Az ország jelentős része megbukott, pótvizsga nincs, évet kell ismételnünk: feltéve, ha megérjük

Egy hónapja van újra előttem a rettenetes, üres papír, amire írnom kell, és ez másfél év után nem is olyan könnyű. Nem arról van szó, hogy ne szeretném, és kenyérkeresetté degradálódott volna az írás. Szeretem. Csak most nehezebb.

A jó értelemben vett magamutogatás szándéka sosem játszott túl nagy szerepet abban, hogy ez lett a munkám, sőt. Én magam még mindig nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy jól csinálom ezt az egészet, nem építek magamból márkát, és a szeretteimet, a családi életemet sem árusítom ki annak érdekében, hogy a figyelem központjában legyek. Nem pózolok közösségi oldalakon, és nem is gondolom, hogy kéne. Az újságírásnak ezzel a műfajával szakmai elismerésre, díjesőre sem számíthatok, szóval marad a billentyűzet halk kattogása a magányos hajnalokon - nomen est omen -, a főnököm elismerése és az olvasói visszajelzések. Ami több mint elég.

Az én egyetlen erényem, azt gondolom, hogy van véleményem, és azt vállalom. Ez felelősség is, de ez a munka része.

Azt hiszem, eltűnt belőlem egyfajta magabiztosság. Már nem vagyok benne biztos, hogy számít a véleményem. Abban sem, hogy azok az emberek, akik elolvassák az írásaimat, megértik, de legalább elfogadják, amit mondok, és elgondolkodnak rajta. Ez nem önmagam leértékelése, ez tapasztalat.

Nemcsak a magabiztosság tűnt el belőlem, hanem a hév, a polgárpukkasztásig fajuló megmondás viszkető kényszere, a vágy, ami a hatalmas egotripeket szülte annak érdekében, hogy azt érezzem, szeretnek. És a düh is. Ezekkel együtt könnyű kenyér volt az írás. Ha dühös  lennék, ez a cikk már rég kész lenne.

De nem vagyok az.

Tanácstalan vagyok. Azért, mert tudom, mennyi mindent mondtak már meg nektek mások, és azt is tudom, hogy annak a jó része nem volt igaz. Mert tudom, hogy a bizonytalanság a frusztráció és a szorongás legkedvesebb barátja, és ebben most mindegyikünknek része van. Mert tudom, hogy sokkal több olyan reggel volt már, amikor úgy éreztétek, fogalmatok sincs, hogyan csináljátok végig ezt a napot. Elegetek van, és nem vágytok semmire jobban, mint hogy valaki mondja már meg, meddig még. Meddig kell még kitartani. Meddig tart ez az egész.

És tudom azt is, hogy ott munkál bennetek a harag is. Mert hülyének néznek bennünket: adattorlódás, nyunyóka. Az eszetlen intézkedések, amik súlyosan befolyásolják a mindennapjainkat, miközben egyesek megalomán hóbortja miatt focimeccsen nem fertőző víruson nyüszítünk röhögve kínunkban, pedig sírni kéne, mit sírni, üvölteni, mert a nagyszüleinket nem láttuk hónapok óta, és gyerekek fekszenek kórházban úgy, hogy a szüleik, testvéreik nem lehetnek mellettük.

Nehéz. Mindenki megpróbál valahogy élni, de inkább túlélni és megőrizni az ép eszét. Mindenki megpróbál kapaszkodni valamibe, ami állandó, ami ismerős, amit nem kell feladni. Valamibe, ami arra emlékeztet, mintha minden rendben volna. Mintha minden úgy lenne, mint azelőtt.

És akkor most álljak fel, kocogtassam meg az ezüstkanállal a pezsgőspoharat, köszörüljem meg a torkom, és mondjam azt, hogy mégis magunknak köszönhetjük, hogy kiborult a szarral teli hordó, úgyhogy nem kéne tágra nyitott szemmel csodálkozni, hogy térdig állunk benne.

Azt írtam, már nem vagyok dühös. Így is van. Dühös nyáron voltam. Amikor a karantén után egy nappal már mindenki elfelejtett szolidaritást, kórházból hazapaterolt frissen műtött beteget, munka nélkül maradt ismerőst, kovászt a hűtőben, és rohant maszk nélkül, visszanyert szabadsága teljes tudatában, maszk és kézfertőtlenítés nélkül be a málnásba, hogy újra ott folytassa, ahol abbahagyta, mintha mi sem történt volna. Dühös voltam, mikor láttam a kígyózó sorokat az M7-esen, a tömeget a strandokon, a tömött piacokat, a maszk és kesztyű nélkül árusító eladót a pékségben, és dühös voltam, mikor politikusokra mutogattak, és példamutatást emlegettek. Hé, még nincs vége, mit csináltok, kiabáltam volna, de kinek? Minek?

És közben, míg gyeplő nélkül rohant mindenki a vesztébe, láttam vállalkozásokat tönkremenni, embereket lecsúszni, üzleteket bezárni, de nyár volt, hajók futottak ki az Adriára, és a Balaton nekünk már rég nem a Riviéra, hanem magántulajdonban levő tó, szerintem körbe is pisálták, a miheztartás végett. Dühös voltam, mert a tudós urakra, akik próbáltak a féktelen őrülethez némi megálljt parancsolni, rálegyintettek, és dühös voltam, mert tényleg olyan volt az élet, mintha mi sem történt volna, pedig lehetett tudni, hogy most következik a feketeleves, de a gúnyos nevetéssel kísért „nem süllyedünk, nem süllyedünk!” kiáltások hangosabbak voltak.

