Imádtuk a hobbitelket, pedig fáradtabban mentünk vissza a hétvégéről: szépült a kert, szólt a rádió
A sufnin és a budin kívül a hobbitelkek fontos jellemzője volt még, hogy állandóan szólt a rádió. És a telken volt minden, ami otthon már nem kellett, de sajnáltuk kidobni.

nyaraló telek
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

„Amire a legjobban emlékszem, az, hogy mindegyikünk kezében volt egy-egy Szíj Melinda-szatyor tele zöldborsóval, és futunk az állomásra, mert lekéssük a vonatot!" - meséli a férjem a fröccs mellett. Igen, nekik is volt hobbitelkük, tavasztól nyár végéig ott töltötték a hétvégéket.

Aztán mesél még mást is, hogy a csősz még lovon járt, úgy vigyázta a környékbeli szőlőst, hogy mennyit csatangoltak-bicikliztek bandába verődve a környéken, és hogy egyszer találtak egy kibelezett, félbevágott Ikarus buszt, és abban csöveztek egész nyáron a többi fiúval.

A gyerekkori emlékek mellett azonban nem lehet elmenni a tény mellett, hogy a hobbitelek mint a hetvenes-nyolcvanas évek találmánya, mennyire jellemzően magyar képződmény, és milyen kiváló képet fest a társadalmunkról. Takáts Tamás meg is énekelte: "A péntek most már gyorsan elrepül, másnapos agyamban egy cigány hegedül, szombat egész nap a telken rohadok, vasárnap délutánra megint berúgok.”

Kezdjük rögtön a nevével. Hobbitelek (pestiesen telek). Ki gondolhatta bármikor komolyan azt, hogy bármely felnőtt embernek, aki ledolgozta a nyolc óráját, és alig várta, hogy hazaessen a munkából, az lett volna a kedvenc szabadidős tevékenysége, hogy hétvégén felkeljen reggel fél hétkor, és kimenjen a telekre gürizni? Márpedig így történt hétről hétre. Hát, istenem, a kényszermunka kifejezés már foglalt volt. És ez így sokkal jobban hangzik.

Mintha azért mentünk volna oda, mert ott nekünk jó, és nem dolgozni.

A hobbitelek tehát nem volt más, mint önként vállalt, saját, külön bejáratú, kicsike kis mezőgazdasági munkatábor, ahol mindig kellett valamit csinálni. Akkor is, ha éppen nem ért semmi, és kiürült a veteményes.

Mert ha nem mondtam volna, a hobbitelek területén többnyire veteményes volt, és pár gyümölcsfa, a telkesek pedig szorgalmasan szedték a zöldborsót, fejtették a meggyet, és főzték a rissz-rossz gáztűzhelyen a baracklekvárt. A bográcsban rotyogott a paprikás krumpli, anyu fáradtan óbégatott a gyerekek után, apu meg néha eltűnt borozni a szomszéd telkeseknél, a diófa árnyékában hűsölve, de ez sosem borozásnak volt nevezve, hanem úgy hívták, hogy „átszaladok a Józsihoz, megkérdezem, kölcsön tudja-e adni a fűnyírót, nemtomménem megy”.

A hobbitelek szerves részét képezte a sufni és a pottyantós budi. A sufni tulajdonképpen egy apu és munkatársai által összetákolt építmény volt, amit a szentlélek tartott össze, és itt tároltak mindent, ami a hobbitevékenységhez kellett: gereblye, kapa, ásó, öntözőkanna.

A sufni és a budi a későbbiekben is megmaradt, amikor a hobbitelekre felhúztak egy kis házat. Ez általában nem háznak volt nevezve - legalábbis papíron -, mert a furfangos magyar bürokráciának köszönhetően a zártkerti ingatlanokra lakóház nem épülhetett, így aztán gazdasági épületnek nevezték, és olyan helyiségek voltak benne, mint például a gyümölcs-előkészítő, ami egyébként a konyha volt, és mindenki tudta is, hogy ez a konyha, de a szabály az szabály, ugye. Szóval, idővel felépült a ház, és sokkal több időt lehetett kinn tölteni, sőt, ez már önmagában kimerítette így a rekreációs ingatlan fogalmát.

A hobbitelkeknek két fontos ismérve volt a sufnin és a budin kívül. Az egyik, hogy a különféle pihentető tevékenységek közben folyamatosan és üvöltve szólt a rádió. Kossuth rádió Budapest, pontos időjelzést adunk. Dél van.

