"A felelős gazdi jól etet, ivartalanít, képzi a kutyáját" - Interjú Varga Adrienn-nel, a Kutyaovi Állatvédő Egyesületből

Semmit nem tudok a kutyákról. Együtt élek velük. Mindig voltak körülöttem kutyák. Volt olyan, akitől tartottam, volt, akit nagyon akartam, és volt, akivel szemvillanásból értettük egymást. A kutyák viszont mindent tudtak rólam. Sokkal előbb tudták rólam azt is, hogy én kutyának való vagyok, mint én magam. Ők mindig előbb mondtak igent rám. Talán látszik rajtam, hogy engem lehet nyúzni, és számíthatnak rám.

Egy tizenegy éves keverék kotorék és egy négy év körüli, befogadott mudikeverék gazdájaként azt mondom, nem könnyű. A kutyatartás nyűggel, kötöttséggel és felelősséggel jár. Az élmények és a kötődés mellé.

Én azt gondolom, kutya nem való mindenkinek. Annak való, aki képes a felelősségvállalásra, az áldozatokra és az elköteleződésre. Kutya annak való, aki tudja, hogy a kutya a család része, és fontos neki az is, hogy a kutya jól érezze magát, jó élete legyen. Jó élete a kutyának nem attól lesz, hogy kisajátíthatja a kanapét, hogy retikülben visszük magunkkal, és Swarovski köves nyakörvet adunk rá, hanem attól, hogy ismerjük a fajtát, a képességeit, a személyiségét, és pontosan azt adjuk neki, amire szüksége van.

A felelős állattartásról, a kutyákról, de még inkább a gazdákról Varga Adrienn-nel, a Kutyaovi Állatvédő Egyesület önkéntesével beszélgettem.

Amikor felhívtalak, és arra kértelek, beszélgessünk a kutyatartásról, az első, amit mondtál, hogy oké, tegyük végre rendbe a kutyázást! Tudom, hogy kutyázásban nem ismersz tréfát, szóval mi az, ami miatt rögtön ez jutott eszedbe? 

- Az első és legfontosabb dolog, amit szeretnék leszögezni, az, hogy nem kötelező kutyát tartani. Akkor sem, ha most költöztünk be a kertes házba. A kutya nem kellék sem a kerthez, sem a "Lila akác köz"-életérzéshez. A kutyától nem javul az életminőség, nem oldódnak meg problémák. Egy kutya sok problémával, gonddal és felelősséggel jár. Ha jól csináljuk, azért, ha nem csináljuk jól, azért.

A felsoroltak közül a felelősséget emelem ki, csupa nagybetűvel. A felelős gazdi jól etet, megfelelően védi az állatot az élősködőktől, ivartalanít, szocializálja és képzi a kutyáját. A kutyatartáshoz ez mind hozzátartozik. Rengeteg időt, energiát és pénzt kell befektetni. Úgy látom, ez nem mindenkinek egyértelmű. 

Úgy látom, mintha sokkal több kutya lenne, mint 10-15 évvel ezelőtt.

- Nem mintha, rengeteg kutyás van. Maga a kutyatartás nagyon divatos dolog lett, de a tapasztalatom az, mintha a felelős gazdik ezzel párhuzamosan sokkal kevesebben lennének.

Én nagyon tiszteletreméltó dolognak tartom, ha valaki vállalja, hogy nem fér bele az életébe egy kutya. Nem arról beszélek, hogy valaki kutyás vagy macskás típus-e, hanem arról az önismeretről, aminek az emberek híján vannak. Arról, hogy leülök fél órára, végiggondolom, milyen életet élek, milyen életvitelt mondhatok magaménak. Számba veszem, mennyi időm van, mennyi energiát tudok, akarok ebből fordítani egy állatra. És ez alapján döntök.

Ha a kutya mellett döntöttem, jó esetben tisztában vagyok azzal, a kutya társállat. A család az élőhelye. Így a felelősségem kiterjed arra is, hogy az állat jól érezze magát a családban.

Az egyesületünk ezeket a felelős gazdikat igyekszik jól megszólítani. Az oktatás - és itt a leendő gazdák oktatására gondolok - nagyon fontos, mi is igyekszünk ennek eleget tenni. Amennyire tőlünk telik. Ahogy a többi állatvédő szervezetnek, nekünk sincs erre kapacitásunk.

Mik a problémák, amikkel szembesültök?

- A mi helyzetünk speciális, mert mi kölyköket mentünk, kidobott, nem kívánt szaporulatból származó vagy kóbor kutyák kölykeit. Rengeteg kutya kerül hozzánk, tavaly körülbelül 300 állatot adtunk örökbe.

A legnagyobb gondot az jelenti számunkra, hogy a leendő gazdik nincsenek tisztában azzal, milyen kutya illik hozzájuk. Sajnos sok sértődés és vita van abból, amikor próbálunk tanácsot adni, amikor kutyát ajánlunk. Sokszor nem hallgatnak ránk, pedig óriási tapasztalatunk van, nálam ideiglenes gazdaként van, hogy kilenc kutya van, ismerem őket, ismerem a rigolyáikat, és tudom, hol éreznék jól magukat.

