Kötelezően elvégzendő feladat lett az énidő? Nem mindegy, mit értünk a divatos kifejezés alatt
Ha lenne egy szabad délutánunk, csak hevernénk a fűben az eget kémlelve, fűszálat rágcsálva és bámulnánk a felhőket. Valójában, ha van fél óránk, nem tudunk vele mit kezdeni, és elkezdünk csinálni valamit.

GettyImages-1012114076
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Évekkel ezelőtt megakadt a szemem egy könyvön. Pontosabban a címén. „Lazítanod kell!” Jót nevettem, kicsit olyan volt számomra, mintha valaki a vécén erőlködne. Nem minden megy parancsszóra. A nagydolog sem, a lazítás sem.

„Most már muszáj énidőznöm, különben megbolondulok - csíptem el a drogériában néhány mondatot a kasszánál a minap - szóval egyik délután összeülünk a csajokkal!” Még aznap este olvastam egy külföldi bloggertől, milyen szerencséje van, hogy a férje vigyáz esténként a gyerekeire, így ő tud készülni a maratonra: ez az ő énideje.

A nap további részét élő kérdőjellé görbülve töltöttem azon töprengve, valójában mi az énidő? És miért lett ez is kötelezően elvégzendő feladat, amit muszáj megcsinálni?

Az énidő az utóbbi években nagyon divatos kifejezés lett. Eleinte tetszett, később már cseszegetésként éltem meg az énidő fontosságáról szóló cikkeket. Nincs elég bajom, most még erre az énidőre is figyelnem kell, be kell építenem a mindennapjaimba, különben lemaradok valami jóról.

Nem sokkal később már biztos voltam benne, hogy én értelmezem rosszul az énidőt. Az én definícióm szerint ez ugyanis azt jelenti, hogy én magamra fordítom az időt, és még az is lehet, hogy ekkor nem csinálok semmit. Az pedig megengedhetetlen, mert értelmezésem szerint az énidőben is csinálni kell valamit, de haladjunk sorban.

Az énidő az én definícióm szerint az az időtartam, amit pihenésre, feltöltődésre, kikapcsolódásra fordítok. Nem biztos, hogy igazam van, de ez számomra azt is jelenti, hogy ekkor a társaságom is én magam vagyok. Azaz az énidő egyedüllétet jelent.

Az első kutya itt van elásva. Tapasztalatom szerint az emberek többsége a gondolatát sem bírja elviselni annak, hogy egyedül legyen. Ennél szörnyűbb már csak az, ha csend van. A kettő együtt egyenesen kibírhatatlan.

Persze én könnyen beszélek, ami másnak a pokol, az számomra a létezés netovábbja: egyedül lenni. Dolgozni is egyedül szeretek, az életem történéseit is egyedül szeretem feldolgozni, egyedül szeretek lenni akkor, amikor szeretnék tisztába jönni az érzéseimmel, és pihenni is egyedül szeretek. Ebből következik, hogy számomra minden olyan idő, amit egyedül tölthetek: énidő.

Szóval, nem gondolom, hogy énidő lenne a barátnőkkel való kávézás és traccsolás, a maratonra készülés, és nem azért, mert ekkor társaságban vagyunk, hanem azért, mert a társas együttlét és a futás abban az esetben, ha az egy versenyre való felkészülésről szól, nem rekreációs tevékenység. Úgy látom, mostanra énidő lett bármi, ami nem a kötelezettségeket vagy az önként vállalt feladatokat jelenti.

Kötelezettségekből és feladatokból pedig van bőven, és ha nem lenne belőlük elég, önként és dalolva pakoljuk magunkra a többit, közben fogalmunk sincs, kinek és minek akarjuk bizonyítani, hogy az újabb léceket is meg tudjuk ugorni, hogy még ez is belefér az időnkbe, az energiánkba, és arra sem tudunk válaszolni, miért kéne tökös csajoknak lennünk állandóan és mosolyogva nyúzni le magunkról a kilencedik bőrt.

Az énidő nem azt jelenti, hogy megszabadulunk a gyerektől, férjtől, munkától, háztartástól, és valami olyat csinálunk, amit akarunk végre. Hanem arról, hogy olyat csinálunk, ami feltölt.

Ehhez nem árt tudni, hogy mi az. Jaj, sóhajt fel az olvasó, most megint mindjárt az önismerettel jön! Hát igen. Ahhoz, hogy tudjam, számomra mi az, amit szeretek csinálni, és flow-élményem van tőle, ahhoz nem árt ismerni saját magam, különben hiába csinálok bármit, az nem pihenés lesz, hanem egy újabb pipa a to do listán.

Meglepő számomra, hogy mennyi embernek nincs hobbija. Sokan vannak a környezetemben, akik végeznek szabadidős tevékenységet, de nagyon ritka, amikor ezt valaki pusztán a tevékenységből fakadó öröm miatt teszi. Ez futni jár, mert ülőmunkát végez, és tudja, hogy szüksége van a mozgásra. Vagy fogyózik (állandóan). A másik olvas, mert az manapság egyébként is trendi, ráadásul olyan körökben mozog, ahol olvasottak az emberek, nem akar lemaradni. Mások úsznak, mert kezdődő gerincsérvük van, és így próbálják kordában tartani. Van ismerősöm, aki kézimunkázik, és az elkészített holmikat eladja. Olyat, aki pusztán az örömért csinál valamit, alig találok.

A csinálási kényszer tehát a második probléma ezzel az énidővel.

Mindenki panaszkodik, hogy semmire nincs ideje, de ha van, azonnal csinál valamit. Ha mást nem, a hírfolyamot pörgeti a telefonján, vagy olyan cikkeket olvas, amik egyébként cseppet sem érdeklik. Elkezd nézni egy filmet vagy sorozatot. Telefonál. Messengerezik. Nem feltétlenül van mondanivalója, de még mindig jobb, mint egyedül és csendben lenni. És sokkal jobb, mintha nem történne semmi. Így aztán kierőszakolunk magunkból valami történést.

GettyImages-1222104539

Mert az él a fejünkben, hogy a tartalmas élet az ingergazdag élet, tele kalanddal, eseménnyel, élménnyel. Közben a legtöbben arról álmodoznak, bárcsak lenne egy délutánjuk - vagy félórájuk - amikor nem csinálnak semmit. Legszívesebben csak hevernénk a fűben, fűszálat rágcsálva, az eget kémlelve, és néznénk, hogy váltanak alakot a felhők. Valójában, ha van félóránk, nem tudunk vele mit kezdeni. És magunkkal sem. Elkezdünk csinálni. Mindegy mit, csak történjen valami. 

A semmittevés ijesztő. Mintha megállna az élet. Mintha nem lennénk fontosak, és az sem, amit csinálunk. 

Én azt mondom, néha jó a semmit csinálni, és ezt meg kell tanulni. És meg kell tanulni saját magunkat is. Meg kell tanulni pihenni is. Sőt, még azt is, hogy nem akkor kell pihenni, amikor fáradtak vagyunk. Hogy megállni szabad, és ha nem történik semmi, az nem jelenti azt, hogy nem is létezünk. 

Az énidő akkor lesz énidő, ha rólunk szól, és arról, amire akkor nekünk éppen a legnagyobb szükségünk van. Ha egy félórás bámulás a semmibe, akkor az, ha ülünk a kanapén, és hallgatjuk, ahogy nő a hajunk, az. 

Fotók: Getty Images Hungary

Akarsz egy jó hobbit? Makramézz!

Ezt is szeretjük