Így éltünk a cseszkó határ mellett - Emlékek a Csallóközből, avagy a csehek a győri piacon

Még mindig a retró nosztalgiavonaton zötyögünk, de most vittünk bele egy csavart. Hogy milyen volt gyerekként a csehszlovák határ mellett élni, arról valaki olyan mesél, aki a határ túloldalán él. Usacov Péter a Csallóközből, Gelléről emlékezik. Apropó, tudtátok, hogy innen származik Estée Lauder is? Hát én sem tudtam.

„Van még! A zoknimban!” Valahogy így kezdődött. Igen, a határon. Igen, az én zoknimban. Igen, a szülők tették bele, hogy az istenért ne találja meg a határőr.

A mi családunkban nem szokás anyaországként gondolni Magyarországra. A „jaffások” birodalma csak egy tájegység egy magyarok lakta területen. A közgondolkodásban nem sokban tér el Burgenlandtól vagy a Vajdaságtól. Azok is magyarok, a mi kutyánk kölke. Hogy ez a csallóközi ember világszemléletének hozadéka vagy a családom történetéé, nem tudom. Nálunk a határ természetes határ, a Duna. És az, hogy a másik oldalon ugyanolyanok élnek, mint mi, sosem volt kérdés. Biztosan közrejátszik a történetemben az, hogy abból a poros, csallóközi kis faluból, ahonnét anyai dédnagyanyám származott, ostorcsapásra szóródtak szét a rokonok a szélrózsa minden irányába. És sokszor csattant az ostor. Kitelepítéskor, visszacsatoláskor, '56 tájékán és a csupa nagybetűs HATÁRNYITÁS-kor.

Lett belőlük önkényes budai villafoglaló, majd később házmester. Lett belőlük menekülni kényszerülő, később sikeres svejci gyárigazgató - vagy épp pap - Texasban. De mielőtt túlságosan elkanyarodva kreálnék egy újabb, Szabó Magda-i fűtöttségű régimódi történetet (bár megérne egy misét), lássuk a 80-as, 90-es évek Csallóköz-Vámosszabadi viszonyát.

Mi, a győri piacon csak cseheknek szólított idegenek (wtf!), előszeretettel és muszájból is hajlandóak voltunk órákat rostokolni azon a bizonyos határon, hogy a piacozásból és fuvarozásból élre állított csehszlovák (később szlovák) valutát kemény magyar forintban verjük el a győri utcákon.

Valuta. Nincs az a hazámfia, aki ne emlékezne a mostani Kossuth híd (akkor talán Duna-Rába-híd) alatt cápázó pénzváltókra. Kopaszodó hatvanas, rikító színekben pompázó suhogó. Diszkréten, a sörpocak alatt megbúvó hasitasi. „Olyan a váltóm, hogy nem bánja meg, keziccsókolom”. És a többi. Pedig hányszor hallottam anyámékat morogni a „kurz”-on vagy épp azon, hogy nem figyeltek, és az a rohadék megint egy ezressel gyorsabban számolt.

Előszeretettel. Engesztelt, hogy elég volt 30 fokot fordítani a tekinteten, és ott állt előttünk maga a Kánaán, az ígéret földje, a minden. Árusok, portéka, ruhák, szőrmék, kabátok, fakanalak, kisbolt, műhely, szabó, cipész… minden. Minden, ami otthon rég (még) nem. A legvidámabb barakk minden színével, szagával és a homlokukon díszelgő „minden eladó” cédulájával. Olyan melegszendvicset, mint akkor és ott, soha nem ettem. És azt is értették, hogy horcsicával kérem. Pedig arról csak a Csallóközben tudjuk, hogy mustár. Vettünk farmert, szabattunk méretre (!) öltönyt, minden standnál és kirakatnál megálltunk, és csak néztünk, mint a moziban egy lazán eleresztett „hunnanazanyámbú?!” sóhaj közepette. Apropó, mozi: Őslények országa, Jurassic Park, Waterworld. A mozi-szüzességem elvesztése. (Nem röhög!)

