Göring történetével a magyar közönség először Cseke Eszter és S. Takács András Diktátorok gyermekei című dokumentumsorozatában találkozhatott. Első könyvében, a Drága bácsikám -ban őszintén ír a család terhelt múltjáról, a nagyszülei szerepéről a náci rezsim fenntartásában,  a saját lázadásáról és útkereséséről. A könyvet Cseke és S. Takács vezetésével egy pódiumbeszélgetésen is bemutatták, mi pedig ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Interjú Bettina Göringgel

- Mit gondol, mi lehet a magyarázata annak, hogy becsületes, tisztességes emberek is a náci ideológia támogatójává váltak?

- Németországban akkoriban nagyon maga alatt volt a társadalom. Elvesztették az első világháborút, hatalmas volt a szegénység, és kerestek egy erős vezető figurát. Eleinte 20-30 százalékos volt a nemzetszocialisták támogatottsága, a népszerűségük azonban egyre nőtt. Egy új korszak következett a háború után, és a régi, nagyon idős vezetők mellett imponáló volt az ő fiatalságuk is: a negyvenes éveikben jártak, miközben Hindenburg és a régi vezetők már elmúltak nyolcvan. Sokak szemében a nácik egy új világ ígéretét jelentették.

- Vajon ekkoriban a német átlagember mennyire volt tele gyűlölettel?

- Szerintem nem igazán. Szenvedtek, új reményt kerestek, nem hiszem, hogy ezen túl ilyesmivel foglalkoztak volna. Ebben a helyzetben a politikusok szeretik a világot jókra és rosszakra felosztani, ellenségképet kreálni, és így felemelni a támogatóikat. A világon mindenhol így megy ez, csak épp Németországban ez egy olyan extrém szintet ért el, amire korábban még soha nem volt példa, főleg ilyen rövid idő alatt. 

Amikor Hitler hatalomra jutott, még hozott olyan intézkedéseket, amelyekkel a társadalmi többségnek kedvezni tudott, így a népszerűsége is nőtt. Az első öt évben, 1934 és 1939 között, amíg ki nem robbantották a második világháborút, a német gazdaság fejlődött, az emberek pedig egyre jobban és jobban éltek, biztonságban érezték magukat. Eközben azonban egy idő után, ahogy a hatalma egyre nőtt, minden intézmény élére a saját embereit ültette, és már senki sem akadt, aki megfékezhette volna.

- Mindeközben egy karizmatikus figura volt, akiért a tömegek rajongani tudtak.

- Igen, legendák szólnak arról, hogy sok nő szerelmes volt belé, de szemtől szemben nem volt egy különösebben kedves ember. A nagybátyám, Göring sokkal inkább volt egy elbűvölő személyiség, aki a középosztálybelieket is meg tudta így szólítani.

- Amikor Ön felnőtt, a 60-as, 70-es évek Nyugat-Németországában, érezhető volt bármiféle Hitler-nosztalgia?

- Nem igazán. Inkább a tagadás volt jellemző, nem beszéltek róla. Bizonyára az idősebbek, a régi nácik megtartották a nézeteiket, de nem hirdették. Néha lehetett megjegyzéseket hallani, amikor például kamaszkoromban egy hippi társasággal üldögéltünk a parkban, valaki odaszólt, hogy a Führer idejében ezt nem engedték volna. 

Mi, fiatalok teljességgel és hangosan ellene voltunk. Az idősebbek, akik átélték a háborút, nem szívesen beszéltek a traumáikról. Az elvesztett háború minden családot érintett: a németek 8 millió katonát veszítettek, csupa fiatal férfit. A túlélőknek kellett újraépíteni és működtetni az országot, köztük a régi náciknak. Az orvosok között és az államigazgatásban rengeteg korábbi náci volt. Tudni lehetett, hogy az én gimnáziumi történelemtanárom is közéjük tartozott, de nem hangoztatta a nézeteit. Így ment ez akkoriban.

- Antiszemitizmus létezett?

- Nem. Nem éltek már ott zsidók, így ez nem volt téma a társadalomban egyáltalán. A 60-as években az amerikaiak kezdtek erről szóló dokumentumokat mutatni a gyerekeknek, és mi akkor szembesültünk vele, hogy ilyen konfliktus létezett valaha. 

