Amikor az emberek egyiptomi múmiákat kezdtek enni: szentül hittek a gyógyító erejükben

A mi kultúránktól távol áll az effajta temetkezés, ezért nem véletlen, hogy az ember mindig némi borzongással, rácsodálkozással veszi szemügyre, ha fotót lát egy egyiptomi múmiáról.

Érdekes, hogy mintegy pár száz évvel ezelőtt egész mást láttak ezekben a testekben az európaiak: úgy gondolták, hogy a fogyasztásuk gyógyhatású.

Egyiptomi múmiák orvosi fogyasztásra

A múmiafogyasztás a középkorból ered, és egészen a viktoriánus korig jelen volt az a hiedelem, hogy az egyiptomi múmia porítva, mint szer, pozitív hatással bír.

Mintegy 500 éven át vényre felírt, alkalmazott gyógymód volt a múmiapor-fogyasztás. Ez elsőre primitív, eszement elgondolásnak tűnhet, de meg voltak a maga okai. Az egyik, hogy az orvostudomány messze nem tartott még ott, ahol ma, és a hiedelmek olykor elfoglalták a tudomány helyét. Továbbá nem volt, vagy nem olyan sokféle gyógyszerkészítmény volt, ezek hiányában pedig a doktorok más alternatívákat kerestek. A bizarr por fogyasztása Európában a 16. században érte el a csúcspontját. Boltról boltra sorakoztak a múmiaüvegcsék az orvosságos polcokon.

Miért kezdtek hinni benne?

A válasz egyszerű. Egy nyelvi félreértés vezetett ide, ám ez a tévedés talán mégsem volt akkora, mint amekkorának elsőre tűnik.

A nyelvi tévedés a bitumen nevű anyag kapcsán keletkezett, amely napjainkban az útépítés egy fontos anyaga. A természetben előforduló szénhidrogént ősidők óta használják az építőiparban és a mezőgazdaságban is. A régiek a fatörzsek és gyökerek rovarok elleni védelmére is alkalmazták.

A bitument számos emberi betegség, például kiütések kezelésére használták. Mivel melegítéskor viszkózus, de száradáskor megkeményedik, hasznos volt a törött csontok stabilizálására is. Idősebb Plinius római természettudós Természettörténet című 1. századi szövegében azt javasolja, hogy borral kell bitument inni krónikus köhögés és vérhas gyógyítására, avagy ecettel keverni azt, hogy az elegy feloldja és eltávolítsa az alvadt vért. További felhasználási területek közé tartozott a szürke hályog, a fogfájás és a bőrbetegségek kezelése. A Materia Medicában a görög orvos, Dioszkoridész azt írta, hogy a Holt-tengerből származó bitumen a legkiválóbb szer az orvostudomány számára.

A tévedést, mely a múmiaporban való hiedelemhez vezetett, részben egy fordítási hiba okozta. Noha a különböző kultúrákban saját elnevezése volt a bitumennek - Sumériában esir, Irakban sayali -, bizonyos nyelvekben más anyag után nevezték el. A 10. századi perzsa orvos, Rhazes a mumia szót alkalmazta az anyagra. Ragadósságáról asszociálva a mum szóból indult ki, mely viaszt jelent. A 11. században Avicenna perzsa orvos a mumia szót már kifejezetten a gyógybitumenre használta.

A nyelvi félreértéshez az vezetett, hogy amikor az európaiak először látták az ősi maradványokat bevonó fekete anyagot, azt hitték, hogy az értékes bitumen, vagyis az általuk ismert szóval, mumia. Ezért van az, hogy a bebalzsamozott, ókori egyiptomi testeket ma múmiáknak hívják.

A mumia szó tehát így kapott kettős jelentést, és talán így mosódhatott össze, hogy a mumia, azaz bitumen vagy balzsamozott test fogyasztása jótékony hatású.

Ami azt illeti, a szóban forgó nyelvi tévedés nem is volt akkora tévedés, hiszen régészeti kutatások során kiderült, hogy szegényebb körökben i. e. 1000-től fogva az egyiptomiak valóban alkalmaztak bitument a balzsamozás során a drága gyanta helyett.

Amikor a múmiákhoz nyúltak

Akár a nyelvi félreértés, akár az emberi találékonyság miatt, de amikor az orvoslásban széles körben alkalmazott bitumenkészlet idővel egyre és egyre szűkösebbé vált, a bebalzsamozott holttestek potenciális forrássá lettek: rájöttek, hogy mindössze le kell kaparni az ókori testek felszínéről a bitumennek tartott anyagot. Ez már önmagában is bizarr, de a gyógyászat leleményes szakértői nem álltak meg itt. Porítani kezdték a múmiákat.

A mumia szó jelentése ugyanis végül olyannyira kibővült, hogy már nemcsak a fekete anyagra vonatkozott, hanem a bebalzsamozott test húsára is. Cermonai Gerard fordító egy arab kézirat fordítása során definiálta a szót. Ő már nemcsak a bitument értette alatta, hanem az ókori holttestből származó nedvek, aloe és más, a balzsamozás során használt anyagok keverékét is, mely a test körül maradt a szarkofágokban. Ez az a fekete réteg, melyet Howard Carter, Tutanhamon felfedezője is nagy gonddal, aprólékos és fáradságos szedett le a fáraó testéről.

A szer utolsó alkotórésze: egy jó adag hiedelem

A helyzet addig fokozódott, mígnem az emberek valóban elhitték, hogy maguk a múmiák, és nem a balzsamozásukhoz használt ragacsos anyagok rendelkeznek a gyógyító erővel. Azt hitték, meggyógyulnak, ha rég elhunyt egyiptomi királyok porát fogyasztják.

A varázslat minden bizonnyal akkor sem vált volna be, ha valóban fáraóport fogyasztottak volna, ám idővel, mint mindent, a múmiaport is hamisítani kezdték. A hamis por nem egyiptomi múmiából készült, hanem hamuvá égetett állattetemekből vagy egyszerű, akár kortárs közemberek maradványaiból. Ilyenre például a 16. században volt precedens. A kereskedők jó üzletre, a csalók pedig még jobbra leltek a naiv emberek hiedelmeiben. Bár a múmialáz az egyiptomi ereklyékért való rajongástól ittas viktoriánus korig is eljutott, sőt tovább is fokozódott, az orvostudomány fejlődésével lassan valós szerek vették át a bizarr múmiapor helyét.

Mennyire ismered az ókori Egyiptomot?

Tedd próbára magad, és végezd el a következő Egyiptom-kvízt!

(Képek: Getty Images.)

• múmia
• egyiptom
• gyógymód
• hiedelem
• orvostudomány
• Terasz