Tényleg az év filmje DiCaprio és De Niro 3,5 órás bűneposza? Így sikerült a Megfojtott virágok

A fekete öves rendezőlegenda, a közel 81 éves, Oscar-díjas Martin Scorsese négy év után ismét visszatért, és magával hozta képzeletbeli batyujában két kedvenc nagyágyúját is, Leonardo DiCapriót és Robert De Nirót.

A Megfojtott virágok az azonos című, 2017-es David Grann-könyv alapján készült, amely az 1920-as években az oklahomai oszázs indiánok rejtélyes gyilkosságainak történetét dolgozza fel. A hátborzongató és olykor sokkoló bűneposz vászonra vitele titáni feladatnak tűnhet, de ha valaki képes teljesíteni a megbízást, az nem más, mint a nagy kedvenc olasz-amerikai rendezőnk. Fő spoilerektől mentes kritika következik.

Megfojtott virágok - Kritika

Az oklahomai oszázs őslakos törzs a huszadik század fordulóján szinte seperc alatt mesés olajvagyonra tett szert. Bár korábban művelésre alkalmatlannak titulálták földjeiket, az 1920-as években kiderült, hogy területeik alatt az USA legnagyobb olajkészlete húzódik meg. A törzs busás vagyona pedig odacsábította a kalandorok mellett a zömében fehér bőrű, nyerészkedő, spekuláns mágnásokat is. 

William Hale (Robert De Niro) valóságos bűnszövetkezetet épített fel az évtizedek során a térségben, férfi rokonait és dörzsölt üzletembereit Keresztapa-stílusú meggyőzőerővel házasította be az oszázs törzsek családjaiba. Ernest Buckhart is így tett (Leonardo DiCaprio), amikor nagybácsija - akit nemes egyszerűséggel királynak kell szólítani, ami önmagában is beszédes - ösztönzésére feleségül vette a szép arcú oszázs lányt, Mollie Kyle-t (Lily Gladstone). A törzs tagjai rejtélyes módon hunytak el az évek alatt, volt, akit megmérgeztek, másokat lelőttek, de akadt olyan is, akit vonat elé löktek. Jogaikat és földjeiket pedig Hale emberei örökölték meg, akik paraziták módjára szaporodtak el az őslakosok földjein, ahol a spiritualitás, a béke és a természettel együtt élés szerepét egyre inkább átvette a fehér ember által hozott kapzsiság és nyereségvágy. 

Mivel a faji megkülönböztetések sajnos még javában fénykorukat élték, az oszázsgyilkosságok ügyében mérsékelt - vagy inkább semmilyen - lelkesedéssel nyomoztak a hatóságok, egészen addig, amíg az FBI a kezébe nem vette az irányítást. Az embertelenül sötét ügyet Ernest és Molly viharos szerelmének fénytörésében ismerhetjük meg. A rövid történelmi kitekintő után pedig mondom is, hogyan sikerült a film.

Minden, amit szerettünk, és egy dolog, amit kevésbé

Scorsese ismét bebizonyította, hogy csaknem 81 évesen is olyan szinten beszéli a filmszakma nyelvét, ahogy kevesen. A 3,5 órás, monumentális mű komplex, mégis koherens, egy percig sem unatkozik a néző. Viszonylag kevés fontosabb szereplővel, elenyésző mennyiségű helyszínen játszódik, akrobatikus számítógépes megoldások nélkül, de hibátlanul hozza azt, amit egy ehhez hasonló filmnek ideális esetben virítania kell: elgondolkodtat, provokál, sokkol, és tanulsággal szolgál. Semmi sallang, megannyi lélek!

A pattanásig feszülő, mégis olykor üdítően humoros dialógusoknak köszönhetően zavartalan és könnyed a cselekmény kibontakozása és folyása. Scorsesénél már megszokhattuk, hogy gyakran a legtragikusabb eseményeket már-már burleszkre hajazó abszurditással és humorral ábrázolja, ezek az arányok pedig olyan hibátlanok a Megfojtott virágokban, amilyet már rég láttunk. Elborzaszt, amikor szükséges, és felüdít akkor, amikor nem számítasz rá, tudat alatt mégis arra szomjazol.

De Niro lubickol a faarcú, kifinomult, minden hájjal megkent és kegyetlen üzletember szerepében, DiCaprio pedig túlzás nélkül élete top 3-as alakítását nyújtja. Lily Gladstone - aki egyébként a makulátlan casting definíciója - nyugodt és érzékeny jelenléte pedig remekül ellensúlyozza az előbb említett kapzsi üzletemberek számító és sötét energiáit.

Scorsese időről időre kritizálja a szuperhősfilmeket, vidámparkfilmeknek nevezi őket. Viszont amikor számít, odacsap az asztalra, hiszen a Megfojtott virágok előkelő helyet kaphat az amúgy is tekintélyparancsoló életművében. Napjainkban is égető kérdéskörrel foglalkozik a film, de nem szájbarágós, nem tolja az arcunkba a társadalomkritikát, hanem profi filmnyelvi eszközökkel hatol be az ember bőre alá, és él vele tovább hosszú napokon át. Egy tabló, amely nem a szervezett bűnözés már ezerszer hallott mantráját felkarolva fut egy újabb kört, hanem rémisztő és hatásos kórképet fest az emberi kapzsiságról, a spiritualitás és az anyagi javak felhalmozásának rossz irányba félrebillenő egyensúlyáról és a fajunk viselkedési mintáinak legpusztítóbb tendenciáiról.

A Megfojtott virágok vérprofi alkotás, ha már csak egyetlen filmet nézel meg idén, ez legyen az!  Lássuk azonban, mi az az egyetlen apróság, ami kevésbé volt szerencsés. Enyhe spoiler következik.

Az epilógusban olyan filmes megoldással meséli el Scorsese a főszereplők sorsát, illetve azt, hogy mi minden történt velük még életük során, ami inkább egy Wes Anderson-filmbe illett volna. Így a befejezés egy picit erőltetett és színpadias lett, amire nem volt szükségünk, azonban összességében ez kicsit sem csökkenti a Megfojtott virágok hosszasan sorolható érdemeit. Sőt - szubjektív vélemény következik -, számomra az idei év legerősebb hollywoodi filmjéről beszélünk. Irány a mozi!

Miért utálja egymást a fideszes és a liberális? Itt a Magyarázat mindenre - Olvasd el ezt a kritikánkat is!

Ilyen film még nem készült a jelenkori Magyarországról.

(Képek forrása: UIP-Dunafilm)

• leonardo dicaprio
• robert de niro
• martin scorsese
• kritika
• filmkritika
• filmajánló
• elemzés
• film
• exkluzív
• Terasz