Neked pár perc a tévé előtt, neki a fél élete: mi minden van egy olimpiai érem mögött?

Két perc a medencében, tíz másodperc a futópályán, pár perc a tatamin vagy a páston: nagyjából eddig tart az olimpia egy sportkedvelő néző számára. Arról azonban, ami a színfalak mögött van, már nem szól a fáma: tíz-húsz év felkészülés, rengeteg veríték, küzdeni akarás, kudarcokból talpra állás, megannyi belefektetett energia, napi szintű edzések gyerekkortól kezdve, a háttérben állók ösztönző szerepéről is nem beszélve. És még így is egy hajszálon múlik az érem.

"Még mindig várjuk az aranyat", "csalódás: Milák Kristóf sokáig vezetett, végül ezüstérmes lett", "beteljesületlen remény", "egyetlen magyar vegyesúszó sem jutott be a döntőbe" - az olimpikonokra háruló nyomást a média hangzatos címei és a népítélet sem enyhíti. Ritkán hallani olyan szerény és csalódott nyilatkozatot is, amilyet a magyar cselgáncsozók vegyes csapata adott augusztus 3-i vereségüket követően: remegő hangon, lesütött szemmel, folyamatos elnézéskérések közepette sorolták hibáikat. Azon az olimpián, ahol minden kétséget kizáróan a világ legjobbjai mérik össze tudásukat.

Az olimpiáig vezető út nem csak játék és mese

Az olimpia első napjaiban adta nagy visszhangot kiváltó interjúját Késely Ajna úszó, aki úgy fogalmazott, pszichológussal dolgozott rajta, hogy gyerekkori álmát, ami az olimpiai aranyérem, próbálja meg végre elengedni, csak arra fókuszáljon, amire a teste és lelke képes, és inspirálja azokat, akik szeretnek úszni, hogy ne azért hagyják abba a sportot, mert nem érik el tízéves kori álmukat, amit akár a szülők vagy az edzők eléjük nyomtak. Az úszónő már 2021-ben bevallotta, nagyon korán meg kellett tapasztalnia a körülötte lévő nyomást és elvárást, miután Egerszegi Krisztina utódjának kikiáltották, majd az olimpiai csapat legfiatalabbjaként indult 2016-ban.

Az olimpiai indulást a legtöbb sportágban nem egy felnőttkori döntés előzi meg, ám minden sportoló személyes története különböző: van, akit a családi út vezet a pályára, mások egy iskolai sportágválasztón vagy a szurkolói lelátókon találnak rá gyerekként arra a sportra, amelyben megtalálják számításaikat, mely sikerélményt biztosít nekik, és akár a végsőkig motiválni tudja őket.

Innentől viszont kőkemény út vezet az élsport felé, az országos, az európai és világbajnokságokon át egészen a csúcsig: az olimpiai kvalifikációig. Tehetséges gyerekek tömegeiből kerül ki az a néhány versenyző, akikért a képernyő előtt izgulhat a közönség, ám a többség számára így is beteljesületlen álom marad a legnagyobb világverseny.

A világ szeme négyévente a csúcsteljesítményt nyújtó olimpikonokra szegeződik, nem meglepő, ha ez a csodálatos, színes-szagos világ könnyen megdobogtatja a gyermeki szívet, és a képernyők előtt óriásira kerekedett szemű aprónép kezdi szövögetni álmát arról, hogy ő lesz a következő Muhari Eszter vagy Németh Nándor.

A versenysportnak vitathatatlanul megvannak az előnyei: önfegyelemre, alázatra nevel, erősíti az önbizalmat, a versenyszellemet, és megtanít a kudarc feldolgozására is, ám egy szint fölött a szülőnek és gyereknek - majd később a szerelmi partnernek is - egyaránt rengeteg lemondással és mentális teherrel jár. Sőt, a szülőnek sokszor még több kényelmetlenséggel kell számolnia, hiszen ahhoz, hogy a gyerek hajnalok hajnalán eljusson az edzőterembe vagy az uszodába, teljes sportfelszereléssel felvértezve, neki jóval előbb kell talpon lennie, de a hétvégi meccsek, edzőtáborok menedzseléséhez is folyamatos logisztikára, priorizálásra és szervezésre van szükség. Az édesanyák, édesapák a kezdetektől fogva pótolhatatlan háttérszereplők, örökös rajongók, rendíthetetlen támogatók: így válnak igazi láthatatlan hőseivé a nagy olimpiai sikereknek.

Az élsport nem csak azokat a megindító pillanatokat jelenti, amikor a fantasztikus teljesítménnyel mindenkit maga mögé utasító versenyzőt éremmel a nyakában, büszkeségtől megrészegülten ünnepli az ország. Ott vannak mögötte az állandó hajnali és délutáni edzések gyerekkortól kezdve, a kimaradó társasági események, a motivációvesztés, a kiégés veszélye, a szülők részéről pedig rengeteg belefektetett idő, pénz, lelki támogatás, ösztökélés a hullámvölgyekben - szerencsés esetben józan értékítélettel, felismerve és tiszteletben tartva a gyerek határait, szükségleteit, mentális egészségét és nem csupán az anya vagy apa által meg nem valósított álmok beteljesítésére vagy a saját siker mércéjeként használva a gyerek pályafutását. A megfelelési kényszer és az állandó nyomás szinte garantált, a versenyeken viszont a többség nem győzhet, a kudarc gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Az olimpián a világ országainak legjobb, legrátermettebb, legtehetségesebb, legkitartóbb élsportolói mérik össze erejüket, és a dobogó legfelső fokára mindig csak egy kerülhet: a legtöbb versenyző számára örökre elérhetetlen álom marad a bajnoki cím. Az olimpiáig vezető, megpróbáltatásokkal teli út, a hajnali, álmos szemű ébredések, a nehéz szívvel lemondott osztálykirándulások, a könnyek, a hajthatatlan küzdeni akarás mind-mind ott van a medencében, a páston vagy a tatamin töltött pillanatokban, ami minden tiszteletet megérdemel. És függetlenül attól, hogy a végén aranyérem lóg-e a nyakukban, vagy messze elmaradnak a dobogós helyektől is, kis országunk legnagyobbjai, szurkolóként most mondjuk egyszerre, jó hangosan, de annyira, hogy még Párizsban is meghallják: végtelenül büszkék vagyunk rátok!

(Képek: Getty Images Hungary.)

• olimpia
• teljesítmény
• olimpia 2024
• szülői szerep
• sportoló
• Terasz