Hol van Görbeország, az eltűnőben lévő, mesebeli világ? Bölcs lakói körül nincs zaj

„Bözsi néninek nincs tévéje, rádiót se hallgat, és olvasni se nagyon tud, mert nagyon rosszul lát, de reggeltől estig tesz-vesz, neki mindig programja van. Amikor először mentem hozzá, öt percben elsorolta, hogy hogy hívják, mikor született, mikor házasodott meg, aztán mondta, hogy van még kérdésed, mert babot kell szedni. Persze mentem vele babot szedni - éltem vele az életét.” 

A fenti sorok Mohos Zsófia fotográfustól származnak, akit sokan Görbeország krónikásaként ismernek. Képei egy olyan világ vizuális lenyomatai, amelytől egyre inkább eltávolodunk, és amelybe talán mind jobban visszavágyunk. Gyermekkorok falusi vakációit, vidéki nagyszülők dolgos mindennapjait, a nyugodtabb mederben folydogáló élet emlékét idézik fel. Zsófi fotóihoz mindenki kapcsolódni tud, többek között ebben rejlik a népszerűségük is. Meg abban, hogy ahogyan ő maga is mondja „azt őrzi meg, ami a jelenben már elmúlni készül. Amit hamarosan visszavonhatatlanul elveszítünk”. Mohos Zsófia fotográfussal beszélgettünk. 

Az egyén és a közösség meséje

Asszonyok viseletben, idősek munka közben a földjeiken, sokat látott tekintetek, hagyományőrző fiatalok, nyugalmat árasztó falusi táj - hogy néhányat említsünk Mohos Zsófia témái közül. Zsófi gyógytornász és fotográfus, két kisgyermek édesanyja, Görbeország fáradhatatlan emlékőrzője, aki a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját elnyerve Palócföldön túl egyebek mellett a délvidéki Kupuszinán, a „legdélebbi palóc faluban” tevékenykedik. Képeivel többek között a Műcsarnokban találkozhatott a közönség. Jelenleg egy olyan könyvön dolgozik, amelyben a fotóin túl az írásai is helyet kapnak majd. Alkotásaival egy eltűnőfélben lévő világnak állít emléket, éppen ezért, mint mondja, erős küldetéstudat van benne, hiszen még sok emberhez szeretne eljutni, és az elmúlás, mind az egyes emberé, mind a hagyományokkal harmóniában együtt élő falusi közösségé, szerves részét képezi a munkájának. 

- Valahol azoknál lehet a határ, akik most nyolcvanévesek, tehát a negyvenes években látták meg a napvilágot. Akik később születtek, már másként nőttek fel, mondjuk, volt lehetőségük tanulni, elkerültek a faluból, már nem nőttek bele abba az ősi tudásba meg hagyományba, amit még a nagyon időseknél lehet tapasztalni. Óriási különbség van a nyolcvan- és a kilencvenévesek között is. A kilencven felettiek egy nagyon más világ. 

- Egy falu története nem csak abból áll, hogy 1751-ben Mária Terézia megalapította, hanem hogy a Bözsi néni hogyan élte ott az életét, mit mesél a szüleiről.

A közösség meséje meg az egyén meséje adja az egésznek a lényegét. 

A pillanat megörökítésének vágya már régóta él Zsófiban, régész anyuka és restaurátor nagymama mellett erre szinte családi vonásként tekint. A fotózás története tizenévesen egy nyeremény-fényképezőgéppel indult nála. 

- A megörökítés lehetősége az, ami nekem fontos. Mindig leírtam, lejegyeztem az emlékeimet, és amikor a fényképezőgép a kezembe került tizenévesen, rögtön lenyűgözött, hogy ezzel megőrizhetem a pillanatot. Tehát alapvetően a szépnek, a jónak és az értéknek a megőrzése vonz. Mindig a szépet fényképezem, ami nem biztos, hogy jó, mert talán nem objektív szemmel csinálom.

Eleve szépnek és szerethetőnek látom ezt a világot.

Kisecset, a világ közepe

Palócföldhöz a Kisecseten („a világ közepe!” mondja nevetve), a nagymamája parasztházában töltött szünidők miatt kötődik. Az Alföldről származó, Budapestre férjhez ment nagymama a '80-as években vásárolt ott ingatlant, miután az ismerőse mesélt neki róla, aki a szomszédos Kétbodonyban vett korábban hétvégi házat. Rögtön megragadta a község neve, és az is sorsszerűnek tűnt, hogy amikor elmentek megnézni, épp egy temetés zajlott, azé a bácsié, akié a parasztház volt. 

