Így jutottunk el a véleménytől a gyalázkodásig: ott voltam, és láttam, hogyan történt

2009. február 8-án hajnalban, a veszprémi Virág Benedek utca 1. számú ház pincehelyiségében található Patrióta nevű szórakozóhely előtt Marian Cozma román válogatott kézilabdázót, az MKB Veszprém KC kézilabdacsapat idegenlégiós beállóját szíven szúrták. Cozma meghalt. Rajta kívül a segítségére siető klubtársai közül még ketten szenvedtek sérüléseket: Ivan Pešić horvát válogatott kézilabdázót vesén szúrták, Žarko Šešum szerb válogatott kézilabdázót pedig fejbe rúgták.

A kézilabdázó halála óriási felháborodást, zajos büntetőeljárást és erős politikai visszhangot váltott ki. Történt azonban még valami, ami nagyon kevés figyelmet kapott: pár perccel azután, hogy az ország értesült a gyilkosságról, az első számú gyanúsított közösségi oldalát szabályosan megrohanták az emberek. Az Iwiw munkatársai rövidesen fel is függesztették a profilt.

Magyarországon ez volt az első olyan alkalom, mikor hétköznapi egyének arccal, névvel vállalták fel gyalázkodó, gyűlölködő, rasszista kommentjeiket. Mérföldkő volt ez ebben a tekintetben, a történtekre azonban nem reagáltak sem a tömeglélektan, sem a média szakértői.

Ebben az időben az internetes véleményalkotásnak nem volt olyan nagy hagyománya, mint most: a nagy online portálok - Index, Origo - fórumain nyílt lehetőség az eszmecserére, kommentelésre. Főként az online újságírók szembesülhettek a néplélekkel a kommentelhető cikkek alatt. Az arctalan, nickek mögé búvó egyének neve troll lett. Munkásságuktól ignorálással („Ne etesd a trollt, mert ideszokik!”), kitiltással igyekeztek megszabadulni.  

2014. június 30-án lekapcsolták a magyar közösségi portált. Az Iwiwnek ekkor 4,7 millió felhasználója volt, és öt éven keresztül volt az ország leglátogatottabb honlapja. A felhasználók átvándoroltak a Facebookra. Ez nagyjából egybeesett a magyarországi blogszféra aranykorával.

Ahogy a blogok szaporodtak, és a bloggerek ázsiója nőtt, úgy lett egyre problémásabb az internetes véleményalkotás. Emlékeim szerint a magyar blogok közül elsőként Török Gábor politológus (törökgáborelemez blog) döntött úgy, hogy megszünteti a kommentelés lehetőségét, majd - némi politikai nyomásgyakorlás után - az online újságok közül többen is úgy döntöttek, gátat vetnek a hozzászólásoknak.  Az Index, a Dívány, még az újoncnak számító 444.hu is úgy döntött, hogy a közösségi oldalaira tereli a megszólalás lehetőségét. Ez a tendencia már az Alkotmánybíróság sokat bírált határozata - 19/2014. (V.30.) - előtt jellemző volt, ám ez a döntés „nyírta ki a kommentelést” végérvényesen. Az Alkotmánybíróság kimondta: egy portál szerkesztőjének aktív vagy passzív magatartása, illetve utólagos vagy előzetes moderálása esetén is felelősséggel tartozik a harmadik személyek által közzétett jogsértő tartalmakért. A korábban jellemző notice and take down eljárás (bejelentési és eltávolítási eljárás) alapján már nem mentesülhet a szerkesztő a felelősség alól.

Erre az időszakra a Facebook lényegében egyenlővé vált az internettel. A felhasználók többsége a hírfolyamból értesült a hírekről - és egyre bátrabban véleményezték azokat.

2018. májusában a kecskeméti vadasparkban elpusztult egy Zara nevű szurikáta, miután egy osztályával odalátogató kisfiú a tiltás ellenére benyúlt hozzá. A vemhes nőstény beleharapott a kisfiú kezébe, mire az ijedtében földhöz vágta. A szurikátaügy pár nap leforgása alatt soha nem látott össztársadalmi eseménnyé vált. Hetekig ettől volt hangos a sajtó, újságok hozták címlapon a tragédiát, pszichológusok, alapítványok, egyéb csoportosulások szólaltak meg, televízióműsorok, publicisztikák sora foglalkozott a történtekkel. És persze a Facebook népe egymásnak esett - ami egyáltalán nem elhanyagolható mozzanat a történtekben. Röviddel a szerencsétlen esemény után a kisfiú családja telefonon, különféle üzenetekben halálos fenyegetéseket kapott. Elképesztően durva hozzászólások áradata zúdult napokon át, az internet népe nem nyugodott.  

