Megállítanak, vagy találékonnyá tesznek: határokról és akadályokról

Egy fiatal nő 19 éves korában, tele álmokkal, céljai, vágyai után ment, és a hegyekbe költözött. Nem tudta, hogy a sors kereke éppen ellenkező irányba kezd forogni, mint ahogy ő eltervezte.

A vele történt váratlan betegség és a tragédiák sora azonban csak időlegesen jelentett számára akadályt. Gondolkodása óriási változásokon ment keresztül, minek köszönhetően részlegesen meglévő lábaival, illetve egy vesével is, a sok nehézség ellenére, amit megélt, boldog emberré, paralimpikonná és snowboard-világbajnokká vált. Amy Purdy a TED szórakoztató és ismeretterjesztő színpadán mesélte el történetét. A videón megtekinthető előadása, lent pedig annak magyar fordítása következik.

Élet a határokon kívül

Fordította: Sánta Lúcia

Ha az életed egy könyv volna és te lennél a szerzője, milyen folytatást szeretnél? Ez az a kérdés, ami örökre megváltoztatta az életemet. A forró Las Vegas-i sivatagban felnőve csak arra vágytam, hogy szabad legyek. Állandóan arról álmodoztam, hogy utazgatok a világban, olyan helyen élek, ahol havazik, és történeteket képzeltem el, melyeket aztán majd elmesélhetek.

19 évesen, egy nappal azután, hogy leérettségiztem, elköltöztem egy olyan helyre, ahol havazott. Gyógymasszőr lettem. Ehhez a munkához csak a kezem kellett és a velem lévő masszázsasztalom, és akárhová mehettem. Életemben először úgy éreztem, szabad és független vagyok, és abszolút én irányítom az életemet. Vagyis, egészen addig, míg az életem más fordulatot nem vett. Egy nap úgy éreztem, influenzás vagyok, ezért előbb hazamentem a munkából, és nem egész 24 órával később a kórházban feküdtem, gépekre kötve, alig 2% eséllyel a túlélésre. Napokkal később, miközben én kómában feküdtem, az orvosok bakteriális agyhártyagyulladást diagnosztizáltak nálam, ami egy védőoltással megelőzhető vérmérgezés. Két és fél hónap leforgása alatt elvesztettem a lépem, a veséimet, a hallásomat a bal fülemre és térdtől lefelé mindkét lábamat.

Amikor a szüleim kitoltak a kórházból, úgy éreztem, úgy lettem újra összefoltozva, mint egy patchwork-baba. Azt hittem, a nehezén túl vagyok, amíg hetekkel később először meg nem pillantottam az új lábaimat. A vádli alaktalan fémtömb volt, a boka helyén összecsavarozott csövekkel és sárga gumi lábfejjel, egy kidudorodó vonallal a lábujjtól a bokáig, hogy úgy nézzen ki, mint egy véna. Nem tudtam, mire számítsak, de erre nem számítottam.

Anyukám ott állt mellettem, és mindkettőnk arcán könnyek csorogtak, ahogy felcsatoltam ezeket a vaskos lábakat, és felálltam. Annyira fájt, és annyira korlátozott, hogy csak arra tudtam gondolni, hogyan fogom beutazni a világot ezekkel az izékkel? Hogyan fogom valaha is azt a kalanddal és sztorikkal teli életet élni, amire mindig is vágytam? És hogyan fogok újra snowboardozni?

Aznap, mikor hazamentem, bekuporodtam az ágyamba, és így festett az életem az elkövetkező pár hónapban: kábán hevertem, menekülve a valóság elől a mellettem pihenő lábaimmal. Teljesen összetörtem fizikailag és érzelmileg.

De tudtam, ahhoz, hogy előrelépjek, el kell engednem a régi Amyt, és meg kell tanulnom elfogadni az újat. És ekkor jöttem rá, hogy többé nem kell, hogy 165 centi legyek, olyan magas lehettem, amilyen csak akartam! (Nevetés) (Taps) Vagy olyan alacsony, amilyen akartam, attól függően, kivel randiztam. (Nevetés) És, ha újra snowboardozok, a lábaim nem fáznak többé. (Nevetés) És ami a legjobb, gondoltam, hogy a boltok polcán található akármelyik cipőhöz megfelelő méretűre változtathatom a lábam. (Nevetés) És meg is tettem! Szóval, megvoltak a maga előnyei.

