Veszteségeink: a klimaxra nemcsak felkészülni kell, de végig is kell csinálni
A változókor veszteségeit a lassan mozduló lélek alakíthatja át ajándékokká. Ha megengedjük neki.

GettyImages-1188934116
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A nappalinkban négy hatalmas ablak van. Kettő a hátsó kertre néz: hatalmas tuják, fenyők, örökzöld cserjék. A kerítésen burjánzó, áthatolhatatlan borostyán is télen-nyáron zöld, jólesik a szemnek, és télen, amikor fájóan kopár minden, a léleknek is. Erre az ablakra nem került függöny. Kora délután, amikor a nap kanyart vesz az égen, és a fák ágai közül előtörnek a sugarak, a nap pont oda süt, ahol olvasni szoktam.

Ahogy nyáridőben a perzselő déli órák átengedik a színpadot a délutánnak, abban van valami méltóságteljes. Még az idő is máshogy telik. Lelassul, áradó, beterít mindent. A fénye először vastag sugárban a kanapét világítja meg, aztán lassan terjed szét: a kezemben tartott könyv lapjait, a kezemet is fénnyel árasztja el, megcsillan a gyűrűmön, végül átmelegíti és beragyogja a hajam, a vállam. Ilyenkor behunyom a szemem, és átadom magam ennek a békés, délutáni varázslatnak. Nyugodtnak, erősnek, elmélyültnek és felségesnek érzem magam, mintha egészen más lennék. Mintha a múltam egyszeriben nagyon távol lenne. Ahogy ott ülök a délutáni napfényben, valami egészen más női minőség jár át. Mióta a kezembe akadt egy könyv, azt is tudom, mit szimbolizál számomra mindez. A klimaxot.

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában

A klimaktérium szó azt jelenti, sorsdöntő fordulat. Milyen kifejező. Sokkal szebb, mint az, hogy krízis. És sokkal barátságosabb, mint az, hogy veszteség. Együttérzőbb, mint az, hogy banyaláz. Nem olyan medikalizált, mint a klimax.

Minden nővel megtörténik, mégsem beszélünk róla. Mintha titkolni kellene, rejtegetni. Dugdosni mások elől, ahogy a zugivó rejtegeti a fehérneműs fiókban a vodkásüveget. Nehogy kiderüljön, nehogy szégyenfolt essen rajtunk.

Életemben két nővel tudtam beszélni a klimaxról. Az anyósaimmal. Egyikük hosszan beszélt róla és arról is, hogy élte meg a korai klimaxot, de én nem tudtam társ lenni ebben a beszélgetésben, mert túl fiatal voltam, és akkor még annyira távolinak tűnt a hervadás, hogy fel se fogtam, ami most elhangzik, fontos, mert ez egyszer velem is megtörténik. Sokkal később a másikuk egy délután a kezembe nyomott egy csomagot. Vidd el nyugodtan, nem is tudom, miért őrizgetem még. Belekukkantottam a szatyorba, három doboz tampon volt. Nekem már nem kell, mondta, és lesütötte a szemét.

Néhány év elteltével aztán felfigyeltem az első jelekre, de igyekeztem vak lenni rájuk. Olyan fiatal vagyok még, néztem bele reggelente a tükörbe, miközben az arcom szélére szorított kezemmel kissé széthúztam a bőrt. Fiatal vagyok hozzá, gondoltam, miközben a szemem alatti barna árokra szorítottam az előző este gondosan a hűtőbe készített evőkanalat. Azért alszom rosszul mostanában, mert nagy rajtam a nyomás. A stressz lassan öl.

Végül az egész világ által rajongva gyűlölt aljas párosnak, a Kártyavár című politikai drámasorozat főszereplőinek köszönhetem, hogy megneveztem a nyilvánvalót. Az egyik epizódban Claire Underwood lefekvéshez készülődik, a férje némán nézi őt pár pillanatig, majd megszólal: „Éjjelenként, mikor felébredek, te a nyitott hűtőajtó előtt állsz. Nagyon nehéz?” Claire szeme egy pillanatra megrebben, de a jégkirálynőszerepből nem esik ki, és valami olyasmit válaszol, „kibírható”.

Másnap délután kendőzetlenül kezdtem beszélni a férjemnek mindarról, ami hónapok óta zajlik, és én vagyok a csatatere. Az alvászavaraimról. Arról, hogy éjszakánként arra ébredek, a testem csuromvíz, nem pusztán melegem van, hanem arra ébredek, hogy a halántékomon és a hasamon csorog az izzadság, miközben azt érzem, forrásponton a vérem. Hogy napközben hőhullámaim vannak, kiszámíthatatlanul, és olyan, mintha bundában, hótaposóban állnék a szaunában. Hogy a súlyom nem változott, mégis átalakult a testem, innen eltűnt némi hús és zsír, oda meg átvándorolt, itt megereszkedett, ott megpuhult. A kötőszöveteim és az izmaim önálló életet élnek, amit nem tudok befolyásolni, a hangulatom, hát nevezzük melankolikusnak, de fogalmazhatnék úgy is, mocsok szarul vagyok. Minden napom kötéltánc az idegbaj és a depresszív kedélyállapot között.

És félek.

Mert ami közben történik, az is ijesztő, de ami utána jön, az maga az enyészet, és semmi másról nem olvasok a témát kutatva, mint a csontritkulást, hajhullást, a miómát, az emlőrákot, az egyéb következménybetegségeket, a lassú fizikai megsemmisülést, mintha a testem idő előtt felszámolná, elsorvasztaná saját magát. Mintha ezután már nem lenne bennem élet, csak pusztulás és halál.

