Lenyugtatja az agyad, kisimítja a ráncaidat: mitől olyan szerethető a makramézás?
Nem is tudom elképzelni, hogy tudtam eddig csomók nélkül élni.

GettyImages-1195874341
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Nem is tudom, hol kezdődött. Vannak történetek, amik nem velünk kezdődnek el. Egyszerűen beleszületünk, aztán búvópatakként újra és újra felbukkannak az évek alatt, és csak rajtunk múlik, hogy kap-e szerepet az életünkben. Az is, hogy mikor.

Mióta az eszemet tudom, a kézimunka jelen van az életemben. Mindkét mamám sokat hímzett. Hatalmas terítők kerültek ki a kezük alól, a minták, a hímzésdivat mindig szolgáltatott beszédtémát. Emlékszem, hova jártunk a mamával drukkoltatni, nagyon szerettem a frissen nyomott terítő illatát, de én akkor is oda voltam érte. És szerettem a színes hímzőfonalakat is. Tudtam, hogy nem minden piros egyforma, és azt is, melyik pirossal melyik virágot kell kihímezni. Csodáltam, hogy a mama kibírja, először a terítő szélét, a zöld leveleket és szárakat varrja ki, és csak utána lát neki a hatalmas virágoknak.

Hat-hétéves koromban heves érdeklődést tanúsítottam a hímzés iránt, kaptam is egy kis kalocsai mintás terítőt, amit a negyedénél meg is untam, ahogy a mama azt pontosan megjósolta.

De megtanultam hímezni. Szép tömött sorokat. És megtanultam horgolni, kötni is. Szorgalmasan bökdöstem a tűvel a présház hűvös félhomályában, és elégedetten vigyorogtam, amikor megmutattam az elkészült, girbegurba sorokat. Mama, nézd, milyen? És ő azt válaszolta, amit mindig. Hát most még rossz nízni.

Aztán annyi mindennel kellett gyerekként foglalkozni, hogy csak na, és a kézimunka egy időre feledésbe merült. Egészen addig, amíg a csősál meg a kötött hajpánt nem jött divatba. És a mama kötötte a csősálakat rendületlenül. Olyan rendületlenül, ahogy az osztálytársam kötötte a pulóvereket magának. Sokszor tanóra alatt.

És akkor, egy napon új család költözött a telepre. Ez mindig izgalommal járt, Eszter érkezése azonban felbolygatta az addig sem unalmas napjainkat. Eszter ugyanis gyesen volt, és délutánonként, míg a kislánya lenn játszott, ő ült a padon, és kötött. Mi pedig köré gyűltünk, és ámultunk. Nem volt olyan csavarás, csipkeminta, amit ne tudott volna. Nem használt sorjelölőt, nem kellett a mintára néznie sem. A szemünk előtt születtek a csodásabbnál csodásabb pulóverek, mellények, tapogattuk a fonalakat, de legtöbbször csak ültünk, és hallgattuk a kötőtűk halk koccanását, és vártuk, milyen minta kerekedik ki a keze alól.

Természetesen hamarosan mindegyikünk felszerelkezett tűvel és fonallal, és mi is kötni kezdtünk, én is, Eszter magyarázta, hogy kell fogyasztani, hogy csináljuk a csavart mintát, hogy varrjuk össze a kész pulcsit. És persze bezsebeltük a bókokat, amit az új pulcsikért kaptunk, mert mindenkinek volt pulóvere, kardigánja, amit Eszter kötött. Anyunak még megvan a rózsamintás kötött kosztümje is. Azok a hosszú nyarak gyorsan elteltek, a kislányból nagylány lett, Eszternek egyre többször volt ízületi gyulladása, mi meg nagylányok lettünk, és a kötőtűk újra a fiókba kerültek.

Egészen addig, míg újra ott találtam magam a játszótéren a padon, és az én kislányom játszott a homokozóban. Hamarosan rájöttem, hogy a magammal vitt újság vagy könyv nem jó fedezék. A másik anyuka beszélgetni akar. De leginkább beszélni. Hozzám. Én meg azt szerettem volna, ha békén hagynak. Nem akartam sem egy újabb szüléstörténetet végighallgatni, sem azt, a más gyereke mit csinál, jó evő-e, kruppos-e, nehéz volt-e elválasztani, és mennyire hülye az anyósa, fel tudják-e venni a csokot, és hogy halad az építkezés.

Így aztán, egy májusi napon a magam számára is meglepő módon egyszer csak egy fonalboltban találtam magam, és hallottam, amint kimondom a következő szavakat: és egy négyes meg egy hatos tűt is kérek.

Bevált. Ami évekkel ezelőtt közösségi élményt jelentett számomra, az most menekvés, és az egyedüllét lehetőségét kínáló tevékenység lett. Amint elővettem a kötést a játszótéren, félrehúzódtak mellőlem, és végre csönd lett. Amolyan félnótásnak néztek, akit jobb békén hagyni, és nem hergelni. Egy év múlva tekintélyes mennyiségű körsál- és hajpántkollekcióval büszkélkedhettem. Komolyabb dologba nem tudtam belefogni a hárompercenként felhangzó „Anyanézd!” vagy „Anyagyere!” miatt, arra meg esélyem sem volt, hogy valami olyat kössek, amit számolni kell.