Most már csak a magam és a szeretteim bőrét próbálom menteni. A magam eszközeivel. Mert közös eszközeink nincsenek.

Az egyéni felelősség tantantárgyból pedig az ország jelentős része megbukott, pótvizsga nincs, évet kell ismételnünk. Feltéve, ha megérjük.

Az egyén jogai megint felülírták a közösségi érdekeket.

Mindenkinek joga van pénteken, munka után a hipermarketben tolongani. A maszk divatcikk lett, a kézfertőtlenítő meg díszlet az üzletben. A padlóra festett, másfél méteres távolságot jelző ábrák rég nem jelentenek semmit, egymás nyakába fújtatva tolják az emberek a bevásárlókocsit, a plázákban egy tűt nem lehet elejteni, készülünk a szeretet ünnepére, és ez azt jelenti, hogy meg kell venni mindent is, személyesen. A heti nagybevásárlást ugyanúgy szombaton délelőtt kell elintézni, lehetőleg két szortyogó óvodással meg anyukával, apukával, anyóssal, esetleg apóssal tarkítva, mert a hétvégi bevásárlás még mindig nem házimunka, hanem családi program.

A kicsit tortyogó, kicsit köhögő gyereket lelkifurdalás nélkül be lehet adni az iskolába, óvodába, most mit csináljak vele, egyébként nem lázas, határidős a munka, és elfogyott a szabi is. A gyerekek úgyis tünetmentesen átvészelik, eddig is egész télen folyt az orra, mit kell ezen parázni?

A menni kell joga mindent felülír. Ha máshova már nem lehet, akkor a plázába. Húsz százalékos akció van a fast fashion üzletben, és azt könnyebben túléljük, hogy nem lehet a mamáékhoz menni karácsonykor, mint hogy ne vegyük meg azt a cuki göncöt vagy azt a marhajó táskát. Amúgy is tök gáz, hogy nem lehet forralt borozni és szelfizni a karácsonyi vásárban. Hogy a vállalkozóval, aki a karácsonyi időszakban adta el a kézműves termékeinek jó részét, mi lesz, kit érdekel? Nem lehet menni!

Hányan, tízen? Hát akkor nyolcan leszünk, akkor is jó buli lesz. Megoldjuk, nyugi. Majd kinn leszünk, lesz forralt bor, az melegen tart. Megoldjuk, nem gond. Magyarok vagyunk. A magyar pedig híres a kreativitásról, még ha ez semmi mást nem jelent, mint a kiskapuk, kerülőutak megkeresését, az okosba’ elintézzük sokszor szánalmas megoldását. És erre még büszkék is vagyunk.

Mert nekünk jogaink vannak. És azokat nem lehet csak úgy korlátozni, még egy világjárvány idején sem.

Felelőssége senkinek sincs. Hogy a kicsit taknyos gyerek végigfertőzi a fél osztályt, eddig sem volt probléma. Az is karácsonyi néphagyomány, hogy a tükörpontyért 23-án állunk sorba, és a négy kiló kenyér is frissen kell majd, december 24-én, délelőtt fél tizenegykor. Még akkor is, ha idén szenteste nem lehet menni. Akkor legalább együnk, mit tudunk csinálni?

Hát, lehetett volna. Felelősen gondolkodni. Vállalni a fene nagy jogok mellé egy kis felelősséget is. Közösséget vállalni, figyelni egymásra. Törődni a másik emberrel, de legalább figyelembe venni. Fegyelmezettnek lenni. Betartani a tavaszi fogadkozásokat, meg elolvasni a napi több alkalommal csupa szeretetből posztolt „felirat szép képen” idézeteket, nagy szavakat arról, hogy most itt a lehetőség az egyszerűbb életre, a befelé fordulásra meg az alázatra, és akkor minden rendben lesz. Hordani nyáron a maszkot. Ezt mind lehetett volna. Lehetett volna webáruházból lávalámpát rendelni.

Ez mind-mind a mi dolgunk lett volna, és ehhez nem kell nagypolitika, járványügyi szabályozás meg előírások, ehhez nem kell, nem kellett volna semmi, csak fegyelem és józanság. Ez nem túltolt felelősség az egyénre, ami viselhetetlen, ami meghaladja az erőnket, a teljesítőképességünket. Ez vállalható, elbírható lett volna.

Persze karácsonykor majd végigposztolhatjuk a Facebookot arról, hogy mennyire szétszakítottak vagyunk, és az együtt-lét a legfontosabb dolog a világon, hiányzol, papi, szeretlek, nővérkém, te vagy a legjobb tesó, és lesz sírás-rívás, akkor megint összefogunk, és szeretjük egymást is. Egészen addig, amíg meg nem kezdődnek a szezon végi leárazások. Ja, előtte még meg kell venni a virslit meg a pezsgőt, azt is december 31-én, mindenkinek. Egyszerre.

Nincs kétségem afelől, hogy így lesz. De már nem vagyok dühös. Csak szomorú.

Csirió!

Karácsony. Várakozás. Csend.

Amit a legnagyobb gonddal választottam ki idén, az alma, amit szenteste négyfelé vágunk, és annak a reményében fogyasztunk el, hogy jövőre mindannyian ott üljünk a karácsonyi asztalnál. Mert most csak ez számít.

Fotók: Getty Images Hungary

• covid-19
• karácsony
• vírus
• járvány
• karácsonyi készülődés
• Lélek&Test