Az élet játéka

"Manapság ahhoz is optimistának kell lenni, hogy az ember reggel kinyissa a szemét és felkeljen" - többek között ez az idézet is ott díszelgett az egyetemi éveink alatt bérelt szoba falán. Akkor még azt hittük, mocsok trendik vagyunk a világfájdalmat vállunkra véve, a "mi majd elsőnek rohanunk a barikádra" hevítő érzéssel a lelkünkben. Aztán valahogy ez a tűz elkezdett szunnyadni, és mintha megértettük volna, miről is szólt az idézet.

Arról a keserű ízről a szájban, amit se kávé, se fogkrém nem tud elűzni. Valamiről, amitől az ember gyomra megfájdul, amitől a vére és a csontja szép lassan sötétedik, míg feketévé nem válik. Szakadatlanul szemközt a leáldozó nappal vonszoljuk magunkat, mindenki csak a maga igazáért él, a maga jövőjét fürkészi, még ha ez a jövő reménytelenül sivár is. Belefásulunk a mindennapokba. És nyom az élet, és nincs pénz és jön a felszólítás és a gyereknek cipő kellene és a szomszéd miért megy a Kanári-szigetekre, mikor nekem nincs rá pénzem, hát nem érti meg, hogy én dolgozom, kidolgozom a belem is, és csak nem jutok az egyről a kettőre, ez meg… És eljutunk arra a szintre, amikor már nem élünk, csak működünk.

Nem szégyellem bevallani: én is eljutottam erre a szintre. Amikor már az is zavart, ha a másik levegőt vett, amikor csak pörögtem, mint egy búgócsiga, a fájdalmat, a dühöt és az elkeseredést pedig veszett kutyaként szorítottam a fogaim között. Miért nem engedtem el? Mert nem voltam rá képes.

Aztán egyszer csak ez a szürke világ magába omlott. Kaptam egy hírt. Kaptam egy akkora pofont az élettől, hogy leestem a földre. És ott feküdve el kellett döntenem, mit akarok: mentségnek használni, és feladni, vagy felállni úgy, hogy közben felveszek valamit a padlóról. Sose feledd, a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés viszont választás kérdése. Huxley írta egyszer, hogy nem az számít, milyen helyzetbe kerülünk, hanem az, amit benne teszünk. Úgy vagyok most ezzel az egésszel, hogy a hír előtt képes voltam mondjuk tízezer dologra. Most már csak kilencezerre. Ülhetnék, és sajnálhatnám magam az elveszett ezer miatt, de én inkább a meglévőkre koncentrálok. 

Egyszer olvastam egy könyvet, Az élet játéka címmel. A lényege az, hogy ha van egy rossz élethelyzet, keress legalább három olyan dolgot, amit tanulhatsz ebből a helyzetből. Máshol ezt hálajátéknak hívják, de igazából az elnevezése lényegtelen. Hogy nehéz? Óóó, nagyon is. Mert amikor legszívesebben képen törölnél valakit, nehéz azon gondolkodni, mi is az, amit tanít neked ez a helyzet. De. Ha például nem ütöd meg, máris megtanultad a türelmet. Ezért máris hálás lehetsz.

Az életben számos apró csoda van, maga a létezésünk is az, de valahogy a mindennapok malmában mintha elveszítenénk a látást. Mert csak gond lesz, akadály és megoldandó probléma. Hadd kérdezzek valamit. Mikor volt utoljára olyan, hogy reggel felkelve nem azon morgolódtál, hogy de bírnál még aludni, hogy pfúj, megint munka, hogy miért most fogyott el a kávé, hanem elámultál azon, mennyire szép a hajnal, amikor még vöröses az ég alja?

Hogy könnyű örülni teletömött zsebbel? Kérlek, emlékezz. Gyerekként volt mit enned? Volt hol aludnod? Voltak ruháid, játékaid, fogkeféd, könyved? Kaptál gyógyszert, amikor beteg voltál? Légy hálás ezekért. Bizony, ezek sem ingyen voltak, neked mégsem volt semmiben hiányod, amire szükséged volt, megkaptad. Miért gondolod, hogy most másképp lesz?

Nyom az élet? Szerencsés vagy. A legtüzesebb kemencéből kerül elő a legkeményebb acél. Ha az a szokásod, hogy fejed felett kis fekete felhővel járkálsz, akkor cseréld ki azt egy csillagra vagy szivárványra. Te döntesz. Mert egy csoda vagy.