Amit észrevettem, hogy a kötés teljesen kikapcsol és ellazít. Nem árt, ha tudjuk magunkról, hogyan tudjuk kipihenni magunkat. Én úgy, ha visszavonulok. Ha nincs mód máshova, hát a fejembe. Erre a kötés tökéletesen alkalmas. Így aztán, amikor a karantén alatt képtelen voltam az olvasásra koncentrálni, megint a kézimunka-szaküzletben találtam magam. Így került haza az első keresztszemes készlet. Béke, nyugalom.

A kézimunka azonban nemcsak addiktív, de új utakra is visz, és szándékosan nem használom az elcsépelt és kiüresedett kihívás szót. Szerettem volna valami újat.

Úgy egy éve láttam meg a hatalmas makramé falidíszeket a lakberendezési oldalak inspirációs képei között. Eszembe jutottak a nyolcvanas évekbeli virágtartók. Aztán az is, anyu milyen „én megmondtam” tekintettel fog majd rám nézni, de elhessegettem a gondolatot.

Szóval, amikor bejelentettem, hogy elmegyek, és megtanulok makramézni, a férjem se szólt semmit, de ebben azért bőven benne van az is, hogy én sem szólok semmit, amikor meg kell hallgatnom, miért volt feltétlenül szükséges a Landi szélvédője fölé felszerelni a nelásskirácsot. A csendes őrültek jól megférnek együtt.

Így hát felkerekedtem, és elindultam a makraméworkshopra. Fenntartásaim voltak ugyan, mert valami okból a fonással azonosítottam ezt az egészet, abban meg nem vagyok ügyes, időm meg nem volt arra, hogy felkészüljek.

De nem is kellett. Fél óra múlva úgy csomóztam, mintha mindig is ezt csináltam volna.

Na jó, ez túlzás. Majdnem úgy.

Kiderült, az, hogy tudok kötni, egy kis előnnyel mindenképpen jár, mert tudom követni, honnan hova megy a szál, látom és értem a mintát. Pár perc múlva az is kiderült, hogy a makraménak nem sok köze van a fonáshoz - persze díszíteni lehet négyes vagy hatos fonással -, itt csomózni kell.

Társam a bogokban Évi volt, aki felkészültebben érkezett, mint én, kiderült, hogy a workshop előtt már sokat olvasott a makramézásról,  feltúrta a netet minták után, és talált is egy klassz falidíszt, azt fogjuk elkészíteni. Mikor megláttam a fotót, erős kétségeim támadtak. Egy kicsit neki is.

Egyedül Ágnes nem kételkedett, aki az édesanyjától tanulta a technikát. A családjában nagy hagyománya van a kézimunkának, és ez az otthonán is látszik. Miután kigyönyörködtük magunkat, ott találtuk magunkat egy sor himbálózó fonal előtt, és nekiláttunk.

Megtanultuk a laposcsomót és a sorcsomót. Vicces volt, amikor pár perc múlva kiderült, a két agyféltekénk köszönőviszonyban sincs egymással. Ami ment balról, az nem sikerült jobbról. Ami szép egyenletes lett jobbról, csálé és girbegurba lett jobbról.

A csomók elsajátítása tényleg nem vett igénybe harminc percnél többet, szóval, már nem tűnt lehetetlennek a falidísz elkészítése. Évi ügyesebbnek bizonyult nálam - persze, mert nekem be nem állt a szám -, nekem viszont valami rejtélyes oknál fogva szebben tekeredett a laposcsomóval készült csavart mintám.

Egy óra múlva éreztem, hogy elönt az az érzés, amit kötéskor is érzek. Kiüresedik a fejem, csak arra figyelek, amit csinálok, és valami mély nyugalom önt el. Csak a fonalak, a csomók és én.

Közben Ágnes mesélt a fonalakról - a makramézáshoz speciális fonalra van szükség - és arról, mi mindent lehet ezzel a technikával készíteni. A fülbevalótól kezdve a válltáskáig, a falidíszen át a karkötőig szinte mindent. Függőágyat, függönyt, szatyrot, csillárt, kulcstartót. Mi meg csak csomóztunk és csomóztunk.

A cikk az ajánló után folytatódik

Igazából el sem tudom képzelni, hogy éltem eddig bogok nélkül az életemet.

Természetesen tele vagyok tervekkel, mi mindent makramézok majd most, és örülök, hogy Ágnes nem engedi el a kezem, úgy engedett haza minket, ha kérdésünk van, keressük nyugodtan.

Amikor hazaértem és megmutattam a - kicsit csálé, kicsit girbegurba, de az én makramém! - falidíszt, az itthoniak el voltak ájulva. Hát én is. Rég nem volt már ilyen sikerélményem. És rég szántam rá magam arra, hogy valami újat tanuljak. Ez külön jó érzés volt. Megtanulni valamit. Már el is felejtettem, milyen jó érzés.

Hogy ez most újra nagy divat, az nem is érdekel annyira, nem azért tanultam meg, hogy trendi legyek, hanem azért, mert érdekelt. Ajánlom mindenkinek, aki szeret csendben, egyedül lenni, és új hobbit keres magának. Bogozzatok, csomózzatok! Makramézni jó!

Fotók: Getty Images Hungary, Hódos Hajnalka

Nemcsak kézimunkázni kezdtem, más szokásaim is lettek a járvány alatt.

Ezt is szeretjük