A home office elhozhatta volna a női szolidaritást, de mi még mindig egymásra licitálunk a hülyeségben
A közös tapasztalatnak ereje van, de mi még mindig egymást nyomjuk a víz alá ahelyett, hogy összefognánk.

GettyImages-1220361940
beauty and style
Top olvasott cikkek

A karantén harmadik hetében futottam bele a Facebookon egy csoportba, ahol a home office és az online oktatás pokoli bugyraiban sínylődő anyák ventiláltak az idegösszeomlás szélén. Máris, szaladt fel a szemöldököm, miközben hátradőltem a széken. A szám mosolyra húzódott, de nyoma se volt benne a gúnynak vagy a kárörömnek. Amit éreztem, az pillanatnyi elégtétel volt. Amit tudtam, az, hogy hiába a tapasztalat, változást nem fog magával hozni.

Azt hiszem, annak idején nekem is három hétig tartott, míg leszoktam arról, hogy panasz hagyja el a számat. A pár hetes kislányommal voltam otthon, egyedül. Kialvatlanul, fáradtan és fásultan kóvályogtam. Úgy tűnt, egy nap huszonnégy évből áll, nem huszonnégy órából. Nem vágytam másra, mint egy nagy alvásra és arra, hogy bárki, akárki megkérdezze tőlem, hogy vagyok. Nem tette meg senki, így elmondtam.

Rögtön meg is kaptam, hogy visszasírom még ezt az időszakot, kettőt pislogok, és a gyerekem óvodás, majd iskolás lesz, majd meglátom, tudják, mit beszélnek, és akkor majd milyen jó lesz visszagondolni ezekre a hetekre, hónapokra, mikor ilyen édes csecsemő volt, és nem volt semmi gondom, mert ugye azt tudom, hogy kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, ugye? Úgyhogy jobb lenne, ha befognám a szám, és élvezném minden pillanatát, mert huss, elröpül az idő, nem jön vissza, és bánni fogom, igen, mert ez egy anya életében a legcsodásabb szakasz.

Mit tehettem volna? Befogtam a számat. Néha elgondolkodtam azon, miféle agymosáson megy keresztül az a nő, aki maga is megtapasztalta, mégis elfelejtette mindezt, hova tűnik belőlük az együttérzés, a tapasztalatból származó tudás, és miért egyszerűbb és könnyebb kiosztani valakit egy nehéz életszakaszban, mint empátiával és megértéssel fordulni felé? És megfogadtam, hogy soha nem mondom azt egy másik karikás szemű, a fáradtságtól ténfergő nőnek, hogy majd meglátod, az idő gyorsan elröpül, és majd visszasírod ezeket az időket!

Így megálltam azt is, hogy kommenteljek, pedig kíváncsi lettem volna rá, mit kaptam volna, ha leírom, hogy ugyan már, higgyétek el, két-három év alatt rutint lehet ebben szerezni - nem lehet -, és igenis össze lehet egyeztetni a munkát a gyerekneveléssel - nem lehet -, és eljön az idő, mikor ezekre a hónapokra visszagondolva jókat fogtok nevetni - nem fogtok, íme, itt vagyok én, nekem sikerült.

Mert az igazság az, hogy nem sikerült.

Az íráshoz nekem csend kell, és nyugalom. Meg az, hogy ne legyen körülöttem rendetlenség. Leülök a tiszta asztalhoz, ránézek a papírra, és leírom mindazt, ami a fejemben kavarog. Mellettem egy bögre kávé, tea. Csak az írásra koncentrálhatok. Nem zavar senki, át tudom adni magam a gondolataimnak. Ez lenne számomra az ideális.

Ehhez képest az elmúlt években írtam cikket játszótéren, strandon, játszóházban, az autóban Bajára menet, az ölemben tartott laptopon. Éjjel, a fürdőszobában, a szőnyegre kuporodva. A konyhaasztalnál úgy, hogy körülöttem szaladgált három gyerek, és néha fejbe dobtak egy-egy játékkal. Lelkifurdalástól gyötörve, mert a gyerek már aznap délelőtt túllépett az ideálisnak nevezett képernyőidőn. Vasárnap hajnalban, hogy el tudjak menni a közös programra. A kocsiban fagyoskodva, amíg a gyerek edzésen volt.

Ezek az én valós körülményeim.

Amiből a karantén idején ízelítőt kaphattatok ti is.

