A férfiak nem szeretik piszkafa nővel csinálni!

Böjtben ismerszik meg a barát

A múltkorában valamikor szó esett a fittipaldiságról: a szó eredete magyar, ám dacára annak, hogy enciklopédiai bejegyzésére csupán a Haller utcában került sor, valahonnan Rétság mellől, egy már rég elfeledett nyelvészeti feketelyukból származtatható.

A fittipaldiság a női tökösség mértékegysége, ellenben a szó maga melléknévként is kitűnően alkalmazható. Mérése, még a stréber matekszakosok számára is, igen egyszerű: a nőt etetni kell.

Ha szó nélkül harapja be a nagy tálnyi gnocchit; ha pisszenés nélkül falja a pizzát; ha Latinovits-mód nyúl a merőkanál felé, hogy szedjen még egy púpos tányérnyi aranysárga húslevest, és ráadásul még a velőt is mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül veri ki a marhacsontból, akkor bizonyos lehetsz benne, hogy rendkívüli, bámulatra méltó asszonnyal hozott össze a sors. Ágyban itt már gond nem lehet egy csepp sem.
A fittipaldiság ezzel szemben a legtöbb hölgyek szemében halálos vétek. Ezek a lányok találták fel a művirágot és a diétás sört egyébként.

Babot eszik, csülökkel

Ijesztően sokan vannak. A nádszálvékony női test hagymázas ideálját, mint valami gonosz, bitbe-bolondult, kazettás Commodore 64-es, úgy töltötte fel a fejükbe szépen, recsegve az élet, és most ott állnak ezek a boldogtalan, vékonyságukban is vastag asszonykák, a homlokukra meg ki van írva, kék alapon fehér betűkkel, hogy „load error”.
Szomorú ám az ő soruk! Ha kilátszik a borda, akkor az bizony igen fertelmes lehet, de nem használ a győzködés, ők akkor is monokrómok akarnak lenni.

Rögbiznek a kilókkal, csakhogy azok a kilók olyanok, mint az Új-Zélandi válogatott - a lányok persze már a meccs eleji hakától, a harci tánctól összetojják magukat. Úgyhogy fogyitablettákat vesznek. Fogyasztós szeduxent. Rizsát esznek több hétig. Búzacsírát. Segítenek még egy házat felhúzni a Norbinak. És közben észre sem veszik, hogy csak fejben szedtek föl néhány disznózsírban sütött, szénhidrátban gazdag, fölösleges illúziót.

„Több ölben voltam már, mint egy éttermi szalvéta.”

Mae West, a harmincas évek Hollywoodjának nagyasszonya nem volt vékony alkat, kifejezetten hajazott arra a típusra, akit töltött galambként szokás aposztrofálni.

Aztán mégiscsak falt, nem csak baboshúst, hanem férfit is, utóbbit inkább kétpofira, mint egyre. Volt rajta mit fogni, és mitagadás, fogtak is, hülye, aki nem tette: „Az ott pisztoly a zsebében, vagy ennyire örül nekem?”, ez a Nem vagyok angyal című filmjében hangzott el egyébként, utálták is az akkori anyóskülsejű, pengeszájú, goromba asszonyok, de erősen. Éhesek voltak biztos, nyilván megártott a brokkoli, persze akadhatnak más összefüggések is, hát ki vagyok én, hogy eldöntsem.

A töltött galambbal egy baj lehet: ha hiányzik belőle az élelmesség. A fittipaldi asszonyka megoldja, ha problémája van. Kiáll az igazért, hát ebből virágzik a bája is.

Nem az a kórság, ha az asszonyka disznóöléskor a gőzökben szimatolva kóringyol a konyha felé, és közben azt puhatolja, hogy „Nono, csak nem megsült a fokhagymás hús?”, hanem ha a nagy zabálás után sírva-rí a kilói végett annak a szerencsétlen, bekötött fejű urának.
Két kör futás a Margitszigeten egyébként sem ártott meg még soha senkinek.

• szex
• adamik zsolt
• pasiszemszög
• Lélek&Test