Müller Pétert kérdeztük: mit tehetnek a nők, hogy boldog párkapcsolatban éljenek?

"Ha van pasi, az a baj, ha nincs, az a baj." De valóban boldogtalanabbak lennénk, mint a korábbi generációk?

Mit vár a férfi a nőtől, mit a nő a férfitól, és mit tehet az ember azért, hogy az egymásra találás csodája az ő életében is eljöjjön? Müller Péter válaszait interjúnkban olvashatod, és még sok jó tanácsot kaphatsz tőle a párkeresés és a pártalálás terén.

– „Ha van pasim, az a baj, ha nincs, az a baj” – rengetegen panaszkodnak manapság a párkapcsolatukra, vagy éppen a társtalanság miatt. De biztos, hogy boldogtalanabbak vagyunk, mint nagyanyáink, akiknek a szüleik szemeltek ki férjet, és akár szerették, akár nem, életük végéig vele kellett maradniuk?

– Boldog párkapcsolat mindig kevés volt. Az irodalom történetének az őszinte része sokféle súlyos drámát és párkapcsolati tragédiát mond el. II. János Pál pápa bocsánatot kért a nők egész világtörténetéért. Ez nemcsak egy pap, de egy férfi töredelmes vallomása is. Nincs szívszorítóbb olvasmány, mint a nők valóságos történelme. „Minden korban és minden időben”, ahogy a pápa mondja.

Ma csak annyiban változott a helyzet, hogy a problémák napvilágra kerültek. „Apokalipszis” szó szerint azt jelenti: „lelepleződés”. Amit valaha lehazudtak és elfojtottak, ma napvilágra kerül. Korábban rengetegen élték le az életüket megalázó, hitvány kapcsolatokban. Ma el lehet válni, és nyugaton a nők helyzete is jelentősen megváltozott. Az én drága nagyapám például rendszeresen megszökött hazulról, és egy játszótéri padon üldögélt évtizedeken át. Csak késő este ment haza, amikor a nagyanyám már aludt. Ott volt boldog, a játszótéren. Gyakran éjfélig beszélgettem vele. Bölcs, józan, nyugodt ember volt. Pontos, takarékos, előrelátó. Nagyanyám pedig Jászai Mari energiáival élt, ha megjelent a piacon, a kofák menekültek: jött vele a botrány, a bátor indulat, a dili és a százezer voltos feszültség. Tehetségemet tőle örököltem. Ha jókedve volt, dalolt, ha rájött a rapli, belevágta a hentes képébe a romlott párizsit. Ilyenkor én is elbújtam előle. Száz évig élt egymás mellett ez a két csodálatos ember, minden veszekedés, botrány és feszültség ellenére. Ez volt a sorsuk. Ez a fogalom, hogy „házastársi boldogság”, föl se merült bennük. De a válás sem. Ma egy ilyen kapcsolatból azonnal kimenekülnek.

– Minden szempontból áldatlan volt a korábbi állapot, de a nők végképp kiszolgáltatott helyzetben voltak...

– A kínai bölcselet szerint, ha a jang, a férfias minőség, túlsúlyba kerül, egyrészt kiszorítja a jint, másrészt egyre torzabbá, betegebbé, degeneráltabbá válik. Ez történt a férfiuralom idején is. A lánygyereket eleve nem becsülték semmire – selejtnek tartották. Aquinói Szent Tamás „elrontott embernek”, tökéletlen lénynek” nevezte a nőket. És ez még enyhe jelző. Pál – apostol létére – azt mondta: „Az asszony csendességben tanuljon, teljes alárendeltségben. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak…” Miért? Azért, mert az egész emberiség bűne Évától, vagyis a nőtől ered! És ez volt aztán a boszorkányüldözések mögött, a megkövezések mögött: nőgyűlölet és perverzió. A feleségnek pedig akkor is együtt kellett maradnia a férjével, ha verte, vagy megerőszakolta őt – hiszen sok esetben a házastársi szex sem volt más, mint kényszer. És ez így volt más vallásokban és kultúrákban is. A férfiuralom bukásával egy nagyon csúnya történetnek értünk a végére. Sajnos ez egybeesik a férfiak által teremtett civilizációk összeomlásával is.

Mostanra a nők ébredeznek. Maguk döntik el, hogy akarnak-e gyereket, ha igen, mikor. És kiléphetnek egy párkapcsolatból vagy házasságból. Világválság van. S ez a lélekben éppúgy megjelenik, mint a párkapcsolatokban. A korábbi minták nem működnek, mert amit nem a szeretet tart össze, hanem a hazugság, nem működik. Persze akadnak, és mindig is akadtak csodák. Ezek az életnek azok a pillanatai, amikor egy minta helyreáll, és a férfi igazi Férfi, a nő igazi Nő lesz. Ez valójában csoda. Az „Életművészet”-ben az ellipszishez hasonlítom a közös életet: két gyújtópontja van. Ha ez nem kényszerpálya, akkor a férfi vezet, a nő pedig boldogan engedi magát vezetni. De kettőjük műve a forgás.