Ez volt az a pillanat, amikor feltettem magamnak azt a mindent meghatározó kérdést: ha az életem egy könyv volna, és én lennék a szerzője, milyen folytatást szeretnék? És elkezdtem álmodozni. Úgy álmodoztam, ahogyan kislányként tettem, és elképzeltem magam, ahogy kecsesen sétálok, segítek másokon, akik ugyanezt az utat járják be, és újra snowboardozom. És nem csupán láttam magam lefelé hasítani egy havas hegyen, hanem igazából éreztem is. Éreztem a szelet az arcomon, azt a szívdobogást a száguldástól, mintha tényleg ott lennék. És ekkor kezdődött el az életem egy új fejezete.

Négy hónappal később újra a snowboardomon voltam, bár a dolgok nem éppen úgy mentek, ahogy vártam: a térdem és a bokám nem hajlott, és egyszer sikerült az összes síelőt, aki a síliften ült, sokkolnom, amikor elestem, és a lábaim, még mindig a snowboardhoz rögzítve - (Nevetés) - repültek le a hegyről, én meg a hegy tetején maradtam. Úgy megdöbbentem, annyira megdöbbentem, mint mindenki más, és annyira elbátortalanodtam, de tudtam, ha megtalálnám a megfelelő lábfejet, akkor újra tudnék snowboardozni. És ekkor tanultam meg, hogy a határaink és az akadályok csak két dolgot tehetnek: egy, megállíthatnak minket az utunkban, vagy kettő, kényszeríthetnek, hogy találékonyak legyünk.

Egy éven át kutattam, és még mindig nem jöttem rá, milyen lábat kellene használni, és forrásokat sem találtam, amik segíthetnének. Ezért eldöntöttem, hogy magam készítem el. A lábkészítőm és én találomra raktunk össze darabokat, és készítettünk egy pár lábfejet, amivel snowboardozhattam. Amint látjátok, rozsdás csavarok, gumi, fa és rikító rózsaszín ragasztószalag. És igen, meg tudom változtatni a lábkörmön a festéket. Ezek a lábak és a legjobb 21. szülinapi ajándék, amit kaphattam - egy új vese apukámtól - tették lehetővé nekem, hogy újra kövessem az álmaimat. Elkezdtem snowboardozni, aztán visszamentem dolgozni, aztán visszamentem az iskolába.

Aztán 2005-ben társalapítója lettem egy nonprofit szervezetnek, melynek célja, hogy esélyt adjon fizikailag korlátozott fiataloknak extrém sportok űzésére. Ezáltal lehetőségem volt elutazni Dél-Afrikába, ahol több ezer gyerek lábára segítettem cipőt adni, hogy iskolába járhassanak.

És éppen múlt februárban, a Világkupán egymás után két aranyérmet nyertem - (Taps) -, ami által a női megváltozott képességű snowboardozók világranglistájának élére kerültem.

11 évvel ezelőtt, amikor elvesztettem a lábaimat, fogalmam sem volt, mire számítsak. De, ha ma megkérdeznének, hogy megváltoztatnám-e a helyzetemet, nemet kellene mondanom. Mert lábaim nem rokkanttá tettek, sokkal inkább cselekvőképessé. Arra kényszerítettek, hogy a képzeletemre támaszkodjak, és higgyek a lehetőségekben, és ezért hiszem, hogy a képzeletünket eszközként használhatjuk, hogy ledöntsük a határokat. Mert gondolatban bármire képesek vagyunk, és bárkik lehetünk.

Ha hiszünk ezekben az álmokban, és bátran szembenézünk a félelmeinkkel, akkor lesz lehetőségünk az életünket korlátainkat meghaladva élni. Noha a mai nap a határok nélküli fejlesztésről szól, azt kell, hogy mondjam, az én életemben a határaim tették lehetővé a fejlődést. Megtanultam, hogy a határoknál véget ér a valóság, de a képzelet és a történet éppen ott kezdődik.

Szóval, amire ma fel szeretném hívni a figyelmeteket: ahelyett, hogy úgy tekintünk megpróbáltatásainkra és korlátainkra, mint negatív, rossz dolgokra, talán ideje őket áldásként felfogni, nagyszerű ajándékokként, melyeket képzeletünk beindítására használhatunk, és amelyek segítenek, hogy messzebb jussunk, mint valaha is gondoltuk volna. Nem a határok ledöntéséről van szó, hanem, hogy elrugaszkodjunk róluk, és lássuk, milyen csodálatos lehetőségeket hozhatnak számunkra. Köszönöm szépen.

Forrás: www.ted.com

• tragédia
• siker
• sport
• élet
• Terasz