A ruha teszi az embert: ezt mindenki tudja, csak nem szeretünk róla tudomást venni
Az új ruha vásárlása örömforrás, léleketetés, üzenet és önkifejezés. Persze kénytelen vagyok megemlíteni azt is, hogy nem járhatunk meztelenül az utcán. De az előbbi okok fontosabbak. Nem azért veszünk új ruhát, mert nincs egy rongyunk sem, hanem mert új ruhát venni egy kicsit olyan, mintha mi magunk újulnánk meg, frissülnénk fel.

GettyImages-158315300
beauty and style
Top olvasott cikkek

Első alkalommal akkor szembesültem vele, hogy igen súlyos hiányosságaim vannak, amikor néhány évvel ezelőtt a városban sétálva azt vettem észre, hogy a nők életkorra, testsúlyra és a kirakatüveg őszinteségére tekintet nélkül viselnek egy ruhadarabot, ami elöl és hátul egyforma hosszú, de kétoldalt hosszabb, úgynevezett cafrangban végződik. Te hol élsz?! - kérdezte az ismerősöm, aki egyébként divattal foglalkozik. Így tudtam meg, hogy az akkor uralkodó trendről, a Hódi Pamela-tunikának elnevezett felsőről eléggé csúnyán lemaradtam.

A divat utoljára tizenéves koromban volt fontos számomra, és egy kisvárosban valószínűleg teljesen mást jelentett, mint amit egyébként érteni kell alatta. Nekem akkor, a kilencvenes években azt jelentette, hogy legyenek olyan ruháim, amit a város menő butikjaiban árulnak. És amilyet a Helyi Menő Csajok hordanak. (Én nem tartoztam közéjük.) A divatos hajviseletekkel is óvatosan bántam, hiába volt divat a récsöl-haj, majd később a viktóriabekem-bob. Ami a frizurámat illeti, egyetlen időszakra emlékszem vissza jó szívvel, a rövid hajú időszakra, a többi a növesztés keserveivel telt, amit időről időre feladtam, hogy pár hónap múlva újra kezdődjön az egész kínlódás.

A divattal kapcsolatban máig élő velős véleményem anyutól származik, és úgy hangzik, hogy „egybe járunk, mint a mi kutyánk”.

Ettől függetlenül új ruha, az kell.

A napokban, amikor átvettem a dobozt a futártól, és a férjem kérdezte, mi érkezett, azt válaszoltam neki, rendeltem egy-két ruhát, amit egy ideig nem fogok felvenni sehova. És jót nevettünk. Aztán elgondolkodtam azon, miért vesznek a nők maguknak ruhát? És mikor?

Amikor elköltöztem Bajáról, rengeteg ruhát vásároltam magamnak, és ennek két oka volt. Az első, hogy igencsak le voltam rongyolódva. Az úgynevezett feltöltéses vásárlásban semmi élvezet nincs. Inkább az átgondoltság jellemzi, és az észszerűség. Amikor kell a kabát, kell a csizma, kell az új fehérnemű, akkor a vásárlás nem a fogyasztói társadalom pazarló és környezettudattalan időtöltése, hanem feladat. Tanszereket sem azért veszünk, mert cuki kutyus van a füzet elején, hanem azért, mert kell a gyereknek a tanuláshoz.

Igen ám, de kisvárosi nőként jócskán meg lehet szédülni itt fönn, amikor az ember szembesül a fast fashion üzletek árukínálatával, és azzal a ténnyel, hogy nem kétszer van leárazás, hanem szinte mindig. Az érzés pedig, hogy bemegyek, és veszek magamnak egy-két rongyot, na az a megfizethetetlen, nem a ruhák. Az, hogy megtehetem, telik rá, azt az illúziót hozza magával, hogy tele vagyok, mint barát tetűvel. És ez egy jó érzés.

Nem sokkal később persze jön a kiábrándulás. Nálam legalábbis eljött, mert a ruha a kirakatban és a próbababán jól néz ki, és minőségi árunak tűnik, ám legkésőbb az első mosásnál kiderül, hogy valójában vacak az anyaga és a varrása is. Így aztán az "én vagyok a gardróbok királynője" érzés hamar szertefoszlik, és visszatérünk a jóval több józan észt megkövetelő "legyen kevesebb és jobb minőségű" gondolathoz.

Na de mi a kevesebb?

Sokkal több ruhám van, mint kellene, igen. Sokkal több, mint ami indokolt lenne. Van olyan ruhám, ami még nem is volt rajtam, szerintem még az árcédula is benne van. Azt gondolom, nem vagyok egyedül.

Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a ruhák vásárlása nálam sokszor önkielégítés. Amikor úgy érzem, hogy fáradt vagyok, ronda, nincsenek sikerélményeim, amikor úgy érzem, hogy az életem egy mókuskerék, amiből esélyem nincs kitörni, akkor veszek magamnak egy új ruhát. Már abban a pillanatban egy kicsit kipihentebbnek, szebbnek és vonzóbbnak érzem magam, mikor rákattintok a tovább a pénztárhoz gombra.

