„A legkeresettebb célpontok a gyermekek voltak” - Szarajevó ostroma alatt civilekre vadászhatott, aki eleget fizetett

Ezio Gavazzeni olasz író és oknyomozó újságíró az úgynevezett „szarajevói emberszafarik” döbbenetes témáját dolgozza fel új könyvében. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel.

Interjú Ezio Gavazzenivel, a Hétvégi orvlövészek című kötet szerzőjével

A délszláv háború részeként 1992 és 1995 között zajló boszniai háború különösen sötét fejezet Európa modernkori történetében. Még mindig sok a titok, folyamatosan kerülnek napvilágra az újabbnál újabb megrázó részletek. A háború egyik legfontosabb helyszíne Bosznia-Hercegovina fővárosa, Szarajevó volt, amely 1992. április 5. és 1996. február 29. között (1425 napig) állt ostrom alatt a Jugoszláv Néphadsereghez köthető, illetve később főként a boszniai szerb erők által ellenőrzött fegyveres alakulatok részéről.

A blokád alatt álló város lakosai a poklot élték át minden egyes nap. Ha kimerészkedtek az utcára, az életüket kockáztatták, hiszen a dombokon várakozó mesterlövészek bármikor végezhettek velük. Életek ezrei szűntek meg, köztük rengeteg gyermeké is, családok törtek darabjaikra, generációk traumatizálódtak. A lakosok cikkcakkban rohantak az utcán, amikor elhagyták lakásaik viszonylagos biztonságát csak azért, hogy vízhez vagy élelemhez jussanak. És sokuk soha nem jutott haza. 

A dombokon azonban nem csak szerb katonai és félkatonai szervezetek várakoztak lesben állva. A háború óta Szarajevó ostromával kapcsolatban több oknyomozó anyag is foglalkozott egy különösen sokkoló aspektussal: beszámolók és nyomozások szerint a mesterlövészek között nyugati országokból érkező, tehetős üzletemberek is voltak, akik egy lakás mai árát fizették ki azért, hogy egy úgynevezett „szarajevói emberszafarin” ártatlan civileket, köztük gyerekeket is gyilkolhassanak, majd hazatértek és tovább folytatták fényűző életüket.

Ezio Gavazzeni olasz író és oknyomozó újságíró nyomozni kezdett az ügyben, és kutatásait a Hétvégi orvlövészek (I cecchini del weekend) című könyvben gyűjtötte össze, amelyet június 15-től a magyar olvasók is a kezükbe vehetnek.

A szerzővel az oknyomozásról, a döbbenetes felfedezésekről és a kötet keletkezési körülményeiről beszélgettünk. 

Nem biztos, hogy minden olvasónknak ismerős a „szarajevói emberszafarik” fogalma. Mikor hallott először ezekről a történetekről, és mi győzte meg arról, hogy érdemes lenne behatóbban is foglalkoznia velük? Volt egy konkrét bizonyíték vagy tanúvallomás, aminek köszönhetően megbizonyosodott, hogy nem csupán egy városi legendáról van szó?

Ezio Gavazzeni: A nyomozásom 2023-ban kezdődött, bár a volt Jugoszláviában zajló emberszafarikról már a kilencvenes évek óta tudtam. 1995. március 30-án a Corriere della Sera címlapján olvastam egy cikket „Boszniai vakáció, emberlövészettel” címmel. Ugyanezen a napon a torinói La Stampa is közölt egy írást „Mesterlövész turisták Szarajevóban” címmel.

Akkoriban ezek még nem álltak össze koherens képpé, inkább a balkáni háborút túlélő menekültek beszámolóiból származó, töredékes információk voltak, mégis olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy a mai napig emlékszem rájuk.

A fordulópont 2023-ban következett be, amikor tudomást szereztem Miran Zupanic szlovén rendező Sarajevo Safari című dokumentumfilmjéről, és azonnal kapcsolatba léptem vele. Innen indult az a két és fél évig tartó nyomozás, amely során olyan szerencsés fordulatok is történtek, amelyek végül oda vezettek, hogy a milánói ügyészség büntetőeljárást indított.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a kutatás során? Megtalálni a tanúkat és esetleges szereplőket ennyi év után, vagy, hogy a legtöbb érintettnek ma is érdeke a hallgatás?