– Talán a minták összetörésének is köszönhetően alakult ki egyfajta idealizált kép a modern nőről, aki egyformán odateszi magát a munkában, a családban, a hálószobában, miközben persze mindig csinos és ápolt. Valóban ilyen társra vágynak a férfiak?

– Elmondok egy példát, hogy megérts. A világ legnagyobb tangótáncosa, nagyjából olyan öreg, mint én, de olyan Férfi, hogy ha meglátod táncolni, egy pillanat alatt beleszeretsz. Őt, amikor még fiatalon tanulta a tangózást, kilenc hónapon keresztül a mestere vezette. Így kezdetben, hosszú időn át nem a férfiszerepet élte meg, hanem a nőit. A mester csak akkor cserélt vele, csak akkor adta át neki a vezetést, amikor már pontosan tisztában volt azzal, hogy mit gondol, mit sejt, mit érez a nő! Mikor kell őt elengedni és mikor magához húzni. Mikor kell erélyt mutatni, mikor gyengédséget, s mikor kell szabadon engedni. Ismerte a nő minden rezdülését, s mivel megélte azokat, ő maga is képes volt nőnek lenni. És akkor a mestere azt mondta: most már vezethetsz! Így alakul ki az eszményi minta – a táncban és az életben egyaránt –, amelyben a férfi már alkalmas a vezetésre. Nem azért, mert ő a „teremtés koronája”, hanem azért, meg tökéletesen elsajátította a jin tudást. Ismeri nemcsak az adást, de az odaadást is! Az ilyen a táncban a nő jól érzi magát, mert a helyén van – hiszen mindenki jól érzi magát, ha a helyén van. Ha a nő nincs a helyén, akkor az egész „tánc” csikorogni kezd és összeomlik, mint a rossz házasság.

Amit ilyenkor harmonizálunk, az az „emóció”. Maga a szó „kimozdultságot” jelent. Arról van szó, hogy kibillenünk a valódi érzéseinkből, amelyek éppen olyan bölcsek, mint az eszünk. Hiszen az Érzés és az Értés egy. Amit nagyon érzel, azt érted is, és amit nagyon értesz, azt érzed is. A kibillentség állapotában azonban eltorzult érzések és eltorzult gondolatok vezetnek, és diszharmonikus viszonyok alakulnak ki. Egy nő nemcsak mélyen „érez”, de bölcs is. A bölcsességnek minden ősi kultúrában nem istene, hanem istennője van!

– Úgy is mondhatjuk, hogy az igazi férfi mellett a nő önazonos lesz?

– Igen, mert egy igazi férfi mellett nem érzi azt, hogy nincs méltósága, hogy nincs szeretve, és soha nem kell megtapasztalnia a durvaság erejét. Vállalni tudja a női önérzetének teljességét. És az igazi férfi el is várja, hogy az, aki mellette ül a trónon, ugyanolyan felséges teremtménye legyen Istennek, mint ő maga. A Királynak nem kellemetlen, hogy egy „nagy valaki” a társa, és nem hiszi azt, hogy ő ettől kevesebb lenne. Büszke a Királynőjére, hiszen ez az asszony őt magát is fémjelzi. Az, hogy a férfi kit választott, kivel tud kiegészülni, nemcsak a sorsát mutatja meg, hanem róla magáról is elárul valamit. Ugyanez fordítva is igaz. Minden hosszabb párkapcsolatban ott látom a lenyomatát annak a férfinak, akivel a nő él: a megalázottságot, a zűrzavart, a megváltatlan magányt, a tehetetlen rabszolgaságot vagy a menekülési szándékot éppúgy, mint a büszke, igaz szerelmet. Ha pedig olyan kérdések merülnek fel férfi és nő között, hogy ki keresi a több pénzt, meg „ki az úr a házban”, akkor az egy hülye király meg egy szerencsétlen, boldogtalan királynő kapcsolata.

– Az elmúlt években sorra jelentek meg a „vámpíros” könyvek és filmek. Az, hogy a vámpírkultusz kialakulhatott, egyes nézetek szerint a nők túlzó elvárásairól szól: sokuk számára a vámpír testesíti meg a tökéletes – ugyanakkor persze elérhetetlen – társat, mivel a legvonzóbb férfi- és női tulajdonságokkal rendelkezik. Bárkivel megküzd, ha kell, de képes gyengédnek vagy akár esendőnek lenni, miközben persze külsőre is vonzó. Tényleg ez a vérszívó koporsólakó jelenti ideális férfit a mai nő számára?

– No, várj csak! Nő is lehet vámpír. Ez csak azt jelenti, hogy mindkettő eljuthat odáig, hogy az életet a másikból akarja kiszívni. Gondolj bele, hányszor ölelkezünk úgy, hogy a párunk nyakán ott maradnak a csók nyomai, a „vámpírfogaink” vérző lenyomata. A szerelemre és szeretkezésre való szomjúságban van valami ilyen mohóság. A „vámpír” olyan lelket jelent, aki nem tud meghalni. Itt marad, földközelben, s vissza akar jönni, s ezért az élők vérén élősködik. A létszomjnak, a szexualitásnak, és az életet jelentő vérnek a misztériuma ez.