Engem személyesen megdöbbentett a gyűlöletnek, a rosszindulatnak és a vulgáris megnyilvánulásoknak az az özöne, ami ezt az ügyet kísérte. Különösen érthetetlen volt számomra, hogy a kisfiú és családja halálát kívánó, a szemet szemért elv után kiáltó, feldühödött emberek számára semmiféle korlátot nem jelentett az, hogy ők maguk megismerhetők, pontosan beazonosíthatók.

Meglepődtem azon is, hogy a szurikátaügy kapcsán megint csak nem boncolgatták és kutatták azt, mi lehet ennek a viselkedésnek az oka, miért következett be, hogy az emberek ilyen reakcióját mi okozhatja. Felmerült a pedagógusok felelőssége, ennek kapcsán az oktatási rendszer problémái, a szülői felelősség, foglalkoztak a gyermekjogokkal - az egyéni felelősséggel azonban nem.

Egy társadalom egyének sokaságából áll. Hogy az egyénnek milyen késztetései vannak, mi motiválja, miért viselkedik úgy, ahogy, fontos kérdés a társadalom egésze szempontjából. Ahogy egy problémás embernek a kapcsolatai is problémásak lehetnek csak, a társadalom maga sem lehet jól működő, szolidáris, együttműködő és egészséges, ha egyénei nem azok.

Az egyik kedvenc könyvem Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyve. Ebben Fromm leírja, mikor egészséges látszólag és valóban egy társadalom. Ennek alapján azt gondolhatjuk, hogy a magyar társadalom, amiben élünk, egészséges. A benne levő egyének jól funkcionálnak: dolgoznak, családban élnek, amit kiemelkedően fontosnak tartanak az életükben, követik azokat a normákat és értékeket, amiket az írott és íratlan szabályok megkövetelnek tőlük.

Én magam úgy látom, hogy a társadalom, amiben élek, nem egészséges. És azt is gondolom, hogy az egyén pszichés egészsége igen kevés figyelmet kap.

Hazánkban lényegében a második világháború óta - akarva vagy akaratlanul - generációk örökítik egymásra azt a gondolatot, hogy a kisember a hatalommal szemben tehetetlen, nincs más választása, ha túlélni akar, mint úszni az árral. A magyar társadalom belesüllyedt a tekintélyelvűségbe.

A nyolcvanas évek közepétől indult, majd a Kádár-rezsim bukása után a rendszerváltás idején érezhető szellemi, kulturális pezsgésnek írmagja sem maradt: a gulyáskommunizmusban is olyannyira vágyott szabadság, az egyéni szabadság és felemelkedés iránti igény az elmúlt évtizedekben semmissé vált. A kézivezérlést választjuk ahelyett, hogy a demokrácia és a szabadság mellett tennénk le a voksunkat.   

Fromm a már említett könyvében a tekintélyről és az egyén hatalommal való viszonyáról is ír, sokszor éreztem olvasás közben, hogy kísérteties a hasonlóság a tekintélyelvű ember viselkedése és az általam tapasztalt, a jelenlegi magyar társadalomban élő egyének viselkedése között. A tekintély alá-fölérendeltségi viszonyt jelent. Ez önmagában felmentést is ad az egyén számára, hiszen alávetheti magát a sorsnak. Az ember a hatalommal szemben tehetetlen. Ráadásul ez a fajta hozzáállás kényelmes is: nem kell felelősséget vállalnia sem magáért, sem másokért. A tekintély, a hatalom mondja meg, mit tehet, meddig mehet el, mennyit gyarapodhat, meddig terjed a szabadsága. Megnyugtató, ha tudja, hol a helye, és elviseli, ha ezt meg is mondják neki. Szépen illusztrálja ezt Orbán Viktor jelenkori miniszterelnök sommás mondata: „Nix ugribugri!”

A tekintélyelvű egyén világának megőrzése érdekében átírja a múltat, nosztalgikus vágyat érez a régvolt idők után. Jól nyomon kísérhetjük ezt az elmúlt évek Kádár-nosztalgiáját látva. Magát és világát felértékeli, mindegy, hogy egyéni vagy nemzeti szinten teszi ezt. Az elmúlt évek Kádár-nosztalgiája, az állandó ragaszkodás ahhoz, hogy a magyar konyha világhírű, kiváló példák ennek alátámasztására.

A tekintélyelvű egyén nincs tekintettel másra. Nem vállal szolidaritást, nem érdekli az eljövendő nemzedék sorsa. Utóbbiakkal sokszor szembe is helyezkedik, pláne, ha általuk veszélyeztetve látja saját kényelmesnek hitt életét. Ám abban a pillanatban, hogy gyengeséget, kihágást vagy olyat tapasztal, ahol alkalma van „lefelé rúgni”, a konformista ember kimutatja a foga fehérjét.

Ezt egyre sűrűbben teszi. A kommentek egyre durvábbak, egyre megdöbbentőbb az emberek reakciója.

