"Úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra" - Az első 550 nap

Sok-sok öröm és szép pillanat jár vele, ám emellett fáradságos is a gyermeknevelés. Eggyel sem egyszerű, különösen nem a kicsi két-három éves kora körül, de két gyerekkel, a kistesó érkezése után pláne embert próbáló a szülőszerep. Gizella-Molnár Viktória az Anyaidő bloggere mesél a tapasztalatairól.

Soha nem felejtem el a pillanatot: A 23 hónapos fiacskám épp hetedszer szerette volna hallani tőlem Sün Soma születésnapját, a farkaséhes kéthetes lánykám viszont képtelen volt szopizni, ha én közben beszéltem. Minden igyekezetem ellenére senki nem engedett az akaratából, így aztán nem egészen három perc múlva mindhárman sírva ordítottunk, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a kétgyerekes anyaságra, az egyik gyerek mindig vár-szív-alkalmazkodik-ordít, az én életem pedig egy 24 órás szolgálat. Kétségbeesve hívtam a főnökömet, aki ilyenkor mindig előállt egy olyan mondattal, ami helyretette bennem a dolgokat. Ezúttal azonban mélységesen csalódtam:

Nézd, nem fogok Neked hazudni. Az első másfél év pokoli nehéz lesz. De minden nap végén megveregeted majd a válladat, hogy megcsináltad, senki nem halt éhen, senki nem lett lelki sérült - maximum Te, de az elmúlik! És mindennap úgy fogod érezni, hogy egy icike-picikével talán-mintha könnyebb lenne.

Beleégtek a szavai az agyam minden szegletébe: Másfél év? Az még majdnem 550 nap!!! Azt hittem, meghibbanok! De aztán valahogy mégis felszívtam magam, és megcsináltam. Tényleg mindennap vállamat veregetve, mert csak így lehet, legalább nekem el kell hinnem, hogy jól csinálom! De minden egyes nap azt éreztem, hogy belegebedek. Minden nap megerőltető, embert próbáló, idegőrlő, fárasztó és nehéz volt, versenyt futottam az idővel, végig úgy éreztem, a túlélésre játszunk. Nem voltak “lazább” időszakok, bár tény, hogy a férjem tisztességesen kivette és kiveszi a részét mindenben a rengeteg munkája mellett. Ő is iszonyú fáradt volt. Ha tehát valaki megkérdezte, hogy vagyunk, már panaszkodni sem volt kedvünk, csak legyintettünk: “Hagyjuk!”

Az volt az érzésem, hogy a terhek nem kétszereződtek, hanem tízszereződtek a kistesó születésével. Soha nem voltam jó matekos, ebben a korszakban azt vallottam, hogy egy meg egy az tíz! Ha kisgyerekekről van szó, mindenképp!!!

Aztán eljött az 550. nap. És tényleg: sokkal könnyebb! Teljesen egyszerre alszanak és ébrednek, a lányunk elkezdett beszélni, egyre hosszabban játszottak együtt úgy, hogy nem kellett beavatkoznom.

Ezen a nyáron pedig már egy négy és egy kétéves gyermeket menedzseltem a nyári szünetben (életem utolsó nyári szünete volt, mostantól meló!). Minden nap izgalmas, érdekes és vicces velük. Ki kellett várni ezt az időt, de ha újrakezdeném, tudva és látva a végeredményt, ugyanígy csinálnám!

Mostanra (és ezt most nem dicsekvésként írom, csak hogy erőt és biztatást adjak minden érintettnek):

Megmondják, mit kérnek reggelire, ebédre, vacsorára - természetesen ugyanazt, nincs különcködés meg “én azt nem szeretem”!

Maguktól esznek, mi is simán megebédelünk, vacsorázunk velük.

Mivel a fiunk már minden mesekönyvet kívülről fúj, ő mondja az esti mesét a húgának. Ki vagyunk tiltva olyankor a szobából.

Reggel, ébredés után édesen csacsognak (bár én igazából azt a részt várom, mikor felkiabálnak a konyhából, hogy “Apa, Anya, gyertek, kész a reggeli!” :-D)

Mindenki egyedül oldja meg a “folyó ügyeit”, olyannyira, hogy együtt járnak mosdóba!

Együtt játszanak legszívesebben, simán meg tudok úgy főzni egy bonyolultabb ételt, hogy csak néha nézek rájuk.

Segítenek következetesnek lenni. Ha az egyikükkel másképp bánok ugyanabban a szituációban, mint a másikukkal, máris megy a “bezzeg ő”-zés. És hát… igazuk van, na!

Vannak belső poénjaik, amiket csak ők értenek, de ők órákig röhögcsélnek rajta!

Szóval azt kell mondjam, most már sétagalopp velük az élet. Helyreállt a világ békéje!

A matektudásom is kezd javulni. Már 1 + 1 az 2. Érzetre is! Sőt, jó pillanatokban megkockáztatom, hogy 1 + 1 az 0 :-)

És mindenkinek üzenem, aki kis korkülönbséggel neveli csemetéit, és abban a bizonyos 550 napban van, hogy én is voltam ott, ahol most ők vannak - már lelki értelemben. Lassan, nagyon lassan, de tényleg egyre könnyebb lesz, bár tudom, hogy ezt most nehéz elhinni! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!

Olvass további írásokat!

A fenti szöveget a szerző engedélyével emeltük át az Anyaidő blogról. Olvass további témákban is a blogon, ha tetszett az írás!

• Sport anyaként
• Az anyává válás kihívásai
• Hiányérzet a kapcsolatban a gyerek után

• anya és apa
• anya
• kisgyerek
• baba
• Gyerek