"A határok meghúzása nem más, mint tisztelet: az emberi méltóságom és a másik ember tisztelete"

Mindig úgy gondoltam, hogy a határaink meghúzása sokkal többet jelent annál, mint megtanulni nemet mondani és jól megmondani a másik embernek, meddig mehet el. Azt végképp nem gondoltam, hogy a határok meghúzását arra kellene használnom, hogy másokat manipuláljak, esetleg sikeresebb, hatékonyabb legyek a munkámban. Azt sem hiszem, hogy a határok meghúzása azt jelenti, adok magamhoz egy használati útmutatót, hogy a többiek tisztában legyenek azzal, hogy kell velem viselkedni, mi az, amit elviselek, és mi az, amit nem.

A határok meghúzása számomra elsősorban azt jelentette, hogy én magam rendelkezem egy stabil értékrenddel, hogy vannak olyan alapvető értékek az életemben, amiket tiszteletben tartok, óvok, és ezeknek a védelmében kell határokat szabnom. Tudom, mi az, amit meg akarok őrizni magamnak, a védelmem alatt áll, és szeretettel, de határozottan tudom képviselni ezt a védelmet mások felé.  

Ha vannak határaim, azt jelenti, tisztelem magam, tudok és merek dönteni, tudok és merek választani anélkül, hogy utána lelkifurdalás gyötörne. Tudom úgy képviselni magam az életemben, hogy nem az önzés, hanem a magammal való törődés vezet. Hogy biztos vagyok abban, mit akarok és tudok, így az igenem igen, a nem nem legyen.

Nagy Sándor főiskolai oktató, lelki gondozó és teológus megerősített abban, hogy jól gondolom.

Azt gondolom, a határok meghúzása mindig rólunk szól, sosem a másik emberről. Nem azért húzok határokat, hogy a másiknak megmondjam, eddig, ne tovább, hanem azért, mert ez engem szolgál.

Egyetértek. A határok meghúzása mindig rólunk szól. Az énvédelem a cél. Nem irányulhat manipulálásra, a másik ember kontrollálására. Ha azért húzok határokat, hogy a másikat irányítsam vagy befolyásoljam, ott célt tévesztünk. A határok meghúzása mindig az emberi méltóságunk, a személyiségünk védelmében történik. Arról szól, hogy vagyok én, mint egyedi, megismételhetetlen és utánozhatatlan lény, és van egy kerítésem, ami szavatolja, garantálja azt, hogy a saját értékrendem szerint tudok élni, és így elérem a boldogságot.

A határok felállítása nem más, mint tisztelet. Saját magam, az emberi méltóságom tisztelete, ugyanakkor a másik ember tisztelete is.

Bár minden arra mutat, hogy a határaink meghúzása egy felnőttfeladat, azt gondolom, ennek a képességnek sokkal korábban a birtokunkba kellene, hogy legyen. Így van?

Sok emberben annak a gondolata, hogy határokat állít fel, azt a gondolatot szüli, hogy ez önzés. Ez viszont bűntudatot generál. De ez nem önző cselekedet.

Sokan azért nem tudnak határokat húzni, mert gyermekkorában a szülei nem tanították meg erre, vagy nem is volt lehetősége arra, hogy megtanulja. Igen, ez egy közhely, de a határok meghúzásának képessége a gyermekkorból fakad.

Ha valakit bántalmaztak, teljesen mindegy, hogy verbálisan vagy tettleg, a gyermeki lélek elkezd ebből a pokoli helyzetből kiutat keresni. Mivel a függő és kiszolgáltatott gyermek nem tud megküzdeni azzal a gondolattal, érzéssel, hogy a szülei, akiknek az a feladata, hogy őt a legjobban szeressék, nem tudták betölteni ezt a szerepet, nem tudják kiszolgálni ezt a jogos igényt, azt szűri le, hogy valamit ő rontott el. Könnyebb ezzel megküzdenie, mint azzal, hogy apára és anyára nem számíthat. Azzal, hogy a szülei nem képesek őt szeretni úgy, ahogy van, a gyermek nem képes szembenézni, ezért önmagát hibáztatja. Rossznak tartja magát. És később hagyja magát kihasználni. Mert azt tanulja meg, hogy „azt tehetnek velem, amit csak akarnak”.

