Hová tűnt a jó modor? A kulcsos panelgyerek megmondja a tutit a jólneveltségről

Elvált szülők kulcsos panelgyerekeként - és tanyasiként - jelentem ki most, hogy a jólneveltség, az hiányzik nekem. Mondom ezt úgy, ha a régebbi írásokra, posztokra jutó káromkodások száma és polgárpukkasztó, szándékosan bicskanyitogató stílusa miatt nem feltételezné rólam senki, hogy a jó modort, az illemet értéknek tartom. 

Mert én - a korábbi írásaimban is bátran bevállalt vulgaritás ellenére - jól nevelt vagyok. Ezért tűnik fel, és ezért piszkálja a bögyöm az, milyen sok tahóval találkozom a mindennapokban.

Egyszer régen, a rendszerváltás környékén láttam egy riportfilmet egy sikeres cégvezetőről, aki úriember is volt. Megkérdezték tőle, mik azok a szabályok, amiket mindig betart. A válasza az volt, hogy „visszaköszönni, levelekre válaszolni, telefonokat visszahívni.” Pedig neki még a Micike gépelt, és nem volt okostelefon a kezében, okosóra a karján. Azóta ez a mondat sokszor eszembe jut. 

A köszönésre, köszöntésre igazából nem is akartam kitérni, de meggondoltam magam. Egyrészt így talán elérem, hogy a plázákban, az üzletek bejárata mellett posztoló biztonsági őrnek belépéskor rajtam kívül a cikk elolvasása után még egy-két ember odavakkantson egy jónapotot, és nem úgy megyünk el a folyosón a dolgozó takarító mellett, mintha ott se lenne. Másrészt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a köszönésnek, a köszöntésnek a szokáson kívül van egy másik funkciója is, ez pedig nem más, mint hogy felhívjuk a figyelmet arra, területen belül vagyunk.

Ennek nagy jelentősége volt például a tanyán. A hangos „aggyisten” arra is szolgált, hogy az odaérkező ember jelezze, portán belül van. A tanyasi ember mindig csinál valamit, a baromfiudvar, a veteményes, a budi messze van, a köszöntéssel jelezzük, hogy megérkeztünk, és türelmesen kivárjuk a „gyüjjön csak, mingyá gyüvök én is” válasz után, míg a másik befejezi, amit csinál, és a fogadásunkra siet. Volt ebben egyfajta diszkréció is, ha a parasztasszony épp a veteményesben hajlongott, és kivót mindene, a hangos köszöntés után összeszehette magát, és nem került kényelmetlen helyzetbe.

Ennek analógiájára, ha belépünk egy kisebb írószerüzletbe, kávézóba vagy könyvesboltba, üresnek tűnő irodába, majd hangosan köszönünk, és nem kezdünk kóvályogni benn, talán elkerüljük, hogy az eladó vagy az ügyintéző infarktust kapjon, mikor észrevesz bennünket.

A köszönés önmagában megalapozhatja a diskurzus további hangulatát, és rengeteg információt is hordoz rólunk. Én tavaly például egyáltalán nem bántam, hogy a meghirdetett állás, amire jelentkeztem volna, már betelt, mert a sikertelen telefonálás után visszahívtak ugyan, de nem voltam benne biztos, hogy szeretnék egy olyan cégnél dolgozni, ahol a kommunikciós stílus olyasmi, hogy „helósziaszevaszka, volt erről a számról egy nem fogadott hívásom, mongyamongya!”

Fontos további adalék a köszönéshez, hogy nem okoz fizikai fájdalmat, és nem koptatja a nyelvünket, a hangszálainkat sem.

Én, a kulcsos panelgyerek mást is megtanultam az anyámtól, pedig nem ezüstkanállal a szájában született, hanem a helyi textilgyárban dolgozott kötőnőként. Például azt, hogy bizonyos időpontokban, helyzetekben nem zavarjuk a másikat. Hétvégén, például. „Azok is örülnek, hogy végre ledögölhetnek, gyerekem, az Erzsi is három műszakban dolgozik a Nettbe’, hagyjad békén! Majd átmész délután!”

Nagy munkák közben. „Édes gyerekem, két hete botladoznak a malteros vödrök között, úgy hiányzol te oda, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Majd ha kész lesznek, összepakolnak, akkor majd átmehetsz, és zsinatolhattok megint, amennyit akartok!”

Ünnepekkor, mély gyászban. „Együtt van a család, nincs ott keresnivalód!”

Ugyanez állt a telefonálásra is a kilencvenes évek közepétől, mikor végre mindenkinek volt már vezetékes telefonja. Hétvégén csak akkor csörgünk, ha ég a ház, hét közben este hét után megint nem, mert akkor pihenés van, program van, szex van, együttlét van.

Ezt a mai napig betartom. Munkaügyben legkésőbb este hétig zargatom a másikat, legyen az a kollégám vagy a főnököm. Nem küldök viháncolgatva éjjel tizenegykor köremailt arról, hogy milyen legyen a főnöknek másnapra rendelt meglepitorta, nem messengerezek este kilenckor 17 fős csoportot alkotva. Amennyiben késő este mégis kénytelen vagyok munka miatt telefonálni, igyekszem a lényegre szorítkozni, még akkor is, ha négy mondatot a „sajnálom, hogy ilyen későn zavarok…” vesz el.