- A nagymamám volt az első, aki ebbe a nagyon zárt faluba, közösségbe így érkezett. Azért is fogadták be a faluban, mert ő ott teljesen falusiként élt. Nem az volt, hogy megérkezett a vikkendes, aki egyből felállítja a medencét, meg nyírja a füvet. Ő felásta a kertet, és elkezdte művelni. 

A szomszédban lakó család gazdálkodott, jószágaik is voltak.

- A szomszéd Zsuzsika néni egy bő szoknyás asszony, a mai napig is úgy jár. Reggel átmentem hozzá, és este mentem haza. Gyerekként nagyon jó volt azt átélni, hogy ő nem foglalkoztatott engem, ahogy manapság muszáj játszani a gyerekkel. Ha neki szénát kellett vinnie, akkor mentem én is szénát szedni, elszaladgáltam a mezőn, amíg dolgozott, később meg segítettem neki, amiben tudtam. Volt egy szamár is, akit Mancinak hívtak. Mondhatjuk, hogy Zsuzsika néni és Manci voltak az első modelljeim. Olyan volt, mint egy mese, amiben mindig éltem a nyáron, meg a szünetekben. Óriási kontrasztot jelentett hazajönni Budapestre.

Görbeország, az eltűnőben lévő paraszti világ

- A Görbeország elnevezést Mikszáth Kálmántól, a legnagyobb palócok egyikétől kölcsönöztem, aki a novelláiban használta. Nagyon tetszett ez a szó, leírja azt a mesebeli világot, ahogy én látom Palócföldet. Már nem csak Palócföldre alkalmazom, mert elég sokfelé járok, Délvidék például már nem Palócföld. Az egész eltűnőben lévő paraszti világra használom. Mikszáth leginkább talán a girbegurba táj miatt nevezte így Palócföldet, de valószínűleg ő is érezte a kifejezés mesebeliségét. Nagyon szerette ezt a vidéket - feleli Zsófi arra a kérdésre, hogy honnan is származik a Görbeország név, amivel mára már szinte egybeforrt a tevékenysége.

A képeken meghitt bensőségesség látszik, ennek oka részben abban keresendő, hogy Zsófi vissza-visszajár az idősekhez, van, hogy az első néhány alkalommal még csak beszélgetnek, és utána kerül elő a fényképezőgép. 

- Nem lehet ajtóstul rontani a házba. Ha többször visszamegyek, kialakul egy olyan személyes kapcsolat, ami a képeken is meglátszik. Megszeretjük egymást, de nem esünk túlzásba. Megvan az a tisztelet, meg egymás felé az a három lépés távolság valamennyire. Van, akivel nagyon mélyen tudok kapcsolódni. Volt olyan asszony, akit egy évig gyászoltam, mintha egy közeli rokonom halt volna meg. Annyira hasonlóak voltunk, hiába van köztünk két generáció, megtaláltuk a közös hangot. Nagyon hirtelen is ment el, pénteken még találkoztunk, és vasárnap meghalt. Rájöttem, hogy meg kell élni ezeket a gyászokat. Tanulok tőlük, a hit annyira biztos pont az életükben, hogy nem tudnak elcsüggedni, mindig túllendíti őket a mélypontokon. 

Zsófi szemei előtt olykor kifejezetten nehéz sorsok bontakoznak ki. Mint mondja, a rendezett házasságok esete például nem egy követendő dolog ebből a világból. Még a bántalmazó kapcsolatból sem lehetett kilépni. 

- Nem egy olyat hallottam, hogy az az ő szégyene, hogy megverte a férje. Van, aki kitette az elhunyt férje képét a konyhaszekrényre, és beszélgetés közben odaszólt, hogy

már nem tudsz nekem ártani!

- Ezek nekem is nagyon mélyre mennek. 85 évesen hiába nincs már ott a férje, elment az élet. 

 Felkötik a szebbik kendőjüket

- Nekik teljesen más érték egy fotó, mint nekünk, akik napi ezer képet tudunk készíteni a telefonunkkal. Megtiszteltetésnek veszik, hogy valaki lefényképezi őket. Néha elcsodálkoznak, hogy „hú, de öreg vagyok!” Olyan szempontból van bennük hiúság, hogy felkötik a szebbik kendőjüket, kicserélik a kötényüket, kihúzzák magukat.