A gyermek számára az, hogy a szülei nincsenek megfelelően jelen az életében, annyira félelmetes, olyan elviselhetetlen gondolat, hogy kénytelen menekülőutat keresni. Így aztán a későbbi életében nem húzza meg a határait, mert azt hiszi, akkor szeretni fogják. Hagyja magát kihasználni, hagyja magát semmibe venni.

De nem kell fizikailag vagy verbálisan bántalmazni a gyereket, sokszor elegendő, ha folyton a szavába vágunk, nem hagyjuk szóhoz jutni, nem kopogunk a szobája ajtaján, egyéb módon gázolunk bele az életébe.

A másik véglet az, amikor kiskirályokat, kiskirálylányokat nevelünk. Az ilyen gyermeknek sincsenek határai, az ő személyisége az énközpontúságban teljesedik ki: abban a gondolatban, hogy mindent megtehetek, amit akarok. Mivel nem tanították meg az önuralomra, és itt az érzelmek feletti fegyelmezettségre gondolok, nemcsak magának nem szab határokat, de képtelen lesz arra is, hogy mások határait észlelje. Amikor ezek a gyerekek felnőnek, és találkoznak olyan emberekkel, akik határt szabnak nekik, azt bántalmazásnak élik meg, és erőszakkal válaszolnak rá.

Persze nem szeretnék minden felelősséget a szülőkre tolni. Mindehhez korunk társadalma is adott. A szigorú, tekintélyen alapuló poroszos nevelés - ahol kőkeményen meghúzzák a határokat, csak szeretet nélkül - ellentéte a szabadelvű nevelés, ahol a szeretet megvan ugyan, de a határok és az igazságosság hiányzik belőle. Ezt éljük napjainkban.

Azt hiszem, az arany középút az úgynevezett kemény szeretet vagy meleg, korlátozó szeretet lenne. Amikor korlátokat állítunk fel ugyan, de azt szeretettel tesszük.

Ha a határok meghúzásáról beszélünk, előbb-utóbb szóba kerül az, tudjunk nemet mondani. Ilyen szorosan összefügg ez a kettő?

Igen. De a határok húzása elsősorban az önbecsüléssel függ össze, ebből ered a nemet mondás képessége. Az egészséges önbecsülés legteljesebb definícióját én magam a Bibliában találtam meg. Káin történetében szerepel. Az Úr azt kérdezi Káintól, miért csüggeszti le a fejét? Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz, mondja neki.

Emelt fővel járni - ez az egészséges önbecsülés. Ez mindig együtt jár egy fejlett döntéshozatali képességgel. Ez abban testesül meg a leginkább, hogy valósággal úgy érzi az ember, hogy szabad arra, hogy nemet mondjon, és arra is, hogy igent. Az egészséges önbecsüléssel rendelkező embereknek az a képessége, hogy tudnak választani, nagyon fejlett.

Az az ember, aki nem tud nemet mondani, nem csak azért nem tud, mert gyenge az önbecsülése. Azért sem tud, mert nem tud bánni a szabad választással. Amikor nemet mondanak, az bűntudatot generál bennük, és azt gondolják, ez önzés. És nem tudják elviselni, mások mit fognak gondolni róluk. Akinek ez fontos, aki ennek rendeli alá a döntéseit, gyenge önbecsüléssel rendelkezik. Külső forrásokból táplálkozik az önbecsülése. Ilyenkor a nemet mondás is kényszerből születik meg.