Ezio Gavazzeni: A legnehezebb feladat a tanúk megtalálása volt, akiket én „forrásoknak” nevezek. A források két csoportra oszthatók: azokra, akiket saját erőből kell felkutatni, és azokra, akik maguktól jelentkeznek. Az előbbiek eleinte nem akarnak beszélni, ezért meg kell győzni őket.

Az utóbbiak viszont maguk keresnek meg egy történettel, amely nem mindig hasznos, de attól még figyelemre méltó lehet. A források megtalálása azonban önmagában nem elegendő. Össze kell vetni a vallomásaikat, ellenőrizni kell, hogy egybevágnak-e, illetve olyan emberekkel kell megvizsgáltatni az állításaikat, akik jól ismerik az adott körülményeket vagy eseményeket.

Az összegyűjtött információk alapján hogyan nézhetett ki egy ilyen hétvégi mesterlövész-túra? Kik voltak a szervezők? Hogyan szervezhették be a résztvevőket? Mennyibe kerülhetett a részvétel? Hány fős csoportok voltak mennyi kísérővel? Hogyan jutottak át a határokon a csoportok? Hogyan zajlott az utazás? Hol szálltak meg a résztvevők?

Ezio Gavazzeni: Nos, ez egyszerre elég sok kérdés, de megpróbálok válaszolni. A résztvevők tehetős emberek voltak: vállalkozók és különböző szakmák képviselői, akiket a fegyverek és a vadászat iránti szenvedély kötött össze. Az események 1992 és 1995 között zajlottak. Ezek az emberek sportlövőklubokba jártak, vadászatokon vettek részt, sőt néhányan afrikai szafarikon is megfordultak. A hírek szájról szájra terjedtek: így jutott el hozzájuk az információ, hogy részt lehet venni emberszafarikon.

A helyszínen működtek olyan személyek, akiket én „toborzóknak” nevezek. Ők keresték meg a potenciális ügyfeleket, és ismertették velük az árakat, a részvétel feltételeit, valamint a logisztikai részleteket. A csoportok három vadászból – vagy, a résztvevők által használt fedőnyelven, három „íjászból” – és egy kísérőből álltak. Miután megérkeztek a Szarajevó körüli dombokra, a kísérők száma kettőre emelkedett.

(Szerk. megj.: A Hétvégi orvlövészek című kötet bevezetője szerint az „íjászok” és „szarvasok” kifejezések a szervezők és résztvevők által használt fedőnyelv részei voltak. Az „íjászok” a fizető vadász-orvlövészeket, a „szarvasok” pedig a kiszemelt áldozatokat jelentették. A „Szarvasok az íjászoknak” kifejezés azt jelezte, hogy rendelkezésre állnak célpontok, és megkezdhető a következő boszniai út szervezése.)

Az utazás során a résztvevők az olasz–szlovén határ közelében lévő panziókban szálltak meg – egy ilyet én is azonosítottam, érdekes tanúvallomásokkal. Ezt követően átlépték a határt, majd kisbuszokkal, terepjárókkal és más járművekkel jutottak el a háborús övezetbe. Bizonyos esetekben kisrepülőgépeket is használtak.

Egy emberszafari ára elsősorban attól függött, hogy milyen áldozatot öltek meg. A legkeresettebb célpontok a gyermekek voltak, akikért az 1992–95 közötti időszakban akár 100 millió olasz lírát (kb. 18,3 millió forint) is fizethettek. Hasonló összeget érhettek a fiatal lányok is. A nőkért körülbelül 70 millió (kb. 12,8 millió forint), a férfiakért 50 millió (kb. 9,1 millió forint), a nyolcvan év felettiekért pedig kevesebb mint 20 millió olasz lírát (kb. 3,6 millió forint) fizettek.