- A családjában mennyire volt téma a múlt?

- Szelektíven beszéltünk róla. Apám a háború alatt pilótaként szolgált, arról mesélt néha, és arról, hogy a nagybátyja - vagyis maga Hermann Göring - a Luftwaffe vezére volt. De nem volt szó a holokausztról és egyéb szörnyűségekről. Én magam 11 évesen tudtam meg ezeket, amikor láttam az említett dokumentumokat, és a döbbenetes képeket Auschwitzról, a halomban heverő holttestekről Teljesen lesokkolt, nem akartam elhinni. Ekkor még nem állt teljesen össze, hogy az én rokonom mennyiben volt felelős ezért. Néhány évvel később azonban elkezdtem kutatni. 

Ez a hatvanas évek végén történt, egy eleve forradalmi hangulatban. Egyre több baloldali ifjúsági csoport alakult, én is csatlakoztam egyhez. Közben ahogy egyre többet olvastam a témában, lassan kibontakozott előttem a családom szerepe a történetekben.

- A szüleinél rákérdezett ezekre?

- Igen, de ők is kevés konkrétumot tudtak. A népirtás nem nyilvánosan történt. Az emberek észrevették, hogy eltűntek a szomszédaik, de a gázkamrákról és hasonlókról nem értesültek. Az anyai nagyapám sejtett valamit, mert a főnöke egy zsidó ügyvéd volt, látta, amikor elhurcolták. 

A nagyanyám, Ilse a háború alatt a Német Vöröskereszt egyik magas rangú vezetőjeként sok mindenről tudhatott, de még akkor is tagadta, amikor a háború után évtizedekkel ő is látta ugyanazokat a dokumentumokat, mint én. Ellökte magától a képeket, és azt mondta, mindez nem igaz. Hogy pontosan mennyit tudott, soha nem derült ki. Ekkor már idős és szellemileg is gyenge volt, talán tényleg nem volt már képes előhívni ezeket az emlékeket.

- A Göring család több tagja volt magas beosztásban a náci rezsim alatt. Bárki más tudhatott Hermannon kívül a konkrét holokausztról?

- Pontosítsunk, Hermann nem egyszerűen tudott róla, az ő fejéből pattant ki “a zsidókérdés végső megoldása”. Valószínűleg a nővére Ole néni is elég sok mindennel tisztában volt. Ez engem mindig kicsit zavarba hozott, mert Ole nénit a nagyanyámmal ellentétben mindig kedveltem, nagyon kedves, szerethető asszony volt. Néha még Hitlerrel szemben is kritikus hangot ütött meg. Ugyanakkor abban az időben Ausztriában élt, és nagyon örült a német megszállásnak. Erről egy levél is fennmaradt, amelyet egy könyvben olvastam sokkal később. Nagyon furcsa és nehéz volt látni, hogy a nagynéném, akihez annyi szép emlékem kötődik, milyen áhitattal üdvözli Hitlert.

- Valahol megérti, miért érzett így?

- Abszolút. A nácizmus egy hitrendszer volt, mint egy vallás vagy egy szekta. Hitler volt a Messiásuk. És egyébként is, ha ellene is volt, az ő helyzetében mit tehetett volna?

Volt azonban egy öccsük is, Albert, aki az életét kockáztatva mentett zsidókat. Nem igazán tartották a kapcsolatot, de Hermann nem egyszer járt közben érte a hatóságoknál. Fontos volt neki a család minden nézetkülönbség ellenére. Amikor már hanyatlott a hatalma, 1944 végén és 45-ben, meg is üzente neki, hogy nem tudja tovább védeni.

Albert jó ember volt. A hatvanas években hunyt el, megtört emberként. Munkát a háború után nem kapott, szomorú körülmények között halt meg. Sokan szerették volna, hogy a Yad Vashem Múzeum neki is odaítélje a Világ Igaza kitüntetést, erre azonban nem került sor. Kár, megérdemelte volna. 

- A háború után mi történt a családtagokkal?