A másik fontos jellemző, hogy a telekre került minden, ami otthon már nem kellett, kidobni sajnáltuk, vagy úgy ítéltük meg, jó lesz még valamire. Így a régi bonyhádi lábosok, a pohárkészlet, amiből csak három maradt meg, mert anyu összetörte a többit mosogatás közben, a kiszakadt függöny, amit bekapott a centrifuga, a mama régi, szúrós pokrócai, a kicsit lyukas zokni - dolgozni még jó lesz - és az ágyneműk, amikről leszakadt a gomb. Valamint minden, amit ajándékba kaptunk, és baromi ronda volt, meg amit a mama hozott a családnak Hévízről vagy Hajdúszoboszlóról. Az alpakkatálcáival együtt. Nemhogy hat, de két egyforma tányér, villa és kanál nem volt, viszont itt őrizgettük a kiscicás műanyag bögrét, amiről a kiscica már félig lekopott, és nem volt szívünk megválni tőle, de a barátnők vagy a haverok előtt már ciki lett volna abból inni a macikávét.

A telek mindig hangos volt, erről nemcsak a szüntelenül ordító rádiók gondoskodtak, hanem a gyerekek is. A hobbitelkesek ugyanis a több gyerekkel könnyebb, mint eggyel elvén - és hogy önfeledten tudjanak megszakadni a munkában - a saját gyerekeik mellé vittek magukkal néhány unokatestvért, vagy ha az nem volt, osztálytársat vagy kis barátnőt. Hogy ellegyenek a gyerekek. A gyerekek elvoltak - egészen ritka volt a csont- és koponyaalapi törés, a kisebb zúzódásokkal, vérző sebekkel nem foglalkozott senki -, a szülők pedig a hobbitevékenységek közben nyugodt szívvel ordítozhattak egymással, például amiatt, hogy minek van ez a kurva telek, ha arra nem vagy képes, hogy lenyírd a füvet, meg amiatt, hogy hogy lehet ennyi eszed, egy dolgod volt, hogy berakd az autóba a hűtőtáskát, és azt is elfelejtetted, meg hogy két hónapja mondogatom, hogy nem lehet becsukni rendesen az ajtót, szorul, de te képtelen vagy megcsinálni.

A hobbitelekhez folklór is tartozott, ilyen volt a mai napig közkedveltnek számító égetés. Ez gyakorlatilag a hulladékminimalizálás, illetve a zero waste előzménye volt, ugyanis a kukások a telekre nem jártak, a szeméttől meg valahogy szabadulni kellett. Égetéssel szabadultak meg a kerti avartól és az egyéb növényi zöldhulladéktól is, a szép hagyomány részét képezte, hogy kizárólag a nyirkos kerti hulladékot gyújtották meg, különben gyorsan elégett volna, pedig a cél a fojtogató füst előidézése volt. A tradíció részét képezte a vasvillára támaszkodó apu, zöld üveges sörrel a kezében, félmeztelenül, klottgatyában (hátul pici szakadás, a telekre jó lesz).

A telek valójában a gyerekeken kívül mindenkinek nyűg volt, de ezt soha senki sehol nem vallotta be. Az anyák kárpótlásul már kora nyáron begyűjthettek elismerő pillantásokat, mert ha az idő kedvezett, a borsószedés alatt csokibarnára barnultak. Hétfőnként vittek egy kis korai cseresznyét a kolléganőknek, akik szintén hoztak, mert nekik is volt hobbijuk, és ők ugyanolyan fáradtan jöttek dolgozni. A férfiaknak a púpja tele volt a fűnyírással meg azzal, hogy valami mindig rossz volt, ha mégsem, locsolni kellett, és húzni a slagot a dög melegben. Mindenki irigykedve gondolt a nemtelkesekre, akik most otthon nézik a lesötétített harmincöt fokos nappaliban a brünnyögő ventilátor mellett a meccset, vagy a garázs hűsében söröznek bütykölést mímelve.

A cikk az ajánló után folytatódik

A hobbitelkek kora azonban - ahogy a tündéké is - lejárt. Az újabb generációnak esze ágában nem volt négy kiló zöldborsóért tologatni a szopórollert hétvégenként, kötözgetni a málnát, permetezni monília ellen a gyümölcsfákat. A telkek elnéptelenedtek, már csak az igazán kitartó késő hatvanasok járnak ki, a többit rég felverte a gaz. Egyre több telkes környéken épülnek új építésű házak - mediterrán stílusban -, mert az egykor telkes környéket belterületté nyilvánították, de mivel eléggé kinn van, a környék olcsó maradt, így a fiataloknak ideális.

Lassan-lassan feledésbe merül egy egész generációt meghatározó korszakos intézmény: a hétvégi telek. Hogy sajnáljuk-e, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy rengeteg család tudná sorolni hosszasan a telkes sztorikat, és ha megkérdeznénk őket, azt mondanák, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz.

(Képek: Fortepan / Chuckyeager tumblr, Fortepan,  Korenchy László,  Lencse Zoltán.)

A buja kert azonnal kell!

Ezt is szeretjük