Ezt gondoltuk az anyaságról, és ilyen valójában: hús-vér anyák mondják el

Május első vasárnapján minden évben az édesanyákat ünnepeljük. Erről a napról valószínűleg mindenkinek a meghatott mosolyok, virágcsokrok, ölelések és a kisebbektől kapott ragacsos puszik jutnak eszébe.

De vajon hogyan élik meg az anyaságot maguk az édesanyák? Mi változott meg az életükben, mióta megszülettek a gyerekeik, mi az, amire nem voltak felkészülve? Mit gondoltak korábban az anyaságról, és milyen valójában?

Lilla: teljesen új dimenzió

Mielőtt anyuka lettem, sokszor hallottam, milyen nehéz. Mint ahogy azt is, el sem tudom képzelni, hogy létezhet a szeretetnek olyan mértéke és minősége, mint amit az ember a gyereke iránt érez. Persze-persze, biztos így van, gondoltam, de fogalmam sem volt, milyen súlya is van ezeknek a mondatoknak. A gyerekekkel járó felelősséget igyekeztem sosem félvállról venni, mégis úgy képzeltem korábban, ez az egész könnyed is lehet, egy újabb, izgalmas, színes lapja a történetnek. Hát, nem új lap, nem új könyv, hanem egy teljesen új dimenzió.

Sosem gondoltam, hogy a kevés pihenés tényleg jelentheti azt, hogy éveken keresztül nem alszom majd egyhuzamban három-négy óránál többet, de azt sem, hogy ezt milyen gyorsan meg lehet szokni, és egyáltalán, mennyi kihívást képes megugrani test és lélek egyaránt. Korábban azt gondoltam, ha otthon leszek a gyerekekkel, végre lesz időm mindenre - nagyon nem jött be. És élt egy olyan kép is a fejemben, hogy ha korábban voltak is nézeteltéréseink a férjemmel, ezek mind tovatűnnek a gyerekek jelentette boldogságban úszva, és nem olvasgattam esténként arról, hogy a kisgyermekes lét egyben normatív párkapcsolati krízis, ami persze nemcsak veszélyt jelent, de esélyt a megerősödésre is. Azt mondják, a gyerekek DNS-e beépül az anya testébe. Talán ezt érzi az ember, talán mást, de igen, határtalan szeretetet, azt a szentimentális, korábban elképzelhetetlen, hatalmas szerelmet, ami minden fáradt sejtet képes teljessé transzformálni.

Ágnes: még mindig kispályás vagyok

Amikor az ember elhatározza, hogy gyereket akar,  tudja, hogy ez felelősséget jelent, látja/hallja hogy bizony főleg az elején kevés alvással, sok türelemmel és megpróbáltatással jár. De azt nem gondoltam volna, hogy soha többé nem lesz olyan nap, hogy ne aggódjak. Amíg nem volt gyerekem, nem hittem, hogy lehet ennyire szeretni. 

Mindig idiótának tartottam azokat, akik együtt aludtak az 1-2 éves gyerekükkel - nos a nagyobbik lányunk 5 éves, és igen, még mindig velünk alszik. Korábban azt is elleneztem, ha valaki bolti bébiételt ad - hiszen otthon van, tud neki főzni friss alapanyagokból, akkor minek -, nos épp ma vettem a kisebbik gyerekünknek egy heti adagot. Azt is gondoltam, hogy kellő szigorral szófogadó gyereket nevelhetek. Ma már úgy látom, valószínűleg egyszerűbbek a hétköznapok, ha a gyereknek nincs önálló véleménye és akarata, de hosszú távon nyilvánvalóan nem lehet ez a cél. És persze a második gyerekünk születése előtt azt gondoltam, hogy felkészült vagyok, hiszen terelgetek már egy 4 évest, de kiderült, hogy a második lányunk szöges ellentéte az elsőnek. Csak, hogy érezzem: még mindig kispályás vagyok a gyereknevelésben.

Eszter: jóval prózaibb, mint hittem

Tizen-, huszonéves koromban, még mielőtt megszülettek volna a gyerekeink, azt gondoltam, ahhoz, hogy az ember jó anya legyen, egyszerűen csak szeretnie kell a gyerekeit. Törődni, foglalkozni velük, sokat ölelni őket. Bár ma is hiszem, hogy az alapja valóban ez a fajta kifogyhatatlan szeretet, ám mostanában már azt is érzem, hogy anyának lenni a hétköznapokban leginkább melót jelent. Megoldandó feladatokat, logisztikát, állandó újraszervezést. Két óvodáskorú fiam van, a legritkább esetben alszom 8 órát. Valahol az agyam hátsó szegletében néha még éjjel is fut egy leállíthatatlan program: másnap melyik gyereknél nem szabad elfelejteni befizetni a bábszínházi előadást, kinek kell nasit, gyümölcsöt vagy szendvicset csomagolni az ovis kirándulásra, ki nőtte ki a tavaszi cipőjét és kellene végre újat venni neki holnap. Ha éjjel valamelyik gyerek elkezd köhögni, hajnali fél kettőkor már azt pörgetem a fejemben, hogyan tudjuk megoldani a másnapot, ha nem tud oviba menni, nekem viszont dolgoznom kell.

Szóval anyának lenni legtöbbször valahogy jóval prózaibb dolog annál, mint amire készültem. Ezzel együtt nem cserélném el semmire: imádom a közös reggeli takaró alatt kuckózásokat, az óriási puszikat, az öleléseket, de néha emlékeztetnem kell magamat rá: ahhoz, hogy ők jól legyenek, nekem is jól kell lennem. Vannak olyan életszakaszok, amikor kicsit tudatosabban kell figyelni arra, hogy ne fogyjak el útközben, hogy időről időre magamra is kell gondolnom, olyan dolgoknak is bele kell férniük a hétköznapokba, melyek elsősorban nekem okoznak örömöt. Hogy kisimultabb, nyugodtabb és türelmesebb anyukájuk lehessek.

Olvass tovább: a legszebb filmek az anyaságról

Egy magyar, egy új-zélandi, egy amerikai és egy francia filmet mutatunk most neked, melyek más-más megközelítésben, de mind az anyaságról mesélnek. Őszintén.

(Képek: Getty Images Hungary)

• anyák napja
• anyaság
• valóság
• édesanyák
• Gyerek