Ahogy abból is, hogy nem akkor mész, és nem oda, ahova szeretnél vagy tervezted, hanem akkor, amikor lehet. Hogy nem azt csinálod, amihez kedved van, hanem amit lehet. Hogy a lehetőségeid és a szabadságod oly mértékben korlátozott, ahogy azt addig el sem tudtad, és nem is akartad elképzelni. És nem tudod, meddig tart, meddig kell még kitartani, csak azt érzed, hogy be vagy zárva, és nincs kiút, gépiesek a mozdulataid, és néha örülsz, hogy nincs időd belegondolni se, mert akkor biztosan megbolondulnál. Nem irigylésre méltó helyzet.

Eszem ágában nincs sajnáltatni magam. De azért jólesett belegondolni, hogy más is Hódos Hajni egy kis időre.

Néha még az az őrült gondolat is felhorgadt bennem, hogy ez valamiféle szolidaritást szül a nők között. A közös tapasztalat. Mert annak kell, hogy ereje legyen.

Abba nagyon ritkán gondolunk bele, hogy egymással is versenyeznünk kell. A kisgyerekes, otthon dolgozó anyának az egyedülálló harmincassal éppúgy, mint a kétgyerekes anyával, akinek kamasz gyerekei vannak. A negyvenes nőnek, aki óvodáskorú gyereket nevel, a szintén negyvenes nővel, akinek már önjáróak a gyerekei. Neki viszont, aki új karrierbe kezd, a pályakezdő szinglivel, aki most tért haza külföldről. A gyerekesnek a gyerektelennel, akinek fogalma sincs, hogy tud a gyerek egész télen taknyos lenni, és az egyszerűen nem igaz, hogy mindig történik valami, ami miatt nem lehet előre tervezni két napra.

A versengés pedig igen gyorsan taposássá silányul, ráadásul nem is ott vívjuk, ahol kéne, hanem méltatlan terepen. Ki fogyott le, mennyit, ki hányszor tud edzeni, kinek mennyi szabadideje van, és azt mire fordítja. Ki tud méltósággal megöregedni, ki mit mutat meg magából, és hányszor, ki minek a rovására csinál bármit. Ki a nagyobb szaranya, és ki mekkorát hazudik. Mindezt elfedjük azzal, hogy a patriachális társadalom helyett egyes férfiakkal küzdünk, tahókkal, akik mondanak bármit a nőkről, magas polcra helyezett, ostoba politikusokkal, akik eldöntik, mi a női princípium, a férjünkkel, de még inkább a más férjével, és sokszor látszatproblémákon rugózunk hangosan hőzöngve.

Holott a változás sosem akkor történik meg, amikor valami, valaki ellen vagyunk, hanem akkor, amikor összefogást tudunk elérni.

De úgy tűnik, nekünk, nőknek sokkal nagyobb bajunk van egymással, mint akármi mással. Rosszul bánunk egymással, és nagyobb elánnal nyomjuk egymást a víz alá, mint a férfiak, akikre haragszunk. Ocsmányabb dolgokat vágunk egymás fejéhez annál, mint hogy tele kéne szülnünk a Kárpát-medencét, és nagyobb visszhangja van egy-egy plasztikai műtétnek vagy magamutogató fotónak az Instán, mint egy olyan kijelentésnek, a nők alkatilag nem valók politikusnak. Sokkal több a fülhasogató kofalárma, mint az értelmes párbeszéd.

A cikk az ajánló után folytatódik

Szóval, változás nem lesz. Marad a kovászos kenyér mutogatása és a karantén alatt is tökéletes manikűr. A hazugság, annak bizonygatása, hogy mi bezzeg meg tudtuk oldani ezt is, mert kemények vagyunk, mint a vídia, és fejben dől el minden. A többi nő meg felveszi a kesztyűt, és licitál rá a hülyeségre, mintha kéne. Mintha nem tudná a szíve mélyén, hogy nem, nem lehet mindent megoldani, nem lehet egyszerre helytállni mindenhol, csak valaminek a kárára. Persze ezt nem vallja be senki, legfeljebb viccet csinál belőle, sírós-nevetős öniróniát, mert nevetni könnyebb, azt kell is ezekben a nehéz időkben, és az sok lájkot is hoz, az meg manapság mérhető teljesítmény.

Sóhajtok, hátradőlök. Lejárt a szárító. Mögöttem a vasalatlan. Elfelejtettem, hogy ma viszik a szelektívet, és nem raktam ki. Reggel kilenc óra van, és már úgy érzem, késésben vagyok. Ha minden jól megy, holnapra utolérem magam. Talán.

Fotók: Getty Images Hungary

De hol kéne tartanod negyvenes nőként? 

Ezt is szeretjük