Ja, mert főleg online vásárolok, azt elfelejtettem mondani. Ez is növeli az itthon halmozódó göncök számát, ugyanis felöltözni, beülni az autóba és elmenni vásárolni sokkal több időt vesz igénybe, szervezést igényel, mint egy webshop kínálatát nézegetni. Mivel két kattintásra van, és bármikor vásárolhatok - feltéve, hogy van pénz a kártyámon -, sokkal könnyebb költekezni is.

Hogy jóval több ruhám van, mint kéne, ennek az is oka, hogy az elmúlt években sikerült M-es méretről XL-esre híznom, majd L-esre fogynom. Az M-es hétköznapi ruhák nagy részét már elajándékoztam, a drágábbakat és a klasszikus darabokat nincs szívem, selyempapírban-molyirtóban várják, hátha valami csoda folytán újra fel tudom húzni őket.

Arra sosem voltam hajlamos, hogy egy jövőbeni Hajninak vegyek ruhaneműt, szóval soha nem vettem meg kisebb nadrágot, hogy az inspiráljon a fogyásra. Olyan viszont előfordult, hogy egy stílusomtól és személyiségemtől tök idegen gönccel jöttem haza. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy nem magamnak vettem, hanem annak a valakinek, akivé válni szerettem volna, illetve egy olyan képnek, aminek szerettem volna megfelelni.

Azt vettem észre, hogy azok az emberek, akik régóta jómódban élnek, tradicionálisan vagyonosak, nem virítanak a ruhatárukkal és egyéb, mások számára jól látható vagyontárgyaikkal. Azoknak sokkal fontosabb, hogy a vagyoni helyzetüket a ruhájukkal, órájukkal, táskájukkal, autójukkal is mutogassák, akik első generációs lóvésok: átlagos vagyoni helyzetből hirtelen vagy váratlanul gazdagodtak meg, vagy szegényebb sorsú fiatalként a saját erejükből kapaszkodtak fel a ranglétrán. Szintén fontos azoknak is a márkás ruha, dizájnertáska, akik a kisebbrendűségi érzésüket, bizonytalanságukat próbálják leplezni. És vannak azok, akik a külső megjelenésükkel próbálják azt a látszatot kelteni, hogy van mit a tejbe aprítaniuk.

Nekem nem a márka fontos, hanem az, hogy a ruha jó minőségű legyen. Nyilván én is szeretnék tokától bokáig Valentinóban mászkálni, de egyelőre erre nem futja. Elég sok energiát fektettem abba, hogy ismerjem az anyagokat és a varrást, így igazán ócska darabokba már csak ritkán futok bele, de a ruhatáram nem tesz ki milliókat. Amiből igazán drága darabokat szeretnék, az egyébként sem a ruha, hanem a cipő. Ha lehet, abból még több olcsó hatású, borzalmas alapanyagból gyártott, silány minőség van, mint ruhából.

Új ruhát veszek akkor is, ha meg kell jelennem valahol, és számít, mit gondolnak rólam a megjelenésem alapján. Mert én azt gondolom, hogy a ruha teszi az embert. És azt is, hogy ezt mindenki tudja, csak nem szeretünk róla tudomást venni. A ruhával üzenünk a külvilágnak, másoknak: nézd, én ilyen vagyok. És azzal együtt, hogy megüzenjük, kik vagyunk - pontosabban mit szeretnénk, kiknek lássanak bennünket - az öltözködésünk egyben felhívás a többieknek arra, hogyan bánjanak velünk.

A cikk az ajánló után folytatódik

És persze veszek ruhát, ha kell. Ha elhasználódott, ha megsárgult, megkopott, kifakult, megnyúlott. Kihíztam, kifogytam belőle.

Nem veszek ruhát azért, hogy felfrissítsem a ruhatáram, mert a ruháim nem divatosak, hanem olyanok, mint én. És senki, még Anna Wintour sem tudna rávenni arra, hogy felvegyek egy citromsárga ruhát. Vagy Hódi Pamela-tunikát.

Szóval, a ruha vásárlása örömforrás, léleketetés, üzenet és önkifejezés. Persze kénytelen vagyok megemlíteni azt is, hogy nem járhatunk meztelenül az utcán. De az előbbi okok fontosabbak. Nem azért veszünk új ruhát, mert nincs egy rongyunk sem, hanem mert új ruhát venni egy kicsit olyan, mintha mi magunk újulnánk meg, frissülnénk fel. Egy jókor megválasztott új ruha lehet hadüzenet, vallomás, fűszer a mindennapokhoz, lehet első lépés a változtatás felé, lehet lázadás. De mindenképpen többet ér, mint egy ötven perc a pszichológusnál. Egy biztos, nem a testünknek vesszük a textilt, hanem a lelkünknek.

Fotók: Getty Images Hungary

A tűsarkúról egyébként néhány éve már lemondtam. 

Ezt is szeretjük