A város, ahol nem lehet meghalni

A sarkköri és az azon túli területek különleges, érintetlen és megközelíthetetlen vidéket jelentenek a legtöbb ember számára, bár a helyiek szinte teljesen hétköznapi, átlagos módon élnek és dolgoznak. A környéken sarkvidéki tundraéghajlat uralkodik, melyre jellemző, hogy a hőmérséklet sosem emelkedik 10°C fölé, és állandóan fújó, jeges szél teszi kellemetlenné a szabadban töltött időt.

A hőmérséklet miatt a talaj csak a nyári időszakban enged fel, de ekkor is csak annak legfelső rétege, ám talán a legegyedibb jellemző, hogy október végétől február közepéig sarkköri sötétség borítja be a tájat, míg április közepétől augusztus végéig nem megy le a Nap.

Ilyen területen helyezkedik el a Norvégiához tartozó szigetcsoport, a Spitzbergák fővárosa, Longyearbyen is, melyet napjainkban csak úgy ismer a világ, mint a várost, ahol nem lehet meghalni.

Bányászvárosból turistacélpont

A jelenleg 1400 lakost számláló várost 1906-ban egy szénbányászattal foglalkozó vállalat tulajdonosa, John Munroe Longyear alapította - ekkoriban még mindössze húsz lakosa volt, a kibányászott szenet pedig a Longyearbyen Erőműben használták fel.

A II. világháborúban a németek lerombolták, ám az újjáépítésnek köszönhetően újra sokaknak jelentett otthont a terület, illetve megélhetést a bányászat, egészen 1990-ig, hiszen csak ekkoriban kezdték a turisták is felfedezni maguknak a várost. A 20. század nagy részében ugyanis a rendkívül gyenge infrastruktúra miatt szinte teljesen elszigetelt volt a terület.

A bányászat még ma is az itt élők felének biztosít jövedelmet, de a korábbi viszonyokhoz képest rengeteg változáson ment át a település. Egyrészt a turisták miatt ajándékboltok, éttermek, szórakoztatóközpontok nyíltak, másrészt 1993-ban megnyitotta kapuit a Svalbardi Egyetemi Központ is, ahol évente több száz diák tanul sarkköri biológiáról, geológiáról és technológiáról.

Itt nem lehet meghalni

Az, hogy a város területén nem lehet meghalni, egy különös természeti jelenségnek köszönhető, melyet már 70 évvel ezelőtt felfedeztek, viszont a tudósok csak később kezdtek el foglalkozni vele.

Az állandóan fagyos klíma és a szinte soha fel nem engedő talaj miatt az eltemetett holttestek konzerválódnak a földben, bár már a sírgödör kiásása is rendkívüli kihívást jelentene.

Mivel a kíváncsiskodók számára ez bizarr csáberőt jelentett, a város vezetői nemes egyszerűséggel hoztak egy rendeletet, melyben megtiltották a területen való elhalálozást.

Amennyiben valaki váratlanul, például balesetben veszíti el életét, holttestét a szárazföldre szállítják, hogy végső nyugalomra helyezzék, de már a város idős, halálhoz közeli lakóit is hajóval vagy repülőgéppel viszik el egy norvég szárazföldi településre.

Kalandvágyó utazóknak

Akik képesek dacolni a hideggel, és elég bátrak ahhoz, hogy a jegesmedvék közelsége ne árnyékolja be az ott töltött napokat - hiszen itt több a jegesmedve, mint az ember, közel 3000 található a város környékén -, azoknak életre szóló élményt jelenthet a Spitzbergák, azaz Svalbard fővárosa.

Az 1980-ban megépített egyszerű repülőtérnek köszönhetően már légi úton is megközelíthető, de hajóval is el lehet jutni ide. A modern, színes, egymásra megszólalásig hasonlító lakóházak különleges hangulatot árasztanak a városnézés során, melyet akár motoros szánnal is meg lehet ejteni, sőt, ez az egyedüli hely a világon, ahol külön engedély nélkül lehet vezetni azt.

A helyiek szervezésében extrém, kalandos felfedezőtúrákon is részt vehetnek az utazók, de a városon kívüli területekre tilos egyedül, fegyveres kíséret nélkül elkóborolni a jegesmedvék miatt - a környéken még az óvónők is tartanak maguknál egy fegyvert önvédelmi célból.

Mivel a veszélyes állatokon kívül a hideg és a sziget kietlensége is veszélyt jelent, a túrákra speciális műholdas telefon nélkül sem szabad elindulni.

Képek: wikipedia.org, Blue N, Michael Haferkamp.

• város
• sziget
• kalandos úti cél
• európa kincsei
• norvégia
• Utazás