Depresszió és lelki bajok ellen: egyetlen szer, ami meggyógyít
A sorozatnézés minden bajra gyógyír: a legmélyebb gödörből is kihúz, ha arra van szükség.

Amikor megkérdezik, nincs semmilyen káros szenvedélyed? gondolkodás nélkül rá szoktam vágni, hogy nincs. Nem kávézom, nem dohányzom, inni pedig ritkán iszom. De jobban belegondolva mégiscsak van valami, ami már-már szenvedélyig fajult nálam: a sorozatnézés. Igen. 25 éves vagyok. És sorozatfüggő.

Nem tudom, mikor kezdődött az egész, talán gyerekkoromban, a vasárnapi Walt Disney-matinék alkalmával. Egyetlen Kacsameséket, Balu kapitányt vagy Gumimacikat sem hagytam volna ki. De az is lehet, hogy már akkor kialakult a függőség, amikor diafilmvetítésért követelőztem a szüleimnél. Nem tudom. Egy biztos, azóta, hogy az eszemet tudom, nem volt olyan korszak az életemben, hogy ne néztem volna legalább egy sorozatot.

Töredelmesen bevallom, hogy nyolc-tíz éves korom körül például minden brazil szappanoperát kívülről fújtam. Utólag mindenki azt mondja, ú, az nagyon ciki volt, de kedves olvasó, azért gondolkozz csak el, te nem drukkoltál azért, hogy Milagros összejöjjön végre Ivóval? Vagy hogy Esmeralda visszanyerje a látását? Legalább önmagad előtt ne tagadd, hiszen ez határozta meg az akkori magyar társadalmat, ezt vetítették orrvérzésig a kereskedelmi televíziók. Ezt nézte nagymama és anyuka, erről beszéltek a szomszédok a lépcsőházban, sőt, a gyerekek is az iskolában. Az életünk részévé váltak a szereplők, szinte már családtagnak számítottak, hiszen minden este odaszögeztek minket a képernyő elé. Ám amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek, mert az újabb csatornák megjelenésével új, mondhatni nyugatibb műfajok is megjelentek a palettán.

Én magam is kinőttem a telenovellák világából. Egyre eklektikusabbá vált az ízlésem. Bár még mindig volt olyan, hogy egy-egy szappanopera magával ragadott, azért kamaszkoromra kezdtem felfedezni a műfajok sokszínűségét. Talán rossz hasonlat, de olyan voltam, mint egy drogfüggő: a sci-fitől kezdve a drámán keresztül a sitcomokig mindent kipróbáltam. Mindegy volt, hogy mivel elégítem ki a kíváncsiságomat, a lényeg az örömszerzés volt. Igen, így visszatekintve úgy tűnhet, mintha a sorozatfüggőségem betegessé fajult volna, de nem. Mert függetlenül attól, hogy sok időt töltöttem szériák végigkövetésével a való életem is ugyanolyan fontos volt.

Mára azért valamelyest lenyugodtam. Már nem nézek meg válogatás nélkül bármit, bár tény, hogy az ízlésem sok tekintetben változatlan maradt. Szívesen megnézek a mai napig egy-egy Szívek szállodája-epizódot, de ugyanolyan élvezetet jelent számomra egy Vámpírnaplók-, egy Castle-, egy Grace klinika- vagy egy Downton Abbey-rész is. Különböző stílusok, de mind olyat adnak, amitől jobban érzem magam.

Sorozatot nézni jó. Amikor szomorú vagyok vagy beteg, unatkozom vagy egyszerűen csak arra vágyok, hogy a mindennapi problémákat kicsit magam mögött hagyhassam, mindig erre esik a választásom. Olyan ez, mint egyfajta antidepresszáns, ami rövid idő alatt hat, és nem károsítja a szervezetet. Egy-egy klasszikus Jóbarátok-epizódot például receptre írnék fel mindenkinek, aki rossz passzban van, mert egy 20 perces rész is segít kimászni a gödör mélyéről.

A sorozatok hatással vannak a lelkiállapotunkra, hiszen ugyanúgy izgulunk egy bimbózó románc kapcsán, mint a való életben. Ugyanúgy aggódunk a szereplők sorsáért, mint ha nem csak kitalált figurák lennének. Viszont amikor boldogság éri őket, mi is velük örülünk. Én személy szerint még meg is könnyezem, ha boldog a befejezés.

Függő vagyok? Igen, megeshet. Sokszor, egy-egy évad között még elvonási tüneteket is produkálok, amit a korábbi részek összevágott netes videóival próbálok valamelyest enyhíteni. Ugyanakkor jólesik a várakozás is, hogy vajon hogyan bonyolítják tovább a szálakat a forgatókönyvírók. Tehát továbbra is büszkén vállalom, hogy 25 éves vagyok és sorozatfüggő, és azt hiszem, egyhamar nem is tervezek leszokni a szenvedélyemről.

Ezt is szeretjük