Alacsony nő nadrágot venne! De rémálom a vásárlás széles csípővel, rövid lábakkal

Éppen ezekben a napokban kellene elkezdenem súlyosan aggódnom amiatt, hogy a kislányom eddig egészséges testképe most kezd zavarossá válni, mi több, az egész személyiségfejlődése rossz irányba fordul. Elkezdett ugyanis barbizni. Ezzel párhuzamosan én elkezdtem tízcentis tüllcafatokból, páratlan zokniból és egyéb maradék anyagból mindenféle hacukát varrni, maradjunk annyiban, hogy ez idáig nagyon csekély eredményekkel.

A minap éppen egy saját készítésű legginget próbáltam rászuszakolni a babára, amikor megcsörrent a telefonom, majd nem sokkal később beállított a futár a legújabb hómofiszszettemmel. Kibontottam a csomagot, felemeltem a nadrágot, és indultam a szabóollóért. Csukott szemmel, mérés nélkül tudom, mennyit kell belőle levágnom, és úgy hólozok, hogy bármelyik angol úri szabó megirigyelne. Miközben vágtam a nadrág szárát, eszembe jutott, olvastam valahol, ha Barbie - az eredeti, nádszáltermetű, darázsderekú, kaliforniai szőke típus - megelevenedne, kb. 240 centi magas lenne, és nem lenne képes járni.

Persze nemcsak ezért lett a testképzavar egyik fő okának kikiáltva szegény Mattel termék, volt annak már számtalan oka. Én magam egyáltalán nem osztom, hogy a baba méretei és az elmúlt hatvan év barbizása lenne az elmúlt években kibontakozó és egyre fokozódó testhisztéria következménye, ám ahogy az új gatyámat elnézem, nem csak Barbie tervezői nincsenek tisztában a női test felépítésével és a méretekkel, hanem senki, aki tömegével gyárt női ruhákat. És ezt a saját bőrömön tapasztalom minden alkalommal, mikor új göncöt veszek.

A divatról igen korán megkaptam anyu bölcs summázatát. Így szólt: „egybe járunk, mint a kutyánk”. Ezen a velős mondaton kívül persze kitanított az öltözködés alapjaira is. Ilyesmikre gondolok, hogy a keresztben csíkos szélesít, hogy nem viselünk rózsaszínűt pirossal, hogy a kék sápaszt, hogy a térd alá érő szoknya csak a tökéletes lábakon áll jól, hogy a tűsarkú hosszítja a lábat, hogy a cipő és a táska színe harmonizáljon egymással, hogy a bokapántos szandál optikailag rövidíti a lábat, a vörös rúzzsal meg vigyázzak, mert bizonyos árnyalatok sárgítják a fogakat. Ezek nagy része ma már nem érvényes - keresd a colour blocking kifejezést a szótárban -, és akkor sem fogadtam meg belőlük túl sokat, mikor mondogatta, mert fiatal lányként divatosnak lenni egy vidéki kisvárosban nagyjából azt jelentette, hogy legyen rajtunk az, amiben mindenki más jár. És lehetőleg az elsők között legyen rajtunk mindaz, ami a menőnek számító butikok kirakatbabáin. Ha jól áll, ha nem.

Később, mikor a tojáshéj utolsó darabjai lepottyannak a fenekünkről, és ezzel egy időben a fejünk lágya elkezd benőni, akkor elkezdünk próbálkozni a saját stílus kialakításával. Ehhez pedig nem árt kritikusan és őszintén megnézni magunkat néhányszor a tükörben. Különben sírás lesz a vége. Meg rengeteg cucc, ami a szekrényben végzi úgy, hogy egyszer sem öltöttük magunkra.

Az alkat ugyanis egy dolog. A konfekcióméret meg egy másik. Az én tortúrám már igen korán elkezdődött. A blúzokkal. Én szerettem volna blúzokat, csak olyat nem találtam, ami jó lett volna. Bírós menyecske lévén mindig vastag felkarral büszkélkedhettem. A 36-os blúz nem volt jó a karomra, a 38-as lógott rajtam, mint tehénen a gatya. És az akkor divatos push up melltartó sem segített.

Oké, ezt a blúz dolgot azért elég könnyű elengedni. A garbót már nehezebb volt, azt a ruhadarabot a rövid nyakam miatt kellett parkolópályára tennem. Ha valaki 164 centi, és rövid nyaka van, törődjön bele, hogy garbóban egy töpszli. Rosszabb napjain Quasimodo távoli unokahúga. Ma is csak akkor húzok garbót, ha kabátban indulok el, és tudom, hogy nem kell levennem. Szóval, az már fájdalmasabb volt.

Az igazi rémálom azonban a nadrág.

