Látványorgiával és antipatikus főszereplővel támad az év egyik utolsó nagy filmje: így sikerült a Napóleon

Ha a maximalizmusáról híres rendezőlegenda, Ridley Scott történelmi filmet készít, az mindig eseményszámba megy. Ha pedig ez a film egy olyan fontos történelmi alakról szól, mint Napóleon Bonaparte, ez hatványozottan igaz. 

Vajon a rendezőnek sikerült hatékonyan és hatásosan belesűrítenie bő két és fél órába a rettegett császár és hadvezér magasságokkal és mélységekkel teli, ellentmondásos életútját? Kritikánkból kiderül.

Napóleon - filmkritika

Francia forradalom, austerlitzi csata, Elba sziget, waterlooi csata, Szent Ilona-sziget. Az előbbi felsorolást olvasva a legtöbbeknek valószínűleg egyből beugrik egy név: Napóleon Bonaparte. A Korzikából indult, és egészen a Francia Birodalom trónjáig jutott császár és hadvezér kétségkívül az elmúlt évszázadok egyik legmegkerülhetetlenebb történelmi alakja, hatásai a mai napig érezhetők. 

De ki volt az ember a szinte mindenki által ismert győzelmek és bukások mögött? Milyen volt a személyisége? Milyen volt a magánélete? Valószínűleg ilyesfajta kérdések foglalkoztatták Ridley Scottot, amikor 2022-ben belevágott a Napóleon című film elkészítésébe. 

Bár a néző nem kap kielégítő választ ezen kérdések mindegyikére, a film így is egy lebilincselő, monumentális történelmi tabló lett, amit nem érdemes kihagyni.

A film nyitányában a francia forradalom egyik fontos jelenete elevenedik meg. Az atmoszféra erős, a képsorok jól megágyaznak a következő bő két és fél órának.

A vásznon néhány percen belül feltűnik a címszereplő, aki ekkoriban még csak egy ambiciózus, fiatal tüzérhadnagy. Bár a 20 éves Napóleont alakító 49 éves Joaquin Phoenix még a legnagyobb jóindulattal sem tagadhatna le 29 évet, az alakítása mégis működik az első vásznon töltött pillanattól. Azt csinálja, amiben a legjobb: szuggesztív, kiszámíthatatlan és veszélyes, de közben van benne egy furcsa elesettség is, a tekintete mélyén pedig ott bujkál egy csipetnyi őrület, ami bármikor a felszínre törhet.

A fiatal és tehetséges Napóleonban ott buzog a bizonyítási vágy, és a film elején egy hatalmas lehetőséget kap. A touloni royalista lázadást kell levernie, amelyet a brit hadsereg is támogat. A feladat nem egyszerű, ám a hadnagy remek stratégiai érzékének köszönhetően óriási sikert arat, amely megnyit számára néhány kaput.

Napóleon hadnagyból fokozatosan egyre nagyobb hatalmú államférfivá válása kissé elnagyoltan jelenik meg a film következő szakaszában, fontos, történelmileg releváns események maradnak ki, ami egyes nézőkben hiányérzetet okozhat. Azonban Ridley Scott ezen döntése bizonyos szempontból érthető, hiszen a rendező fókusza nem a politikai intrikákon és Napóleon ranglétrán való felfelé menetelésén, hanem a magánéletén, ezen belül is az első feleségével Joséphine de Beauharnais-val való kapcsolatán van. 

Az eszményinek korántsem mondható frigy hazugságok ingoványos talajára épül, és az érdekek ugyanannyira szerepet játszanak az alakulásában, mint az érzelmek. Joséphine eleinte csak a társadalmi előrejutás és egy fényűző élet lehetőségét látja Napóleonban, ám a hadvezér érzelmei őszintének tűnnek. Kettejük kezdeti interakcióiból az is kiderül, hogy bár Napóleon a csatatéren zseniális, az emberekkel való kommunikációban és érzelmei kimutatásában teljesen esetlen, analfabéta és kissé hisztérikus. A néző még abban sem lehet teljesen biztos, hogy a férfi valóban szerelmet érez-e a nő iránt, vagy csupán a külseje miatti rajongást.