Vajon mi lehet az oka, hogy a legtöbb szarajevói emberszafarin résztvevő tehetős ember olasz volt? Csupán a véletlen műve, hogy pont ott alakult ki egy ilyen profi, jól szervezett rendszer, vagy lehettek ennek konkrét történelmi, földrajzi vagy társadalmi okai?

Ezio Gavazzeni: Nehéz megérteni, hogyan ölthetett ekkora méreteket ez a jelenség, de annyit mondhatok, hogy Olaszországban a vadászatnak mély gyökerei vannak. Számos régióban nagyon sok a vadász, például Toszkánában, Venetóban, Lombardiában, Piemontban, Liguriában vagy Emilia–Romagnában. Igaz, hogy a mai fiatalok egyre inkább elfordulnak ettől, de mi az 1992–95 közötti időszakról beszélünk, amikor a vadászat még a társadalom számos rétegében népszerű sportnak számított.

Talán ez magyarázhatja, hogy Olaszország adta a résztvevők mintegy felét. Ugyanakkor az okokat talán egy olyan, mélyen gyökerező uralmi és hatalmi kultúrában is keresni kellene, amely az ország bizonyos részein még ma is jelen van.

Nagyságrendileg körülbelül hányan vehettek részt ezeken a szafarikon mesterlövészként?

Ezio Gavazzeni: A tanúvallomások szerint a vadászok valamennyi nyugati országból érkeztek, továbbá az Egyesült Államokból és Kanadából is. Az elérhető beszámolók alapján összesen körülbelül 400–500 ember vehetett részt ebben a tevékenységben 1992 és 1995 között.

A kutatás során találkozott bármilyen arra utaló információval, hogy magyarok is részt vehettek a szafarikon?

Ezio Gavazzeni: Nem. Szinte egyetlen olyan vadászról sem találtam információt, aki a korábbi „vasfüggönyön” túli országból érkezett volna.

Vajon miért a gyerekek és a vonzóbb külsejű lányok lehettek a fő célpontok?

Ezio Gavazzeni: Azok, akik fizettek azért, hogy civilekre lőhessenek, a legmélyebb perverzióikat is kiélték. Nyilvánvaló, hogy Olaszországban vagy bármely más országban az ember nem élheti ki szexuális, morbid vagy akár gyilkos hajlamait következmények nélkül, de egy háborúban minden megváltozik.

A tiszteletben álló szakember, aki a háború közegében, pénze védelmében rejtőzik el, kiélheti legmélyebb ösztöneit, és megengedheti magának, hogy megöljön egy gyermeket vagy egy fiatal lányt, elpusztítva azt, amit talán az ártatlanság szimbólumának tekint. Olyan ez, mintha istent játszana mások életével. Nem több ez, mint a nárcizmus egyik formája: annak bizonyítása, hogy valaki olyan gazdag és hatalmas, hogy akár egy ember életét is kiolthatja, és következmények nélkül megúszhatja.

Találkozott olyan túlélővel vagy hozzátartozóval, akinek a története különösen nagy hatással volt Önre?

Ezio Gavazzeni: Sanel Agić története, amelyet a könyvemben is bemutattam. De természetesen nem csak az övé: minden túlélő, minden áldozati hozzátartozó és minden tanú története fontos, és gyakran rendkívül megrendítő.

(Szerk. megj.: A kötet szerint a szerző egy darabig levelezésben állt Sanellel, aki megosztott néhány megrázó történetet az ostrom időszakából. Sanel sok barátját elvesztette az ostrom során, a szeme láttára tépte szét egy gránát a nagybátyját, és ő maga is bekerült egy mesterlövész célkeresztjébe. A fiú 12 éves volt 1992-ben, ám az átélt borzalmak miatt idejekorán véget ért a gyermekkora.)

Van-e olyan dokumentum, titkosszolgálati jelentés vagy hivatalos irat, amelynek nyilvánosságra kerülése döntő fordulatot hozhatna az ügyben?

Ezio Gavazzeni: Létezik egy dokumentum az olasz katonai titkosszolgálattól, a SISMI-től, amely rendkívül fontos lehet az ügy tisztázása szempontjából. 1993 végén az olasz titkosszolgálat öt vadászt fogott el a Szarajevó körüli dombokon, rögzítette a személyazonosságukat, majd hazaküldte őket.

