"Ennyi elég volt, világgá megyek!"

Van az a pont az életben, amikor az ember azt mondja: "Ennyi elég volt, világgá megyek." Nem gyermeki dacból. Még csak nem is azért, mert megfutamodna. Egyszerűen csak azért, mert fizikailag, lelkileg vagy akár mindkét módon eléri a tűréshatárát. Az év végének közeledésével egyre gyakrabban érezzük ezt. Sok a munka, gyűlnek az otthoni teendők is, visszasírjuk azokat a hétvégéket, amikor a strandon lebzselve tölthettünk egy délutánt, milyen szép is volt!

Az elmúlt időszakban az én ajkamat is elhagyta ez a mondat, amire mindenki azt kérdezte: "És hová mennél?" Tudom, nevetséges, de ilyenkor a lelki szemeim előtt nem egy homokos tengerpart jelenik meg, de még csak nem is egy olyan szituáció, ahol Tom Hiddlestonnal, Harry herceggel vagy a Hemsworth fivérekkel múlatom az időt - pedig milyen jó volna! Az én szemeim előtt egy szürke csatornaárok rajzolódik ki, ami a vasút alatt fut egy, az otthonomhoz közeli helyen. Megszámolni sem tudnám, hányszor mentem már el mellette, arra gondolva, milyen jó kis búvóhely ez. Pedig semmi szépség nincs benne.

Az az árok pici, valószínűleg csak bukfencezve férnék át rajta. Nedves, koszos, zajos és hideg. De ha az élet olyan kihívások elé állít, ami a tűréshatáromat feszegeti, rögtön azt képzelem, hogy ott vagyok. Valószínűleg azért, mert az a kanális mások szemében teljesen értéktelen.

Ott senki nem keresne, senki nem zavarna. A töltés alatt kuporoghatnék egészen addig, míg jólesne, és amíg úgy nem érezném, kész vagyok szembenézni a rám váró kihívásokkal. Mindenkinek kellene egy ilyen hely, ahol a világtól elvonultan megvárhatná, amíg a fekete fellegek elvonulnak a feje felől, amíg kitalálhatná, hogyan tovább, anélkül, hogy a munkahelyi, magánéleti vagy bármilyen más gondok nyomasztanák.

Hogy miért írok most pont erről? Mert a karácsony közeledtével sokan érezzük úgy, hogy a feszültség elviseltetetlenné válik - én magam is. Nemcsak az ünnepi készülődés miatt, nemcsak azért, mert a munkahelyi hajtás kibírhatatlanná fokozódik, hanem azért is, mert hónapok teltek el a legutóbbi hosszabb pihenés óta. Elfáradtunk, de nincs idő a lustálkodásra, hiszen decemberre majdhogynem annyi teendő gyűlik össze, mint az év másik 11 hónapjára összesen. A kapkodás miatt mindenki ingerlékeny, ami úgy ragad át emberről emberre, mint valami fertőző nyavalya.

Nem szabad azonban, hogy ez a stresszes időszak nyomot hagyjon rajtunk. Mindenkinek szüksége lenne egy elakadásjelző táblára, amit kitehetne maga mellé, jelezve, hogy eddig és ne tovább. Hogy amikor azt mondjuk, elég volt, akkor mindenki tudja, hogy ez az a bizonyos pont, aminél több terhet már nem bírunk elviselni. És ne csak tudja, de tiszteletben is tartsa. Különösen a szeretet ünnepének közeledtével. Ez lehetne az az ajándék, aminek tényleg mindenki örülne.

Tehát amondó vagyok, kedves olvasók, hogy vegyetek elő egy térképet, és válasszatok ki egy pontot, ahová elvonulhattok akkor, amikor úgy tűnik, minden összeesküdött ellenetek. Bökjetek rá, és idézzétek eszetekbe, amikor a már sokszor elhangozott mondat ismét megfogalmazódik bennetek. Ha pedig azt látjátok, hogy valakinek ugyanerre lenne szüksége, mert nem birkózik meg a démonjaival, akkor ajánljátok fel neki a saját búvóhelyeteket - legalábbis ideiglenes használatra.

• stressz
• Lélekprojekt