- Göring feleségét és hat év körüli lányát egy darabig házi őrizetben tartották. A lánya, Edda nem olyan régen hunyt el, boldogtalan életet élt. Kislányként hercegnőként nevelték, egy kastélyban lakott, a háború után mindez megváltozott, és ezt soha nem tudta igazán feldolgozni. Fogászati asszisztensként dolgozott, és az anyjával élt annak haláláig. Néha volt egy-egy szerelmi viszonya, de nem ment férjhez. Tudott róla, hogy végzem a múlt feltárását, nem ellenezte, egyszer beszéltünk is. Akkor azt mondta, értsem meg, ő szerette az apját, nem tud rossz érzésekkel gondolni rá. “Nehéz életem volt” - mondta.

- Milyen volt a Göring névvel felnőni Németországban?

-Nem okozott problémát, mert ez egy gyakori német családnév. Keveseknek jutott eszébe, hogy összekössenek a nagybátyámmal. Egy esetre emlékszem a szülővárosomban, ahol egyébként szintén sok Göring élt, egy taxisofőr, aki korábban náci volt, rákérdezett. Látja, még a taxisofőrök között is található volt náci.

- Mit tud más diktátorok leszármazottairól? Találkozott velük?

- Himmler gyerekeiről tudok, ők a háború után is nácik maradtak. Olvastam róluk, de nem találkoztunk. Ugyanakkor ismerem Niklas Frankot, egy hírhedt náci, Hans Frank fiát. Nem találkoztunk, de beszéltünk többször. Az apja a második világháború alatt a megszállt lengyel területek főkormányzójaként sanyargatta a lakosságot. Niklas íróként és újságíróként ismert, és teljesen szembefordult az apja nézeteivel. Sokat írt az apja bűneiről, ami miatt a testvérei őt gyűlölték meg.

Az én családom pedig egy különös keverék, mert míg apai ágon nácik a felmenőim, anyám szülei antifasiszták voltak. Apám gyerekként nácik között nőtt fel, szerette Hermann bácsit, aki támogatta korán megözvegyült anyját, de túl intelligens volt ahhoz, hogy felnőttként ezek a nézetei megmaradjanak. 

- Amikor összeállt Önben kamaszkorában a család terhelt múltja, érzett bűntudatot?

- Borzasztóan éreztem magam. Azt hiszem, az egész német társadalom érzett mélyen valamiféle bűntudatot, és érez a mai napig. Ez az oka annak, hogy az ország még mindig gyakorlatilag feltétel nélkül támogatja Izraelt. Én is inkább kerülöm ezt a témát. Ezt a munkát az én generációm végezte el, a fiatalokat már kevésbé érdekli. A politikusok azonban még az én korosztályomból kerülnek ki.

Amikor a könyvet írtam, találkoztam olyan családtagokkal, akiket korábban nem ismertem, és hozzám hasonló tapasztalataik voltak. Ugyanakkor a gyerekeik, unokáik védelme miatt nem szívesen beszélnek erről nyilvánosan. Azt mondták, ők megharcolták a maguk harcait a hatvanas években, a gyerekeiket szeretnék ettől megkímélni. Nekik annyival egyszerűbb, hogy a családnevük is más.

- Holokauszt-túlélőkkel találkozott?

- Igen, többekkel. Túlélőkkel és a gyerekeikkel is. Csodálatos, gyógyító találkozások voltak, a többségük hálás volt érte. Izraelben a mai napig sok túlélő él, de már nagyon idősek, a nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak. Fiatalon is találkoztam eggyel Indiában, ő akkor a negyvenes éveiben járt. Beszélgettem Eva Korral, aki gyerekként került  Auschwitzba, egy ikerpár egyik tagja volt, Mengele sokat gyötörte a kísérletei során, de végül túlélte. Csodás ember volt, azok közé a túlélők közé tartozott, aki azt mondta, meg kell bocsátani, és élni tovább az életet. Sok túlélő nem szerette emiatt. Pedig nem azt kérte, hogy felejtsenek, hanem azt, hogy próbáljanak megbocsátani és továbblépni, máshogy ugyanis nem lehet leélni az életet.

Borítókép: Hermann Göring a feleségével és a lányával, Getty Images

• náci
• történelem
• interjú
• diktátor
• holokauszt
• exkluzív
• Terasz