Az egyesületünktől lehet örökbe fogadni kutyát, de jogom van dönteni arról, hova kerüljön az állat. Az nem lehet sértődés alapja, ha egy nagytestű kutyát nem szívesen adok egy 28 négyzetméteres panelba, vagy a kutya természete és viselkedése alapján úgy döntök, második kutyának szeretném örökbe adni.

Naponta kell beszélnünk erről, mert az embereknek fogalmuk sincs, mit akarnak. Van, aki kutyát akar a két óvodáskorú gyerek mellé, és a legfontosabb az lenne, hogy az állat szobatiszta legyen. Én meg azt gondolom, hogy az lenne a fontos, olyan kutya kerüljön a családba, aki nem nagytestű, és nincs fogváltásban, és nyugodt természetű, nem ugrálós-pörgős, hogy a gyerekek biztonságban legyenek mellette.

Problémát jelent, mikor a gyerek akar nagyon kutyát, és a szülő nincs annyira oda az ötlettől. Ahelyett, hogy a szülő határozottan nemet mondana, hazavisznek egy kutyát, mi pedig csak reménykedni tudunk, hogy nem a hét négyzetméteres teraszról kell visszahozni két hónap múlva, ahova kizárták.

Még nagyobb gond, mikor a válófélben levő szülők egyike kutyával akarja megvásárolni a gyerekeit. Ilyenkor borítékolható, hogy a kutya lesz a válási árva, nem a gyerek.

Vagy az idősek, akik koruk ellenére kölyökkutyát szeretnének, és hiába magyarázzuk el, hogy a felnőtt kutyától nem kell tartani. Ha nekünk nem hiszik el, hogy ugyanúgy kialakul a kötődés, akkor higgyék el a világ élvonalában levő magyar etológusoknak, ugyanezt állítják.

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, a kert a kutyának nem elég. Igények ekkor is vannak: olyan kutya kell, aki nem ás, nem kapar, nem szedi szét a kerítést, és lehetőleg a kert egy, a gazdi által kijelölt pontjára piszkít. Két hét múlva meg jön a telefon - rosszabb esetben a kutya vissza -, nem tudnak vele mit kezdeni, szökik. És amikor rákérdezek, hogy vitték-e sétálni, mozgott-e a kutya, akkor az a válasz, hogy ott a kert. Azok a gazdák, akik lakásban tartják a kutyát, sok esetben több energiát feccölnek bele az állatba, mint azok, akik kertes házban laknak. Az ilyen kutyát napi háromszor le kell vinni. Bár elterjedőben van az, hogy inkább pelenkára szoktatják.

Persze vannak pozitív példák is, az egyik örökbefogadónk a 12 éves kutyával ment kutyasuliba, ami becsülendő és követendő.

Lényeges az is, hogy a „volt már kutyám”, nem jelenti azt, hogy felelősen tudok bánni az állattal. Nem a kutyát kell ismerni, hanem magunkat. Hogy mennyit bírunk, mi fér bele, tudunk-e áldozatot hozni az állatért. Ha nincs önismeret, az emberek rengeteget tudnak ártani.

A járvány miatt még nehezebb a helyzet. Nagyon sokan vannak otthon, elterjedt a home office, sok vállalat, cég marad is ennél a munkavégzési formánál. Szóval, most mindenki kutyát akar. De arra senki nem gondol, hogy ez egy ideiglenes helyzet-e, és arra sem, az, hogy otthon vagyok, az a kutyának nem elég. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a kutyákat nem csak vinni kell, meg kell tanítani őket pihenni, egyedül lenni. Ez is nagy meló, és nem maradhat ki, különben a szeparációs szorongás teszi tönkre az életünket - és a kutyáét is.

Amikor kutyatartásról beszélünk, nem lehet kikerülni az ivartalanítást, ennek fontosságáról még a tapasztalt kutyások között is megoszlanak a vélemények.

- Pedig az önismeret és a felelősség után a legfontosabb kérdés. Aki tőlünk fogad örökbe, azzal szerződésben rögzítjük, hogy ivartalanítania kell a kutyát.

Ettől sokan tartanak - főleg a férfi gazdák -, mondanom sem kell, hogy teljesen alaptalanul. A kutyáknak nem szexuális vágyaik, hanem ösztöneik vannak, nem feltétlenül jó egy szuka kutyának átélni a tüzelési időszakot.

Az ivartalanítással egy sor betegséget megelőzhetünk, a kutya élettartamát is hosszítja. És megakadályozza a fölösleges szaporulatot. Sok gazdi attól tart, hogy ivartalanítás után a kutyája morózussá válik, elhízik. Ez nem igaz.