- Szeretném megmutatni, hogy 2023-ban léteznek még olyan asszonyok, akik viseletben járnak. Az, hogy valaki nem tette le a viseletet, azt jelenti, hogy ragaszkodik az őseitől kapott örökséghez. Sokan vannak, akik hétköznap otthonkában járnak, és csak akkor vesznek viseletet, ha elmennek otthonról, vagy vasárnap és az ünnepekhez öltöznek fel. Van, aki mesélte, hogy a férje buszsofőr volt, elkísérte Győrbe, felvette a legszebb ráncolt szoknyáját, gyöngyös fékető, homlokkötő, rojtos menyecske, leszállt Győrben a buszról, és kinevették. Akkor elhatározta, hogy hazamegy, és soha többet nem vesz fel viseletet. 

- Amikor a fiatal lányok viseletben vannak, a gyönyörű, óriási vasalt szoknyában, nézik őket büszkén az idősek, látom néha rajtuk, hogy elképzelik, hogy

 én is valaha ilyen szép voltam, így öltözködtem. 

Zsófi az ösztöndíjnak köszönhetően a trianoni békeszerződés óta Szerbiához tartozó Kupuszinán is fotózik. 

- Kupuszina egy más világ, nagyon büszkék a palóc gyökereikre, palócosan beszélnek, még talán jobban is, mint Palócföldön. A viselet meg a tánc sokkal fontosabb nekik, mint egy magyarországi fiatalnak, mert ott ez a magyarságuk megélésének az eszköze. A lakodalom is egyhetes, már kedden el kell kezdeni rá a készülődést. 

Nincs körülöttük zaj

Görbeország idősei többnyire egyedül öregszenek meg, hiszen ma már nem jellemző, hogy több generáció együtt élne a családi házban. A falvak átalakulnak, egyre kevésbé élők. Zsófi elmondta, hogy az idősek elfogadják, hogy a gyermekeik, unokáik már nem azt az életet élik, amit ők. Büszkén mesélnek róluk, hogy ki hol dolgozik, hova jár egyetemre. 

- A megtermelt zöldégeket, gyümölcsöket az unokáknak adják, ez a mozgatórugója az életüknek, hogy ha jönnek az unokák, akkor fel kell pakolni őket. Én is mindig úgy jövök haza Rimócról, mintha egy nagybevásárlást tettem volna a piacon. Nem lehet üres kézzel eljönni. 

Munkával telnek a mindennapjaik. A kisecseti szomszéd, Zsuzsika néni és a férje, Kálmán bácsi még nyolcvan felett is művelik a jókora kertet. Kálmán bácsi nap mint nap felül a traktorra - meséli Zsófi. 

- Nincs az a zaj körülöttük, ami körülöttünk van, van aki tévézik, de sok néninek nincs is tévéje, és a rádiót se nagyon hallgatja. Mindig találnak valamit, amit csinálni kell. Segítenek is egymásnak. Nógrádsipeken a falu végén egymás mellett lakik négy asszony. Hátul, a kertjeik között nincs kerítés, együtt ültetik a krumplit és együtt is szedik fel. Olyanok, mint egy kis kommuna, ha kell, befésülik egymás kontyát. Megvan még a terménycserélgetés is, hogy ez az én almám, ez a te almád, meg kell kóstolni, hogy ez vagy az milyen. 

Zsófi a saját bevallása szerint sokat tanul a fotózott idősektől, és nem csak a jellegzetes palóc ételt, laskát sütni a sparhelten - bár ez sem elhanyagolható szempont. 

- A saját életembe is beleültettem ezt a türelmet és lassúságot, amit az ő életükben látok: befelé fordulás, elcsendesedés, hogy merj magadban lenni, egyedül lenni. A természetközeliségüket is egyre inkább a magamévá teszem. 

- Az ember szerintem nem arra van kitalálva, hogy ne a természet körforgásának részeként működjön, és nagyon eltávolodott a társadalom ettől. Bennünk van az igény, hogy így éljük az életünket, persze van, akinek jobban, van, akinek kevésbé, de az olyan emberies dolog, hogy a természetnek, ennek a földnek a részei vagyunk, és nem a birtoklói, hanem a lakói.

(A képek Mohos Zsófia tulajdonában állnak.)

8 gyönyörű palóc falu itthon

Madách Imre és Mikszáth Kálmán egykori otthona, a Palócföld valódi élményekkel gazdagítja a környéken kirándulókat. A gyönyörű falvak megérik az utazást, hiszen az idilli településképeket kiegészíti egy szerethető, alig-alig leírható varázs. 

• palóc
• palócföld
• hagyomány
• fotó
• mohos zsófia
• görbeország
• Utazás