Muszájból. Aztán egyre gyakrabban szeltük a határt, mert bátyám - értelmi fogyatékosként - otthon nem kaphatott anyanyelvű speciális oktatást. Hát mentünk. Minden vasárnap vittük a bentlakásos Bárczi Gusztávba, pénteken hoztuk haza, éveken át. Anyám közben kilószám szállította a szaloncukrot, Piros Mogyoróst, Erős Pistát, Piros Aranyt, halászlékockát, levestésztát (cérnametélt). Százával vásároltuk a Lutra album matricáit meg a Tudás Fája aktuális vagy hiányzó részeit, hogy Gellében mindenkinek jusson a jóból (ha már az M1 ezzel volt tele).

Mai napig émelyít a győri sütöde a város minden szegletére felülről nyomuló élesztőszaga. Ez, valahol félúton, vegyült a Trabantok kipufogógázával. És ha mindez nem lett volna elég a falusi kölök hányingeréhez, tetéztük azt egy mekis menüvel, csak hogy garantált legyen a hazaérkezés utáni „hogy tudnak ezek ebben élni” méltatlankodást követő rosszullét-kóma. De! Onnét volt a karácsonyi asztalra az ananász (megrohadt, mert nem tudtuk, mikor érett), a kókuszdió (kalapáccsal törtük, és a ganén végezte) és a szaloncukor a fán (nagy gonddal ki- és visszacsomagolva, csak a huzat mutatta, hogy itt jártunk).

Anyámat sokat kérdezgettem arról, hogy náluk miért tegez mindenki mindenkit, és hogy ez rendben van-e. „Ők olyanok, te ne legyél olyan!” Amit rögtön követett a kérdés: „Mit jelent az, hogy a rák egye ki a beled, te vakegér állat?” Amire nemes egyszerűséggel az „olyanok” volt a válasz. Azóta se vagyok olyan. Pedig Budapesten élek.

Budapest. Tesóm állapotát - anyanyelven - csak ott tudták felmérni. Emlékszem az intézet boltíves, belső udvarra nyíló ablakos folyosóinak végtelenségére. Az „e” magánhangzó fülbe vágó ejtésére és az „anyuka, apuka” szavakra, amit egy fehér köpenyes, bokáig fűzős nővér használt. A budapesti rokonok lengőfolyosós, recsegő padlós, nagypolgári lakására, ahova egy vörösbársony ülőkés lift vitt fel - csak fel. A „Miért ilyen kicsi a konyhájuk, szegények?” kérdés és az „Elhallgass!” válaszra. Az étkezőben tálalt üveges Coca-Colára, amitől egész este fájt a gyomrom. A Feneketlen-tóra, amiben teknősbékák laktak, és soha nem értettem, hogy nem tűnnek el, ha feneketlen. A Skálára és a piacra, ahol ugyanolyan megbízhatósággal váltották a csehszlovák valutát, mint Győrben.

A szintén a pesti (technikailag budai) léthez tartozó telekre, ami a Balatonnál volt, és ahol apám Badacsonyból Lábdihegyig minden pincében megállt, hogy aztán teleénekelje a hegyet valami „cseh” nótával anyám röhögve könnyező, tenyérbe temetett arca mellett. Másnap ettünk lángost, anyám hizlalt libamájat, mi meg a tesómmal térdig az iszapba süllyedve csináltunk hínárból rockfrizurát, és a tóból a part felé röhögve jeleztünk, ez a riviéra.

Hazatérve (haza haza) beültünk a tévéhez, néztük az M1-et, fogat mostunk a tévé macival, megnéztük a Szomszédokot, és azon gondolkoztunk, vajon Jockey Ewing és a texasi pap nagybátyánk ismerik-e egymást.

Fotó: Getty Images Hungary

• élet
• retro
• így éltünk a határ mellett
• nyolcvanas évek
• kilencvenes évek
• Utazás