A 164 centiméteres testmagasságomhoz tartozik ugyanis egy széles csípő és egy vékony derék. Még most sem tudtam egészen behízni a derekam, a homokóra alkatnak azért vannak előnyei is. Igen ám, de ha valaki alig magasabb, mint egy háromcsillagos LEHEL hűtőszekrény (a fagyasztó nélküli változat), annak a lábai is rövidek, és csak álmodozik a hosszú combokról.

Szóval a nadrágvásárlás úgy néz ki, hogy nagyon higgadt állapotban elindulunk, majd két és fél óra elteltével rángatózó fejjel és tikkelő szemmel kénytelenek vagyunk egy számmal nagyobb gatyát venni. Ez jó a csípőnkre. A derekunknál meg be kell venni belőle tíz centit. De nem baj, úgyis el kell vinni a varrónőhöz, mert valaki valahol azt feltételezi, hogy a csípőbőség egyenesen arányos a lábak hosszával. Ami tehát jó csípőben, annak a szárát húzom magam után.

Ez különösen akkor érintett érzékenyen, mikor a trapéznadrág volt a divat. Pont annyit kellett levágni belőle, amitől a trapézságát elveszítette. Farmert venni eleve iszonyú szívás volt, mert azt ugye mindenki el tudja képzelni, hogy néz ki egy felvarrt farmer, aminek az aljáról hiányzik az eredeti varrás. Hát, úgy. Gondolom, nem mondok újdonságot azzal, hogy ceruzaszoknyám se nagyon van.

Nem hiszek minden városi legendában, de vannak dolgok, amikben tántorítatlan vagyok. Ilyen például, hogy Jim Morrison, a Gyíkkirály él. A másik, hogy minden évben összeül egy csapat kreatív ember - a babakocsigyártók és az autótervezők néhány tagja - és aprólékosan, minden részletre kiterjedően, közösen terveznek olyan gépkocsi-csomagtartókat, ahova a babakocsik még véletlenül sem férnek be. És biztos vagyok benne, hogy valami hasonló csapat dolgozhat a fast fashion cégeknél is. Csak ők azt számolják ki némi hallucinogén gomba elfogyasztása után, hogy az L-es nadrágot hordó nők lába csípőtől bokáig pontosan 147 centiméter. Az XL-es mérethez pedig tartanak az alagsorban egy albínó jetit, és arról veszik le a méretet.  

Ennek megfelelően az L-es méretű lezser felső majdnem térdig ér, és az L-es méretű ruhám söpri a földet. Persze velem nem lehet kicseszni, kaján vigyorral megrendeltem a legkisebb plus size méretű ruhát, és vártam a futárt.

A napnál világosabb, hogy elszámoltam magam, hiszen ha valaki plus size méret, az a tervezők szerint eleve 180 centi magas, és minimum D kosaras melltartót hord. Szóval, nemcsak a ruhát húztam magam után, de a dekoltázs is a köldökömig ért. Csípőben viszont remekül állt.

Az valahogy nem megy bele a fejekbe, hogy alacsony nő is lehet L-es méretű. Nem kell hozzá viking harcosnak lenni. Persze a viking harcosok nem hordanak harisnyát sem, így ők nem tudják, hogy a négyes, ami feljön a fenekemre, nagyobb hullámokat dob a bokámnál, mint szeles időben a Balaton.

Nem csak az alacsonyak vannak a divatvilág perifériáján, a széles lábfejűek is. Eleve, miért szűnt meg a feles cipő? Szóval, egy ismerősem mesélte, hogy beszélt már olyannal, aki látott valakit, akinek széles a lábfeje. A 38-as cipőt, aminek a hossza jó, sok esetben csak akkor tudnám felvenni, ha úgy tennék, mint Hamupipőke mostohatesói, és levágnék magamból egy jókora darabot. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a 39-es cipő csak annyira lötyög, hogy megtörjön. Nem beszélve arról, hogy mögé lehet sz@rni, mondaná anyukám barátnője.

És akkor a melltartóvásárlásról még nem ejtettem egy szót sem. De az önmagában megér egy misét. Meg is írom.

Na, gyere Barbie, varrok neked egy csőtopot, itt ez a jó kis anyag, most vágtam le a nadrágomról. A felsőt majd felpróbálom később. Elég rugalmas anyag, talán nem fog megfulladni a karom. Közben arra gondolok, lehet, hogy nem is a diétaiparágban van a nagy lóvé. Hanem abban, hogyan tudunk nőni. Bele az L-es nadrágba.

Fotók: Getty Images Hungary

Az is jó kérdés, miért veszünk mindig új ruhát.

• ruhavásárlás
• ruha
• alacsony
• alkat
• konfekció
• alacsony nő
• ruhák alacsonyaknak
• Szépség és divat