A filmben megjelenő kapcsolat nagyon mérgező, helyenként kifejezetten nyomasztó. Napóleon és Joséphine többször is megalázzák egymást, a házasságban nincs jelen a tisztelet, csak annak valamilyen elfajzott, önmagából kifordult verziója. És mindezek ellenére a két fél mégsem képes egymás nélkül élni. Valamilyen formában mindig visszatalálnak a másikhoz, és talán maguk sem tudják, hogy mikor épp mit jelentenek a másiknak. A Joséphine-t alakító Vanessa Kirby remekel a szerepben. Egyszerre erős és törékeny, határozott és elveszett. 

A film gerincét képező kapcsolat mellett persze nagy hangsúlyt kapnak Napóleon életének legfontosabb eseményei is. A nézők remekül megkomponált, Ridley Scott vizuális igényességét maximálisan tükröző jelenetekben csodálhatják meg, ahogy Napóleon serege ágyúval lövi a gízai piramisokat az egyiptomi hadjárat során, a beszakadó jégtáblákat az austerlitzi csata jeges poklában, Napóleon rendhagyó és kissé bizarr császárrá avatását vagy a waterlooi ütközetet.

Ezek a jelenetek szinte belepasszírozzák a nézőt a moziszékbe, és igazán gyönyörködtetik a szemet, de a filmben felbukkan néhány olyan probléma, amit sokan már a rendező Gladiátor című művében is kifogásoltak. Ridley Scott néha feláldozza a történelmi hitelességet a hatás oltárán: bizonyos eseményeket önkényes módon megváltoztat, csak azért, hogy ütősebb jeleneteket komponálhasson.

A film olykor kifejezetten erőszakos, premier plánban látható lefejezésre és lovat szétszaggató ágyúgolyóra is készülhetnek a nézők.

A diadalok mellett természetesen helyet kapnak a legendás bukások is. Az 1812-ben már császári titulussal rendelkező I. Napóleon közel félmillió katonát számláló inváziós sereggel indult meg az Orosz Birodalom ellen, de elszámította magát, és a túláradó büszkeségének, valamint túl nagyra nőtt, de törékeny egójának köszönhetően több százezer katonáját küldte a fagyos halálba. 

A film az oroszországi hadjárat után átugrik néhány történést, és egyből az elbai száműzetést, majd az onnan való szökést és a hatalom visszaszerzését helyezi a fókuszba, hogy aztán az események a waterlooi csata káoszában csúcsosodjanak ki, majd a Szent Ilona-sziget magányában érjenek véget.

Ridley Scott kétségtelenül óriási fába vágta a fejszéjét ezzel a filmmel, de teljes sikert sajnos nem aratott. Bár a film az elsőtől az utolsó percig a képernyő elé szegezi nézőit intenzív és hatékony történetmesélésének, monumentális és minden részletre kiterjedő látványvilágának és kiemelkedő színészi alakításainak köszönhetően, a rendezőnek mégsem sikerült érthető és átélhető módon ábrázolnia, hogy hogyan lett egy korzikai kisnemesi családból született gyermekből a történelem egyik legnagyobb hatású figurája. Az események néha csak megtörténnek, de az azokig vezető út nincs érdemben taglalva.

Az alkotó egyébként igen kritikusan viszonyul Napóleon alakjához, nem romantizálja az uralkodót, sőt helyenként kifejezetten kellemetlen színben tünteti őt fel. A film végi listában pedig azzal is szembesülhetnek a nézők, hogy összesen hány katona halhatott meg a hadvezér irányítása alatt. A szám igen sokkoló.

„Franciaország, a hadsereg, Joséphine.” - A film szerint ezek voltak a haldokló Napóleon utolsó szavai. És Ridley Scott mozija valóban ezekre a dolgokra fókuszál, miközben megpróbálja megfesteni a történelem egyik leghíresebb figurájának alakját. És bár ez nem sikerült teljesen hibátlanul, a mozijegy árát mindenképp megéri, mert az élmény, amelyet kínálni tud, nem lesz mindennapi.

Vajon beállt a rosszul sikerült előzményfilmek sorába a legújabb Az éhezők viadala-film? Elmondjuk, hogy sikerült

A nagy sikerű disztópikus sorozat előzménye látványos, de kissé kiszámítható, Katniss Everdeen pedig nagyon hiányzik a vászonról. Kritika.

Képek: InterCom/Sony/Apple, forrás: https://www.youtube.com/watch?v=B4AgA-iKk5M, https://www.youtube.com/watch?v=OAZWXUkrjPc

• filmajánló
• kritika
• mozi
• film
• napóleon
• joaquin phoenix
• exkluzív
• Terasz