És ha ez önmagában nem lenne elég félelmetes, ennek az egésznek a lelki vetületéről nem hallani semmit, nem foglalkozik vele senki, és beszélni sem tudok róla senkivel, mert olyan, mintha ez csak velem történne. Egyedül vagyok a tomboló hormonjaimmal, a leálló petefészkemmel, bezárva a testembe, ami mintha cserben hagyna, és egyedül vagyok a hangulataimmal és a gondolataimmal. Egyedül vagyok egy agyonhallgatott, tabunak számító, egyébként természetes folyamattal, amit kizárólag orvosi szempontból közelítünk meg, agyonmedikalizáljuk, de a lelki oldaláról nem ejtünk szót.

Hallani a levert diófa bánatát

A klimax veszteség. Az életerős, termékeny test elvesztése csendes fájdalommal és félelemmel jár. Azt gondolom, nincs nő, aki könnyed mosollyal az arcán, testi és lelki tünetek nélkül menne át a változókoron. A vonzerő elvesztése talán azoknak a legnehezebb, akiknek fontos a szépség, a nőiség külső jegyei. Búcsút kell vennünk a bársonyos bőrtől, a feszes testtől, a dús hajtól, a masszív és erős csontoktól, a ránctalan, sima kézfejtől, a kemény mellektől. De nehéz elbúcsúzni a menstruációtól is, még akkor is, ha hosszú éveken át a pokolba kívántuk, és úgy gondoltunk rá, mint az életünk megkeserítőjére. Mert ezzel együtt elveszítjük képességünket az anyaságra, az életet adás varázslatára.

És búcsút kell venni attól a nőtől is, aki vagyunk. Ahogy serdülőkorban, amit szintén a hormonok tánca kísér, búcsút veszünk a lánytól, és a változás végén köszönthetjük a fiatal nőt, most ugyanez a helyzet: kénytelenek vagyunk újradefiniálni magunkat.

Ha másért nem, azért, mert a klimax akkor ér utol bennünket, mikor a gyerekeink már kirepültek, de legalábbis önjáróak, és a gondoskodás, mint feladat már nem a mindennapjaink része. De ez sem feltétlenül igaz, mert egyre később házasodunk, és vállalunk gyereket, így a változókor sok nőt akkor ér utol, amikor a lánya a tinédzserkorba lép. Ez újabb nehézségeket okoz, mert a bimbózó és hervadó nőiség egyszerre van jelen.

Sokan már itt megálljt parancsolnak időnek és léleknek. Előbbit megpróbálják erőnek erejével lelassítani, ha visszafordítani nem tudják, utóbbiról pedig nem vesznek tudomást. Mindenre van gyógyír, filmtabletta, kapszula, és nincs idő a fájdalomra. Miért pont a klimaxra ne lenne gyógyszer? Van. Gyógyszer is, gyógytea is. A test nem probléma, arra ott a botox, a plasztikai műtét, ha nincs rá pénz, akkor föl az edzőcipőt, és irány a legközelebbi félmaraton. Talán el lehet futni a hüvelyszárazság elől. A lélekre az egyéb veszteségek és krízisek során sem fordítunk figyelmet, mert egyrészt fejben dől el minden, másrészt korunk nője céltudatos, határozott, fegyelmezett, erős, határozott, tudja, mit akar, és véghez is viszi.

A cikk az ajánló után folytatódik

A változókor veszteségeit azonban pont a lassan mozduló lélek alakíthatja át ajándékokká. Ha megengedjük neki. Ehhez az első lépés az, hogy beszéljünk róla. „Egy nővel akkor történik meg valami, ha beszél róla” - írja Scherter Judit Nők, délutáni fényben című könyvében. Ha valamiről nem beszélünk, fel sem készülünk rá. A menopauza időszakára nemcsak felkészülni kell, hanem végig is kell csinálni, nem lehet megúszni. Ez egy évekig elhúzódó, testi-lelki értelemben mély és megterhelő folyamat, ami az életünk minden szegmensére kihat.

A lelki folyamatok, a búcsúzás, annak tudomásul vétele, hogy az élet egy része eltelt, a fiatalságról, öregségről, az elmúlásról és az időről alkotott fogalmaink, saját személyiségünkről kialakított képünk módosításra, elmélyítésre szorulnak. És ezt a munkát nem végezheti el rajtunk kívül senki. Ez is egyfajta gyász. Ahogy szeretteink elvesztése után sem tudjuk, hogyan fogunk élni nélkülük, mi vár ránk, a klimax közben sem tudjuk, kikké válunk, ha lezajlik a folyamat.

„Átúsztam rajta. Úgy valahogy, ahogy megáradt folyóban úszik az ember, amikor nem szabad arra gondolnia, milyen mélységek vannak alatta, és mit visz a víz vele együtt, csak úszik, hogy mielőbb átérjen a túlsó partra. Amiről semmit sem tud, csak azt, hogy oda kell érnie. És ahonnan talán majd visszatekinthet. Az elhagyott partra, ahonnan elragadta a folyó, pedig olyan szép volt, szikrázó napsütés, homokos föveny, ligetek, madarak, illatok… Végül átér az ember, mert jól úszik, sok évezrednyi ideje volt megtanulni, és egy más táj várja. Már hűvösebb van, délutáni a fény, de….” - olvasom a Nők, délutáni fényben sorait.

Én még úszom. Szeretnék jól úszni, szeretnék nem félni a gyors sodrású folyótól, az örvényektől. Attól már nem félek, ki vár a túlsó parton, azt már tudom. Én. Egy másik én, aki már tudja, hogy nem járt le az ideje, nem kiábrándult, nem érzi úgy, hogy megfosztották bármitől. Egy nő a délutáni fényben.

Fotók: Getty Images Hungary

Mi az, ami már nem számít negyven felett? 

Ezt is szeretjük