A karácsony számomra a várakozást jelenti. És a csendet.
Amit a legnagyobb gonddal választottam ki idén, az alma, amit szenteste négyfelé vágunk, és annak a reményében fogyasztunk el, hogy jövőre mindannyian ott üljünk a karácsonyi asztalnál. Mert most csak ez számít.

GettyImages-874895396
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

"A téli alkony hideg árnyai bejöttek az utcáról, és a hó friss szagát hozták be a szobába, hol este volt már. Kinyílt az ajtó, és a téli est hűs hószaga beömlött a szobába, hol meghűlt már a cigarettafüst, kialudt a kályha, mert valami révedező lustaság telepedett ránk, és elfelejtettünk a tűzre tenni.

Így ültünk már órák óta. Eleinte beszélgettünk, aztán - ahogy az alkony árnyait körénk fonta - mind nagyobbakat hallgattunk, és végül nem szóltunk semmit, mert az árnyak emlékeket hoztak távoli időkből, amikor mindig égett a tűz, idejében világosságot gyújtottak, mögöttünk még nem volt semmi, előttünk tárva az élet, s nagyvilág; emlékeket hoztak elmúlt időkből, melyek a messze erdők tiszta, havas karácsonyfaszagával most bezúdultak a szobába."

Amikor Fekete István csodálatos sorait olvasom, mindig a nagyszüleim és az ő tanyájuk jut eszembe.

A tanyán mindig fekete volt télen az éjszaka, és már délután hatkor éjszaka volt. Szólt a rádió, a sparhelten halkan nyöszörgött a víz. Az apró ablak bepárásodott, krikszkrakszokat rajzoltam rá az ujjammal.

Kinyílt az ajtó, és ahogy a papa belépett, a téli est hószaga beömlött a kiskonyhába. A papa mindig hideget hozott, levette a bekecsét, a sapkáját, és a hideg ott kavargott körülötte.

Nemrég jöttem rá, hogy szeretem a hosszú, téli estéket, ott szerettem meg, gyerekként, a tanyán, ahol ilyentájt lelassult az idő, és úgy tűnt, a sötét elnyel mindent, ami élő.  

Csak mi voltunk élők, akik a kiskonyhában ültünk. És a tűz, ami a sparheltban zúgott, sziszegett.  

De tudtam, hogy a sötét nem rossz. A csillagtalan, fekete éjszakák helyénvalók. Sok mindent nem kell a téli sötétben. Szólni sem.

Csak ültünk némán, mindent elnyelt a sötétség, de mi hárman, a mama, a papa és én ott maradtunk egymásnak, és ott maradt velünk a bizonyosság, hogy a fény hosszú idő után, pont akkor, mikor már elcsüggednénk, megint legyőzi a sötétet. Van ebben a fajta várakozásban valami időtlen, valami megadás.

A karácsony számomra a várakozást jelenti. És a csendet.

Persze szeretem a készülődés minden pillanatát és a hagyományokat, amiket őrzök, és szeretném továbbadni a kislányomnak. Hogy ő is tudjon várakozni, és a hosszú tél, a sötétség ne rémissze, ne túlélni akarja, hanem megélni.

Szeretem az illatokat. A frissen levágott fenyőágét, a mézeskalácsét, a fahéj és az ánizs illatát. A narancsét. Minden karácsonykor van itthon szegfűszeggel teletűzdelt narancs . És dió, mogyoró.

De amit a legjobban szeretek, az a télszag az orromban, ami előhozza az emlékeket. Ahogy a barátnőmmel kóborlunk a bajai Duna-parton, és terméseket, ágakat gyűjtünk. Csipkebogyó, madárbirs, magyal- és hóbogyó. Visszük haza, átfagyott kezünket összeszurkálják az ágak. Ahogy a féltérdig érő hóban bukdácsolunk az erdőben a férjemmel, és nem találjuk a fát, amit még ősszel kiválasztottam, ráadásul Ildikót, a macskát is cipelnem kell, mert utánunk szökött. A férjem dohog, hogy lehetek ilyen béna, hogy fehér madzaggal jelölöm meg a fát, ráesett húsz centi hó, most hogy látjuk meg, aztán megcsúszik, és hanyatt esik a hóban, én melléfekszem, és hóangyalt meg hómacskát csinálok, és csak röhögünk, és fa nélkül megyünk haza.

A csend. A frissen esett hó, ami elnyeli a város zaját, az autók kerekei csak surrognak, a léptek is némák. Az ünnepélyes némaság szenteste, sötétedés után. Anyuval sétálunk át a másik mamához az ünnepi vacsorára, üresek az utcák, és bekukucskálunk a házak ablakán, nézzük a csillogó karácsonyfákat. Olyan, mintha csak mi ketten lennénk a világon. A csend a liftben, amíg felérünk a Gyerekház harmadik emeletére, a kislányunkhoz, aki az intenzív osztályon fekszik az inkubátorban. A csend advent idején, amit felver a rorátéra hívó harang hangja. Felébredek rá, fekszem az ágyban, és hallgatom, a bimmbammozás és a szőke szuszogások azt üzenik, minden rendben van. A csend a tanyán, a kiskonyhában, pattog a tűz, a rádióban felcsendül az esti mese szignálja: a part alatt, a part alatt, és én közben krikszkrakszokat rajzolok a párás üvegre.

Ez az én karácsonyom. A várakozás és a csend.

Az én egyszerű karácsonyom idén még egyszerűbb lesz. Hosszú és nehéz volt ez az év, és úgy érzem, most nincs szükség másra, csak arra, hogy együtt legyünk. A díszek egy része a dobozban maradt, a minap vettem észre, hogy idén natúr, örökzöld koszorúk lepték el a házat, az a giccses ragyogás és túlzó fényáradat, ami sokszor jellemzi az ünnepeket, most elmaradt.

A búza zöldell az ablakban, sűrű, erős, mélyzöld. Azt jelenti, jó évünk lesz, nem szenvedünk hiányt, bőség és egészség lesz a részünk. Most még ez sem számít.

A cikk az ajánló után folytatódik

Amit a legnagyobb gonddal választottam ki idén, az alma, amit szenteste négyfelé vágunk, és annak a reményében fogyasztunk el, hogy jövőre mindannyian ott üljünk a karácsonyi asztalnál. Mert most csak ez számít.

Most nem a hó szagát várom legjobban. Hanem a fojtogató kipufogógáz szagát a Népligetben, ahogy arra várok, hogy a busz bekanyarodjon, és anyu leszálljon róla, csend helyett meg azt az éktelen ugatást, amikor a kutyák meglátják, hogy a ház előtt kiszáll az autóból.

Nem kell más. Csak hogy idén négyen (hatan) együtt legyünk.

Én ezt kívánom mindenkinek karácsonyra. Hogy az ünnep az legyen, hogy együtt vagytok. Még akkor is, ha ehhez nem tudtok találkozni. Talán ehhez az együttléthez nincs is szükség a személyes jelenlétre.  

Fotók: Getty Images Hungary

Ezt is szeretjük