Vajon megéri a mozijegyet a horrorhős Poirot? Így sikerült a Szeánsz Velencében

Csütörtökön érkezik a mozikba a Szeánsz Velencében, a Kenneth Branagh-féle modern köntösbe bújtatott Hercule Poirot-univerzum harmadik etapja. Bár az első két részt sem fogadta osztatlan siker - finoman fogalmazva -, a következő felvonás Agatha Christie egy kevésbé elhíresült regényét dolgozza fel - nyomokban. 

A Halloween és halál című könyv inspirációként szolgál csupán, az eredeti sztori egy-egy karakter nevében és apró szimbólumok képében köszön vissza. Sokakat meglepett viszont az, hogy horrorelemekkel tarkított a film. A fiatalabb korosztályt kívánták megszólítani ezzel a húzással az alkotók, de vajon bejött a számításuk?

Szeánsz Velencében - Kritika

A történet elején a második világháború utáni Velencébe csöppenünk, ahol csendben, visszavonultan tengeti napjait a furfangos és kissé nárcisztikus belga detektív. Vonakodva, de részt vesz egy szeánszon Poirot, amit egy bomladozó, kísértetjárta palazzóban tartanak. Ezután elszabadul a halloweeni pokol: a szellemidézést követően az egyik vendéget elteszik láb alól, miközben a kastély csalfa árnyai és megmagyarázhatatlan hanghatásai megtréfálják Poirot-t, aki egyre kevésbé érzi a különbséget a valóság és a földöntúli közt. És kezdetét veszi a nyomozás.

Lássuk, mi az, amit szerettünk a filmben, és mi az, ami nem működött. Spoilermentesen.

Minden, ami működik, és szerettük

Kezdjük a pozitívumokkal. Talán az első konzisztens, egységes film a Branagh-trilógiában. A velencei miliő hangulatos, a gótikus stílus és az ezerarcú város színkavalkádja hatásos kombinációnak bizonyul a palazzo hátborzongató atmoszférájával együtt. A Szeánsz Velencében végig egy helyszínen játszódik, és ez nem is baj, hiszen néha a kevesebb több - ebből, úgy tűnik, tanultak a készítők a Halál a Níluson után.

A fényképezés kreatív, a nagy látószögű snittek bezárják a szűk kastély termeibe a nézőt, bár a kívánt klausztrofób hatás elmarad. Az előző részekhez hasonlóan bátran kísérleteznek a kameramozgásokkal: olykor fejjel lefelé látjuk az akciót, a tetőpontoknál kézben tartott, rázkódó kamera lencséjén keresztül, a városkép-totálok pedig gyönyörűek. Öncélúan művészkedik Branagh az operatőri munkával, mely a sztorihoz nem ad hozzá úgy, mint például A sebezhetetlen című Shyamalan-filmben, de ami szép, az szép.

Érdemes megjegyezni, hogy a whodunit műfaj csillaga igencsak lealkonyulóban van Hollywood szuperhősös filmekkel tarkított fősodrú palettáján, így öröm látni, ha érkezik egy új darab. Az már más kérdés, hogy inkább eredeti történetekkel lenne célszerű kifesteni a vászont - ahogy a Tőrbe ejtve-széria teszi -, azonban a nagyüzemi filmgyártás két alapvető aspektusának megfelel a Branagh-univerzum: egy bevált, közkedvelt karakterről és világról van szó, a filmek pedig pénzügyileg kiszámítható sikert hoznak.

És ez a szempont egyelőre előrébb szerepel a listán, mint egy friss vízió, ami kockázatot vállal.

Minden, ami nem működött

A horrorelemek introdukciója ballépésnek bizonyult, könyörtelen műfaji klisékkel tarkított a film. Branagh nem horrorfilmrendező, és ez meg is látszik. Az összes közhelyet elsüti a Szeánsz Velencében: tükörben megjelenő szellemek, amik később már nincsenek ott, dübörgő hanghatásokkal kombinált madárreppenések. Túlzás nélkül, 6-7 alkalommal próbálja az utóbbi "jumpscare-t" lenyomni a torkunkon a film, ami egy alkalommal sem sikerül.

Ahogy korábban említettem, a fiatalabb korosztályt célozták meg ezzel a mézesmadzaggal, azonban a Bátor, a gyáva kutya több álmatlan pillanatot okozhat a tiniknek, mint a velencei kalandunk.

A karakterek. Eddig sem a finoman szőtt jellemábrázolásokkal tűnt ki a széria, ezúttal viszont teljesen bedobták a törölközőt a készítők. A mellékszereplőknek nincs személyiségük - legjobb esetben is a hivatásuk az. Valamelyest műfaji sajátosságról van szó, azonban ez nem kielégítő mentség. Még Tina Fey is súlytalan prominens mellékszereplőként, pedig az egyik legkarizmatikusabb színésznőről beszélünk. Éppen ezért, jellemek hiányában a színészek túljátsszák a szerepüket - Michelle Yeoh és Kelly Reilly is erősen túltolja a biciklit.

A film szinte kizárólag a főszereplőre fókuszál - egyfajta Kenneth Branagh "ego trip". Valamelyest emlékezetes még a teljesen életszerűtlen személyiséggel megáldott kisfiú (Jude Hill), aki Az ifjú Sheldon című sorozat főhőséhez hasonlítható. Az pedig nem jó ómen.

És a lényeg: érdemes megvenni a mozijegyet a filmre?

A bevezetés kissé elnyújtott, az első 45 perc sokaknak unalmasnak bizonyulhat. Ezután elszabadulnak a lovak - ám pont emiatt hat összecsapottnak az utolsó 40 perc -, a kliséknek és többnyire kiszámítható fordulatoknak köszönhetően gyakran olyan érzése van az embernek, hogy már ezerszer látta a filmet. Túl hosszú az expozíció, ami után villámgyorsan lecsapja az összes feldobott labdát. És már ki is gyulladtak ismét a fények a moziteremben.

A fenti kérdés megválaszolásának esetében nem megúszós válasz az "attól függ". Ha jól szórakoztál az előző két epizód során, és szeretnél 1,5 órát nosztalgiázni Agatha Christie világában, akkor igen. Ha kedveled az egyszernézős-gyilkosságos filmeket, és csak ki szeretnél kapcsolni 90 percre, akkor is. Ha a körmönfont, egyedi és kreatív gyilkosságsztorik fekszenek neked, és imádod a Tőrbe ejtve-széria kiszámíthatatlan történetvezetését, akkor valószínűleg álmoskás és olykor bosszantó pillanatokat fog okozni a Szeánsz Velencében. 

Még a legnagyobb Nolan-rajongókat is meglepheti az Oppenheimer - Így sikerült az óriási vállalás - Olvasd el ezt is!

Az év egyik legjobban várt filmje volt az Oppenheimer. 

(A borítókép és a cikkben szereplő fotók forrása: Fórum Hungary)

• poirot
• agatha christie
• hercule poirot
• kenneth branagh
• szeánsz velencében
• kritika
• vélemény
• filmajánló
• film
• exkluzív
• Terasz