Több hiteles tanúvallomás is létezik – olyanok, amelyeket nekem és Alessandro Gobbis milánói ügyésznek tettek –, amelyek szerint ez a dokumentum valóban létezik. Tudomásom szerint a milánói ügyészség kikérte az iratot a titkosszolgálatoktól, de nem tudom, hogy végül átadták-e.

Ön szerint milyen büntetést érdemelnének azok, akikről bebizonyosodik, hogy valóban részt vettek a szafarikon mesterlövészként?

Ezio Gavazzeni: Az olasz jog szerint az elkövetőket többszörös emberölés miatt életfogytiglani szabadságvesztés fenyegeti, amelyet az aljas indok és a különös erkölcsi aljasság minősítő körülményként súlyosbít.

Vajon jelenleg is zajlanak hasonló emberszafarik a világ háborús övezeteiben? A könyvben egyes megszólalók utalnak ilyesmire, de talált konkrét erre utaló bizonyítékot?

Ezio Gavazzeni: Más háborúk esetében nem kerestem erre bizonyítékokat. Azt azonban elképzelhetőnek tartom, hogy egyes elfeledett konfliktusokban – például Dél-Szudánban vagy a Közép-afrikai Köztársaságban – valaki még ma is efféle emberszafarikkal szórakozik. Az elfeledett háborúk „előnye”, hogy alig kapnak médiafigyelmet, és tanúk hiányában könnyebb kétes dolgokat megszervezni.

A mai modern technológia, a drónok megjelenése, a közösségi média térhódítása vajon könnyebbé vagy nehezebbé teszik a szarajevói emberszafarikhoz hasonló, szervezett bűncselekmények eltitkolását?

Ezio Gavazzeni: Mindenképpen nehezebbé, mint harminc évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ahogy korábban is mondtam, az elfeledett háborúknak alig vannak tanúi, és nagy valószínűséggel éppen ott zajlanak a legsötétebb ügyletek: fegyver-, drog- és emberkereskedelem, szexuális bűncselekmények, ártatlanok lemészárlása. Valószínűleg ezeknek a reflektorfénytől távoli konfliktusoknak a mélyén a legkönnyebb kiélni a legsötétebb ösztönöket.

Mit árul el rólunk, európaiakról az, hogy ezek a történetek ilyen sok időn át szinte teljesen kívül maradtak a közbeszéden? Ön szerint mi az a tanulság, amit ebből levonhatunk?

Ezio Gavazzeni: Nem én vagyok a legalkalmasabb ember arra, hogy megmondjam, mit kellene tennie Európának vagy az európaiaknak, de egy dolog biztos: valamennyi nyugati országot érintette ez a jelenség, mégsem mondtak semmit. Európa minden részéből, valamint az Egyesült Államokból és Kanadából érkeztek tehetős emberek, hogy az ostromlott Szarajevóban civilekre lövöldözzenek szórakozásból, és ezeknek az országoknak a titkosszolgálatai tudtak róla. A bizonyítékok most kezdenek felszínre kerülni.

A kérdés az: miért nem került ez az ügy korábban nyilvánosságra? Miért tussolták el a kormányok? Az én véleményem szerint senki sem akarta megmutatni, hogy saját elitjének egy része gyermekek megölésében lelte örömét. Ez nem túl jó reklám, és valaki valószínűleg úgy döntött, jobb mindent eltussolni és elfelejteni.

Ha van tanulsága ennek a történetnek, akkor az az, hogy minél több szürke zónát hagyunk magunk mögött, annál homályosabbá és feledhetőbbé válik az igazság. A sajtószabadság és a szabad információáramlás pedig nélkülözhetetlen eszközök ahhoz, hogy társadalmaink átláthatóbbak legyenek. 

Képek: Getty Images Hungary

Állítsd be a Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Femina!

• exkluzív
• interjú
• szarajevó
• bosznia-hercegovina
• szerbia
• Terasz