A mobiltelefon elterjedésével még valamit megtanultam: ha felhívok valakit, megkérdezem, hogy alkalmas-e az idő arra, hogy beszéljünk. Más kérdés, hogy a sok önjelölt Eric Berne erre azt gondolja rólam, hogy tipikus áldozat vagyok, mert rémlik neki a név és a tranzakcióanalízis szó hallatán, hogy az egyik könyv bevezetője arról szól, hogy „mit mondasz a hello után”, de nem, én nem áldozat típus vagyok. Én jól nevelt vagyok, cseszdmeg.

Gyerekkorom legfontosabb tudni illik, hogy mit illik szabálya volt még a „főtartás” tilalma. „Jövök haza a piacról, sietek, hogy föltegyem az ebédet, a cekkerek a földig húzzák a karomat, erre megállít, és csak mondja, mondja! Főtart!”

Feltartani nem csak az utcán lehet valakit, a halálom a napközben beállító szomszédasszony, aki átjön öt percre, aztán nem tudja, mikor kell hazamenni, vagy a munkaidőben telefonáló régi ismerős, családtag, akinek beszélgetni van kedve. De a „beugrottam érte, már itt sem vagyok” típus is ide tartozik, akinek kifelé menet, a kertkapuban jut eszébe, hogy részletesen beszámoljon a Háború és béke hosszúságú, általában számunkra érdektelen, számára eszelős fontosságú eseményről, amit elfelejtett múlt héten elmesélni, én meg odafagyok a szobamamuszban a kilincshez, amit kínomban szorongatok.

Aztán.

Nem megyek senkihez kutyástul, mert az, hogy nekem van, nem jelenti azt, hogy más is szívesen látja.

Nem ugrom be/fel csak azért, mert arra jártam, ha igen, előtte legalább fél órával telefonálok, és én viszek rágcsát meg bort, hogy a házigazda ne érezze kellemetlenül magát, amiért nincs otthon semmi. Ugyanis nem vártak senkit.

Igyekszem pontos lenni - ez az M2-n közlekedve nagyon nagy kihívás, és a hozzám közel állók tudják, hogy szörnyen érzem magam, mikor az utolsó pillanatban esek be - és ha már látom, hogy késni fogok, telefonálok.

Amennyiben találkozót beszélek meg valakivel, akkor vele töltöm az időm, nem iktatok be még egy-két elintéznivalót, és húzom magammal azt a nyomorultat, aki miattam másfél-két órát utazott, és készült a találkozásra, ne adj’ isten, szabadnapot vett ki. Nem mondom azt neki, hogy „jaj, bocsánat, egy pillanat”, és kezdek beszélgetni valaki mással, akit megláttam az utcán/a kávézó ablakából/aki bejött a kávézóba, legfeljebb köszöntöm, és megmondom, hogy hamarost felkeresem, most tárgyalok, illetve beszélgetek.

Ha valakiről tudom, hogy nincs munkája, a köszönés után nem azt kérdezem meg először, hogy „na, van már valami?, hanem megvárom, amíg ő szóba hozza. Ugyanez vonatkozik azokra, akik frissen szakítottak vagy váltak el, terhes anyákra (még egybe’ vagy?), egygyerekes anyákra (tesómikorjön?) és természetesen a szoptatás kérdésére is, mivel azt sem kérdezem meg senkitől, mikor szexelt utoljára. Jó, sokuktól nem is kell megkérdezni: látszik. Ha a mennyiség nem is, a minőség feltétlenül.

Válaszolok az e-mailekre, a messengerüzenetekre és az sms-ekre.

Nem megyek betegen fodrászhoz, kozmetikushoz, körmöshöz, pedikűröshöz. Akkor sem, ha kicsit göthölök, mert ha miattam kiesik a munkából, az sokba kerül, én meg kibírom még két hétig a másfél centis lenövéssel. Ugyanőket értesítem, ha nem tudok elmenni a megbeszélt időpontban, mert ha miattam lesz a napjában két-három órás lyuk, az bevételkiesés, amit nagyon nehezen tud pótolni. És egyébként sem lopom senki idejét.

Ha a hírfolyamomban azt látom, hogy ismerősöm felköszöntötte a feleségét, férjét, gyerekét, anyját, kutyáját-macskáját a születésnapján, névnapján, a házassági évfordulójukon vagy más, személyes jellegű posztban megjelölte, nem megyek oda vicceskedni, nem kommentelgetek, nem szórom tele a posztot poénos(nak vélt) hozzászólásokkal, mert felfogom, hogy ez egy személyes üzenet, még akkor is, ha a zinterneten van, és attól, hogy látom, és lenne lehetőségem a hozzászólásra, mégsem teszem, mert az általános közvélekedéssel ellentétben a zinternet nem arra való, hogy bárki bárhol megnyilvánuljon.

Szóval, én, a csonka családban nevelkedett kulcsos gyerek a lakótelepről így. Amúgy nem nehéz, talán csak az első lépés. Az meg úgy hangzik, vedd tudomásul, hogy nem körülötted forog a világ.

Fotók: Getty Images Hungary

A jó modor tanulható. Segítséget kérni is.

• illem
• udvariasság
• viselkedés
• vélemény
• Lélek&Test