– Egy fehérvári targoncás például 84 karakteren keresztül gyűlölködött, amiért bajtársaink “pénzért chipeltetik magukat”, míg egy pécsváradi édesanya mérget remélt a fecskendőbe vakcina helyett. A biztosítékot végül az a karcagi tanár csapta le, aki a képen szereplő bajtársunk halálát kívánta, amiért az beolttatta magát. – Az Országos Mentőszolgálat 2021. január 7-én közölte a Facebookon, hogy kénytelenek voltak több embert kitiltani az oldalról, miután nem tudták a véleménynyilvánítás szabadságaként értelmezni a durva, átkozódó, a mentősök halálát kívánó kommenteket. A hozzászólások azt követően érkeztek, hogy hírül adták, az ország egyik legnagyobb létszámú mentőállomásán szolgálatot teljesítő munkatársaik 30%-a túl van az első védőoltáson, a többiek pedig önkéntes alapon, folyamatosan érkeznek az oltópontokra.

Mindazok, akik azt gondolták az internetes véleménynyilvánítás hajnalán, hogy a nickek arctalansága, azonosíthatatlan volta biztonságában bátrak csak az emberek, és arccal, névvel nem vállalnák fel ugyanazokat a hozzászólásokat, amiket felhasználói nevük mögé bújva leírnak, tévedtek. A féktelen gyűlölködés, a fröcsögő kommentek a valós profillal, arcképpel, beazonosíthatósággal vállalt, véleménynek már nyomaiban sem nevezhető hozzászólások nemhogy az eszmecserét, a vitát lehetetlenítik el, mára lényegében a kommentelés kevés üdítő kivételtől eltekintve nem más, mint gyalázkodás.

Az internet népe jól megtanulta a leckét, ami a véleménynyilvánítás szabadságát illeti. De csak egy kis részét, ami tetszetős volt belőle. A kommentelő tudja, hogy a közszereplőknek, azoknak az embereknek, akiknek az élete a nyilvánosság előtt zajlik, többet kell tűrniük. A kommentelő tudja, hogy a véleménye, ha nem is fontos, ha nem is érdekel senkit, de az övé, joga van hozzá, és ezt úgy fordítja le, hogy büntetlenül mondhat bárkire bármit. A vélemény szent és szabad. Mindenki számára. A kommentelő nagyjából ennyit tud.

A hozzászólás azonban döntés kérdése. Attól, hogy hívogatóan a szemünk előtt vibrál egy rubrika, akármekkora szabadságot is élvezünk, nem kötelező beleírni. A kommentelés egy lehetőség. Lehet vele élni, de nem kell. Nem szükségszerű, nem kötelező. Dönthetünk úgy is, hogy hallgatunk. Megvan a lehetőség a mérlegelésre, a gondolkodásra. Megvan annak a lehetősége, hogy felmérjük az egyéni felelősségünket. Hogy a rosszul értelmezett véleménynyilvánítás szabadsága mellett olyan fogalmakkal is megismerkedjünk, mint az emberi méltóság. A jó hírnév. A becsület. A tapintat. A jóhiszeműség és tisztesség.

Én magam jogi tanulmányaim ellenére sem gondolom, hogy a hozzászólás mezőbe leírt „hogy dögölnél meg a családoddal együtt!”, „rohadt senkiházi féreg!”, „kívánom, hogy a gyereked vagy az unokád fogyatékos legyen!!!” (valós kommentek) a szó nemes értelmében vett vélemény lenne. Azt is gondolom, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az online térben olyan feladatok elé állítja a szakembereket, jogászokat, tudósokat, amivel a mai napig nem sikerült megbirkózniuk, és attól félek, nem is tudnak jó, de legalábbis mindenki számára kielégítő megoldást találni a problémára. Azt is gondolom, hogy érdemes lenne nem csupán a véleménynyilvánítás szabadsága felől megközelíteni ezt a problémát. Sokkal célravezetőbb lenne, ha azt boncolgatnánk, hogyan hat a társadalom magára az egyénre, milyen értékeket közvetít, az egyén fogad be ebből magába, és mit tesz meg belső értékekké. Hogyan hat az egyénre az a társadalmi közeg, amiben élni kényszerül, hogyan hat a közbeszéd a társadalom egyes csoportjaira? 

Én azonban nem tehetek mást, mint amit tettem: a rendelkezésemre álló eszközökkel megmutattam, hova jutottunk.

És mert biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebben forgatják Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyvét a tekintélyelvű ember, a társadalmi karakter és a szabadság mint eszme után kutatva, mint a Bibliát, egy mindenki számára betartható mondattal zárom soraim: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.”

Fotók: Getty Images Hungary

Lehetnénk egymással szolidárisak is.

• komment
• vélemény
• troll
• internet
• véleménynyilvánítás
• Lélek&Test