A férjem szerint iszonyatos csinnadrattát csapok a karácsonyfa körül: ha tudná, mi volt régen, nem szólna egy szót sem

Anyu egyik ismerőse azt mesélte, egyszer úgy alakult, hogy nem állított karácsonyfát. Egyedül töltötte az ünnepeket, a gyerekek rég felnőttek már a családban, úgy gondolta, nincs kinek. Egymaga lesz, nem kell. És azt is meséli, hogy soha nem volt olyan szomorú, magányos és elcseszett éve, mint az azt követő. Azóta minden évben állít fenyőt.

Én el sem tudom képzelni a karácsonyt fenyőfa nélkül. Régebben, mikor nem otthon töltöttük az ünnepeket, sosem felejtettem el a ház kibérlésekor megbeszélni, ha fát nem is, egy fenyőfatalpat készítsenek be nekünk a tulajdonosok. Sosem kellett fát vennünk: egy-két nap múlva mindig csörgött a telefon és megkérdezték, mekkorát, milyen fajtát szeretnénk. Mikor megérkeztünk, ott várt a karácsonyfánk, a háziak ajándékaként.

A karácsonyfánk természetesen plafonig érő. Néhány kivételtől eltekintve mindig az volt. Mindig az lesz.

A férjem szerint iszonyatos csinnadrattát csapok a karácsonyfa körül. Ha tudná, hogy volt, mi volt régebben, valószínűleg nem szólna egy szót sem.

Régen ez nem így volt. Biztos vagyok benne, hogy sokakat magával ragadott a stock fotók és a régi képeslapok világa. Ezeken lehet látni a következő idilli képet: egy kisfiú, általában piros sapkában és egy apa, baltával a kezében. Egy tisztáson gyalogolnak az érintetlen, térdig érő, szűz hóban. Köröttük a rengeteg. Amikor a giccsfaktort maximumra tekerik, akkor hatalmas pelyhekben hull a hó is. Szinte érezzük a csendet, a bölcs öreg fák némaságát, a fenyőillatot és a karácsony szellemét, ahogy átjárja a testünket-lelkünket.

Na hát engem is megérintettek ezek a képek. Olyannyira, hogy egy napsütéses, enyhe novemberi napon kiadtam az ukázt: elmegyünk az erdőbe és keresünk fenyőfát. A(z előző) férjem úgy nézett rám, mint egy futóbolondra. A vitát rövidre zártam, fogtam a kutyákat és elindultunk. Mondjuk erdő a tanya körül csak egy volt, abban meg nem volt egyetlenegy fenyő sem, de ez nemigen tántorított el az én romantikus tervemtől.

Na ugye, böktem rá mintegy három óra gyaloglás után a férjemre. Na ugye!

A fák és a mi sorsunk abban a pillanatban megpecsételődött. Megtaláltam az erdőt, így innentől kezdve minden évben innen hoztuk a fát. A valóságban egyébként cseppet sem olyan romantikus ez az egész, mint a szép képeken.

Először is, a fa rohadt nehéz és baromi sokat kell gyalogolni. A kutyák idegesítőek, elrohannak a nyúl után, hiába próbáljuk meggyőzni őket, hogy úgysem érik utol. A fa szúrós és Egyesek minden évben otthon felejtették a bálakötöző zsineget, aztán hallgathatták a Kettesektől, hogy ez volt az utolsó, hogy ezt a hülyeséget végigcsinálják, jövőre megvesszük a fát és kész.

Aztán az van, hogy nagyon, nagyon, nagyon ritkán van térdig érő, érintetlen szűz hó. Ha jól emlékszem, egyetlenegy alkalommal volt. Pont azon a szerencsétlen napon, mikor elszökött utánunk Ildikó, a macska is, szóval még őt is cipelni kellett, mert egyre hangosabban és panaszosabban nyervogott és nyilván az, hogy „mész haza” nem segített, mert a kutyák ezt megértik és hazamennek, a macska meg bámul azzal a tipikus „te nekem nem mondod meg, hogy én mit csináljak cseszdmeg, nemmék és kész, akkor sem, ha lefagy mind a négy lábam” bicskanyitogató nézésével. Szóval, viszed.

Egyrészt, mert nem bírod hallgatni a miákolást, másrészt így is van elég baj, novemberben fehér szalaggal jelöltem meg a fát és a hülye hó meg ráesett, szóval most nem tudom, melyik az. És sötétedik. Már rég túl vagyunk azon, hogy ez volt az utolsó, jövőre megvesszük a fát és kész, most már az van, hogy  jövőre fa se lesz. És ha nem hallgat el, Ildikó se, de ő nem jövőre, hanem két perc múlva.

Aztán volt olyan is, hogy térdig ért, csak a sár. Mire hazaértünk, a fa kétszáz kiló volt, mert húztuk magunk után. Akkor a kutyát kellett vinni, mert beleragadt a sárba. Amikor hazaértünk, nem mehettünk be a baromfiudvarra se. A mama kihúzta a slagot a földútig és ott kellett lecsapatni magunkról a sarat. Meg a fáról. A kutya elbújt az istállóba és aznap már nem láttuk.

Hát ehhez képest az, hogy manapság már csak hét-nyolc helyre látogatok el - az utóbbi években a kislányommal együtt - és egy vadászkutya megszállottságával keresem-kutatom a tökéletes fát, az egyáltalán nem nevezhető csinnadrattának.

Mert ha másnak nem, a karácsonyfának tökéletesnek kell lennie. A magassága ugye adott, fejből tudom, mennyi a belmagasság. Ezenfelül nem lehet rajta kopasz rész, letört ág. Nem lehet halvány, hóka színű. Ugyanakkor sűrűnek kell lennie. De nem lehet túl terebélyes. Teljesen mindegy, hogy luc, duglász, ezüst, kaukázusi vagy nordmann.

Természetesen, miután végigjárunk mindent, minden évben azt a fát vesszük meg, amit a lakóhelyemhez legközelebb, az első kereskedésben megláttunk és mindketten egyszerre mutattunk rá, hogy ez az!

A fa körüli hercehurca ezzel véget is ér. Négy éve megvettem a Világ Legjobb Fenyőtalpát, szóval megszűnt a befaragással járó anyázás. Legalábbis az ezzel járó. Mivel az én magasságommal esélytelen, az izzókat a férjem teszi fel a fára, én a mélyből dirigálok, hogy hol nincs még, hol van sok és hogy kéne tekerednie úgy, hogy jó legyen. És nem, soha nem fordult még elő, hogy másfél órás kínlódás után derült ki, hogy nem égnek az izzók. Mindig ellenőrzöm.

Ellenben arra már volt példa, hogy a karácsonyi aprósüteményt októberben találtam meg. Úgy értem, az előző évit. Mondtam már, hogy nem vagyok édesszájú?

Fotók: Getty Images Hungary

Karácsonykor se szívasd magad feleslegesen, nem éri meg. 

• karácsonyfa
• karácsonyi szokás
• fenyő
• ünnep
• Karácsony