A kutyák azért híznak el, mert a gazdák szeretetnyelve az etetés. Ivartalanítás után bűntudatuk van, vagy kezdettől túletetik a kutyát, nassoltatják, nem megfelelő tápot adnak nekik. Nagyon ritka, hogy hormonális nyavalya áll az elhízás hátterében, a tapasztalatom az, hogy inkább a gazdák tehetnek róla. Nálam százkilónyi kutya van, és egy kiló kiváló minőségű táp fogy naponta. Ez a reális.

Én magam azon a véleményen vagyok, amíg nem emelik törvényi szintre, nem teszik kötelezővé az ivartalanítást, addig nem változik a helyzet. Amit mi és a többi szervezet csinálunk, az portörlés az égő házban. A macskáknál még rosszabb a helyzet. Az ivartalanítás nem olcsó, de sok szervezet hirdet időszakosan kampányt ingyenes ivartalanításra, ez remek lehetőség annak, aki financiális okokból nem tudja vállalni a műtétet.

Mi a helyzet a befogadott kóbor kutyákkal?

- Itt is iszonyú nagy a félreértés. Nem csak a kóbor, a mentett kutyákkal kapcsolatban is. Ha hozzánk kerül egy alom mentett kölyök, és felkerülnek a közösségi oldalunkra, máris égni kezdenek a telefonok. Azonnal jönnének, és megmentenék őket! Tőlünk már nem kell megmenteni a kutyákat, ezek már meg vannak mentve, jó helyen vannak, és jó eséllyel életben is maradnak.

Az emberek szeretik felruházni emberi tulajdonságokkal az állatokat. A mentett és befogadott kóbor kutyák esetében szörnyű előéletet feltételeznek, és szeretik magukat jó emberként, megmentőként látni. Aztán lehet, hogy csak elszökött otthonról, ahol jó helyen volt, jól bántak vele, eltűnt belőle a csip, és soha nem kerül haza.

A mentett és befogadott kóbor kutyákat nem megmenteni kell, nem hálát kell várni, hanem jó életet biztosítani neki. Türelmesnek lenni, megvárni, míg kialakul a kötődés, közös életritmust kell kialakítani. Megismerni egymást. Aztán jöhet a szocializálás, a kutyasuli. Ott majd kiderül, hogy jön ki más kutyákkal, alkalmas-e falkavezérnek, egyáltalán, lehet-e falkában tartani, és a többi fontos tudnivaló a kutyáról, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy jó kutya-gazda kapcsolat jöjjön létre.

- Kutyásként az a tapasztalatom, nemcsak a kutyákat kell megtanítani az együttélésre, de a többi embert is.

Ez így van, főleg a gyerekeket kell megtanítani arra, hogyan viszonyuljanak az állatokhoz. Nemrég volt egy esetem, egy dobermann igencsak nehezményezte, hogy az óvodáskorú gyerek nem hagyja békén. Szerencsére jól nevelt állat volt, de figyelmeztetően vicsorgott. Az anyuka erre azt mondta a gyereknek: nézd, nevet a kutyus!

Én nem vagyok híve annak, hogy idegeneknek simogatni, fogdosni kell a kutyát. Gondolom, az anyukák sincsenek oda, ha vadidegen emberek nyúlkálnak a babakocsiba.

Nem feltétlenül kell odaengedni a gyereket se a kutyához. Nem azért, mert a gyerek ne lenne vele kedves és jó fej, lehet, hogy a kutya nem akar vele jó fej lenni. A kutya, akit mindennap visznek sétálni, készül a délutáni, esti programjára, tudja, hogy ez az ő ideje. Fel van spanolva, menne, már ott lenne a kutyafuttatóban vagy a határban szabadon. Türelmetlen. Nincs szükség arra, hogy ebben az állapotában tutujgassák, simizzék. Visszafelé már nyugodt, akkor lehet. De akkor sem kötelező.

A gyereknek azt is meg kell tanítani, hogy hagyja békén a családban velük együtt élő kutyát. Tartsa tiszteletben a helyét, a tálját, a játékát! Ne zavarja, ha eszik, ha ürít, ha pihen! Ezek alapvető dolgok.

A tőletek örökbe fogadott kutyák gazdái számíthatnak a segítségetekre?

- Igyekszünk követni az örökbe fogadott kutyáinkat, időről időre a gazdák is bejelentkeznek nálunk, de ez nagyon nagy, megoldhatatlan feladat, főleg ilyen időkben, mint most, mikor parvojárvány van. Amit tudunk, megteszünk. Az lenne a jó, ha minden kutya jó helyre, felelős gazdához kerülne, mert az mindig nagyon szomorú, mikor egy-két hét vagy egy-két év után visszakerül hozzánk a menhelyre az állat. Nekünk is, és a kutyának is. Nem jellemző, és van kutya, aki jól átvészeli, de van, hogy megtörnek. Ez senkinek nem jó, próbáljuk meg együtt elérni, hogy minél kevesebb ilyen eset történjen!

(Fotók: Getty Images Hungary)

Nem csak kutya kell, kert is. Lehetőleg azonnal.

• kutya
• kutyatartás
• kutya és gazdi
• kutya-gazdi kapcsolat
• háziállat
• Otthon