Ma elfoglaltnak lenni menő: a hobbi kikopott az életünkből, mert teljesítménnyé vált
Tapasztalatom szerint manapság felér egy sértéssel azt feltételezni valakiről, hogy van szabadideje, és van valami olyan tevékenység az életében, amiben örömét leli.

GettyImages-1252385427
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Megfigyeltétek, hogy teljesen értelmetlenné vált az a kérdés, hogy mit csinálsz a szabadidődben? Az pláne, hogy mi a hobbid.

Amikor utoljára feltettem ezt a kérdést, úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna. És akkor is, amikor meséltem valakinek egy filmről és megkérdeztem, látta-e. Nem új moziról meséltem, a film vagy harmincéves. Rögtön jött a válasz: neki két gyerek mellett nincs ideje filmeket nézni.

Oké, akkor a időtöltéses beszélgetésekből a hobbi kikerül mint téma. A hobbi meg kikerül az életünkből mint szabadidős tevékenység.

Tapasztalatom szerint manapság felér egy sértéssel azt feltételezni valakiről, hogy van szabadideje. Ma elfoglaltnak lenni menő, az, amikor úgy csináljuk végig a napokat-heteket, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy az arcunkon csúszunk. És mégis megvan minden. És az a minden tökéletes is. Ez az elvárt. Magunktól és másoktól is.

Az aktív élet nagyjából azt jelenti, hogy a belünk lóg, és megy a folyamatos pengeélen táncolás az elvégzendő feladatok, határidős munkák és a ránk rótt kötelezettségek között. Ezzel lehet kérkedni, erre lehet hivatkozni, amolyan „te most panaszkodsz vagy dicsekszel?” módon.

A hobbi tehát áldozatul esett a rosszul értelmezett tevékeny és aktív élet oltárán. Aztán történt vele még valami. Teljesítménnyé vált. Fogyasztássá degradálódott.

Ha régebben megkérdeztek, mit csinálok szívesen a szabadidőmben, azt válaszoltam, hogy olvasok, kirándulok, filmeket nézek. Szoktam kötni, kollázsokat is csináltam régebben. És ez elég volt.

Ma már nem.

Múltkor posztoltam egy sorozatról, amit megnéztem, és nagy hatással volt rám. Az első komment az volt: „Ó, még csak most?” Ezek szerint ez a sorozat már eléggé múlt hét, gondoltam magamban, aztán elgondolkodtam azon, vajon hogyan váltak alig másfél évtized alatt a sorozatok az alapműveltség részévé, a kultúra és a tájékozottság fokmérőjévé. És mennyire minősül kikapcsolódásnak az, ha zombi üzemmódban ledarálunk egy 12 epizódos szériát másfél nap alatt.

Szerintem ez fogyasztás és nem élvezet.

Ugyanez a helyzet a könyvekkel. Én még izgatottan várom a futárt, aki az előrendelt könyvemet hozza, majd boldogan járok-kelek vele a lakásban, beleszagolgatok - minden olvasó tudja, hogy az újkönyv-szagnál csodálatosabb nincs a világon -, jártomban-keltemben felveszem, végigsimítok a borítón, és élvezem magát a birtoklást. Másnap azt látom, hogy mások már be is fejezték, olyannyira, hogy már kiérlelt és határozott véleménnyel vannak róla, és a következő nagy irodalmi mű megjelenést várják.

Nekem viszont arra van szükségem, hogy a látottakat, olvasottakat hordozzam magamban, kibeszéljem magamból, gondolkozzak rajta, hagyjam magamban megérni őket. Időt kell hagynom, míg átjárnak, megéljem az érzelmeket, amit keltenek bennem. Elmélázzak egy-egy fordulaton, párbeszéden, felidézzek magamban egy-egy képet, ami tetszett vagy éppen felbosszantott. És szeretek utána benne maradni abban a hangulatban, ha úgy tetszik, az élmény hatása alatt lenni. Akár napokig.

Számomra ez adja egy-egy mű lényegét. Teljesen alkalmatlan vagyok a darálásra, legyen az írott szöveg vagy mozgókép. Elvész a lényege.

Ugyanez a helyzet a másik hobbimmal, a túrázással is. Nem azért megyek ki a természetbe, hogy időre legyalogoljak meghatározott kilométert, és kapjak róla egy plecsnit, amivel elismerik a teljesítményem. Hanem azért, hogy ott legyek, és élvezzem az erdőt, a csendet, az érzést, mikor feljutok a csúcsra, és először lepillantok az alattam elterülő tájra. Szeretek ugyanoda kimenni, hogy lássam a természet változását, megfigyelni, milyenek ugyanazok a fák, milyen ugyanaz a táj tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Ott lenni, figyelni. Fülelni tavasszal, mikor szólal meg a kakukk. Állni ősszel az erdei úton és hallgatni, ahogy a sárga levelek az avarba hullanak. Nézni eső után a leveleken ragyogó, ezüstszínű esőcseppeket.

Eszem ágában sincs a teljesítményemet mérni, a szabadidős tevékenységemet versennyé tenni. Ezzel ugyanis elveszíti azt a jellegét, ami a hobbi lényege. Olyan tevékenység, amit a saját örömünkre végzünk azért, hogy kikapcsolódjunk és feltöltődjünk.

Ezért nem tudom azokat a sikertörténeteket sem maradéktalan jó érzéssel fogadni, amik úgy kezdődnek, hogy kezdetben hobbinak indult. Ami mára munka, az nem hobbi többé. Még akkor is, ha megpróbáljuk úgy eladni magunkat vagy a termékünket, hogy ez még az. Ez is egyfajta blődli, ami jól hangzik, de a krumplileves legyen krumplileves, úgyhogy azt a tevékenységet, amivel a kenyeret keressük, azt nyugodtan nevezzük munkának, merthogy az.

Sokszor elnézem a férjem, amikor tetőtől talpig olajosan, mocskosan hazaállít a műhelyből. Egyetlenegyszer kérdeztem meg tőle, hogy érdemes-e ezzel ennyit kínlódni, nem lenne hasznosabb, ha elvinné a Landit egy szerelőhöz. Rám nézett, és azt mondta, de, nyilván értelmesebb megoldás lenne, de ő nem azért bütyköli-javítja ezt az autót saját maga, mert nem akar pénzt adni a szerelőnek, hanem azért, mert szereti csinálni, és kikapcsolja. Sokszor észreveszem, hogy flow-ban vagyok, mondta, és én el is hittem neki. Mert én is tudom, milyen az, amikor megszűnik körülöttem a világ, és csak én vagyok meg az a tevékenység, amit csinálok. Mintha egy másik dimenzióban járnék, téren és időn kívül. Talán még én magam sem vagyok.

A cikk az ajánló után folytatódik

Nagy kár, amikor ez eltűnik az életünkből.

Aki pedig most felsóhajtott, hogy hát igen, jó lenne, de kinek van erre ideje, annak javaslom, nézzen rá az okostelefonjára, mit mutat a képernyőideje. Az a három-öt óra pont elég lesz egy hobbira.

Fotók: Getty Images Hungary

A makramézás például egy hobbi.

Ezt is szeretjük