Hasonló a helyzet akkor, ha valaki mindenre nemet mond. Ebben az esetben is gyenge az önbecsülés, a nemet mondás is kényszer: szülheti a harag, a düh, az „elegem van, eddig mindig igent mondtam, mostantól ez nem így lesz”, de ez sem érett döntésből születik meg. Nincs azzal baj, ha egy időre átesünk a ló túlsó oldalára, mert könnyebb megtalálni az arany középutat. A lényeg, hogy tartósan ne ragadjunk bele egyik helyzetbe se, és a nemet mondás szabad döntésből szülessen meg, a magam védelmére.

Miért lett ilyen fontos, hogy mit szólnak, mit gondolnak rólunk mások?

A legkézenfekvőbb a másik embernél szerzett jó pontokkal „feltölteni” az önbecsülésünket. Vélt vagy valós jó pontokkal. Akkor tudok egy közösség tagja lenni, ha a többiek úgy látják, hogy jó vagyok. A közösség részének pedig azért kell lennünk, mert az ember a saját létét a másikkal való kapcsolódásban tudja megélni.

Az önbecsülés ördögi köre a következő: nem az vagyok, amit hiszek magamról, de nem is az vagyok, amit mások hisznek rólam, hanem az vagyok, amit hiszünk, hogy mások hisznek rólunk. Egy olyan elvárásnak akarok megfelelni, ami nem is létezik.

Ebből fakad az az általánosnak mondható megfelelési kényszer, amiben a mindennapjainkat éljük, és amit én a legkeményebb függőségnek tartok.

A másik probléma, hogy a világunk a teljesítménykényszerre rendezkedett be. Ha nincs teljesítményed, senki vagy. Akkor vagy szerethető, ha teljesítesz. Pedig pont fordítva van: a szeretet hozná meg a teljesítményt. Egy ilyen elvárásnak egy gyermek nem tud megfelelni. És más sem. Az igényt, hogy szeretve legyünk, senki nem tudja kiirtani magából, és nem is lehet, ez a legmélyebbről gyökerező emberi igényünk. Hogy elérjük azt, hogy szeressenek minket, külső forrásokhoz fordulunk, ami viszont megfelelési kényszerhez vezet. Hogy szeretve legyünk, ahhoz mindig kell egy másik. Az ember önmagának nem tud értéket adni.

A határok meghúzása nem választ el minket másoktól?

Nem. Ha vizuálisan jelenítjük meg a határainkat, nem a fal a jó kép, hanem egy léckerítés, amire kikönyökölhetünk, és beszélgethetünk a szomszédainkkal. A határainkat akkor húztuk meg jól, ha a kerítés mozgatható. Szűkíthetem, tágíthatom. És vannak részek, amiket nem mozdítok. Ezek a statikus elemek a lényem azon részei, olyan alapvető értékek, elvek, amiből nem engedek.

Persze ne várjuk, hogy a határainkat mások betartsák. Ahány ember van, aki nem tud határokat húzni, ugyanannyi van, aki képtelen mások határait betartani. Ez egy óriási hiányosságunk, nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten. Ha lelkileg egészségesek lennénk, és nem ilyen diszfunkcionálisan működnék, nem lenne probléma egymás határainak tiszteletben tartása.

Az elmagányosodás oka nem a határok meghúzása. Azt gondolom, sokkal inkább a jólétünknek köszönhető. A jólét megszüntette az emberek egymásra utaltságának érzését. Ez bomlasztotta fel a közösségeket. A jólét a biztonság illúzióját kelti: van munkám, tető a fejem felett, meg tudom venni az ételt, be tudom fizetni a csekkeket, jól élek, biztonságban vagyok.

Pedig azt, hogy az embereket a minőségi emberi kapcsolatok teszik boldoggá, már a tudomány is alátámasztotta. Aki nem hajlandó részt venni a megfelelésikényszer-, a teljesítménykényszer-alapú világban, az számkivetetté válik. De a számkivetettekből kialakulhat egy jó közösség.

Fotók: Getty Images Hungary

• pszichológia
• lélek védelme
• lélek
• tisztelet
• határok meghúzása
• interjú
• Terasz