Az "egymásból élünk" a teremtés része. Az "energia-vámpír" ezzel visszaél. Olyan, mint az áramtolvaj - használja, de a fizetés elől meglóg. Lényegében a szerelem vámszedője.

Egyszer írtam egy darabot A vámpír árnyékában címmel, Lugosi Bélának, Drakula megformálójának az életéről. Az öreg Darvas Iván volt Lugosi, aki akkor közel volt már a nyolcvanhoz. A szerep kedvéért azonban vissza kellett fiatalodnia egy vonzó negyvenes férfivá, és el kellett csábítania barátjának szűz kislányát, akit Igó Éva játszott. És Iván az idős emberből szinte egyik pillanatról a másikra fantasztikus férfivé vált. Bevezette a megszeppent lányt a kastélyába – a világhíres Lugosinak ugyanolyan kastélya volt, mint Drakulának –, átvetette a saját selyemsálját a lány nyaka körül, majd a sál két végénél fogva elkezdte húzni, húzni maga felé. A kislány meg csak ment, ment, engedte magát vonzani, elvarázsolt, rajongó tekintettel, a férfi szája felé... Hát ilyet kitalálni!... Perzselt a jelenet a szexualitástól. Darvas Iván zseni volt, tudta, mi a „vámpírság”.

– Miről ismerhető fel a vámpír?

– Ez evilági vámpír? Mind azok vagyunk. Lehetünk bármilyen nagy játékosok, mindannyian egy nő testéből születtünk, a vérükön éltünk, a tejüket szoptuk, fogacskáinkkal a mellükbe haraptunk. Mindannyian szeretjük, ha bajban erőt adtok, lelkileg-testileg-vérileg. Aztán meg nem bírjuk ki ölelés nélkül. Kell az Élet! Nem is beszélve arról, amikor megbetegszünk! A halálos ágyán mindenki azt mondja: „Mama!” A vámpírság, ha nem is torz módon, de csíraként ott van minden férfi életében. Kell nekünk az Életerő, amit sehonnan nem kaphatunk meg, csakis a nőktől. Ezért vagytok ti erősebbek, és ezért éltek tovább. Azt mondják, ölelés után a férfi szomorú. Nem igaz. Büszke!

Erről szól a sakk is, ami tulajdonképpen a férfi–nő történelmét jeleníti meg „kicsiben”. A Király csak jobbra vagy balra léphet egyet. Lényegében totyorog a harcmezőn. A legerősebb bábu pedig a Királynő: erősebb, mint a huszár, erősebb, mint a bástya, a futár s a gyalog. A Királynak minden ereje a Királynőjében testesül meg! Ő az, aki megvédi, aki megmenti, akiben megbízhat. Ha a Királynőt leütik, nagy valószínűséggel az egész parti elveszett. De ugyanez látható a hinduizmusban is: Síva istenség a felesége, Sakti istennő energiájából él.

– Azért a nőknek is sokszor vannak túlzó elvárásaik a férfiakkal szemben…

– Nem szabad általánosítani, mert csodálatos kivételek vannak. Tény viszont, hogy amikor párkapcsolati válságba jutott életek kerülnek elém, általában azt tapasztalatom, hogy a nő mélyebben érzi és érti, ami kettőjükkel történik, és mindezért sokkal inkább vállalja a felelősséget, mint a férfi, akit ebben a sértettsége, a gőgje és az előítéletei megakadályoznak. Tisztelet a kivételnek, de érzékenyebben, mélyebben élnek manapság a nők. Ha valami nagyon közhelyest akarnék mondani, azt mondanám, hogy még a mai lezuhant világban is jobban ismerik a szeretetet, mint a férfiak. Fontosabb szó számukra.

– Előző interjúnkban azt tanácsoltad a párkapcsolati problémákkal küzdő vagy éppen kényszerűségből egyedül lévő erős nőknek, hogy tanulják meg a gyengédség és az alázat erejét, tapasztalják meg a lágyság örömét. Erre a fajta tanulásra-tapasztalásra talán nemcsak kifejezetten társkeresés során vagy a szerelemben, de a hétköznapi helyzetekben is lehetőség nyílik…

– Igen, de az ember azzal az eszközzel éli meg az életét, amivel született, s ami benne kialakult. Arra jár rá az agya és a lelke, ami jobban megy neki. Természetes is, hogy mindig ezt veszi elő. Aki megtapasztalja, hogy a keménység által nagyobb önvédelmet kap, több győzelmet arat, és előrébb jut az életben, az még inkább a keménységre fogja késztetni magát. Előbb-utóbb azonban vesztessé válik az olyan az ütközetekben, ahol hátrálni kellene, ahol elszakadni kellene, ahol befogadni kellene, ahol be kellene ismerni, hogy a másiknak van igaza. Az örökké kemény, „nagyon van” emberek tudnak legnagyobbat bukni. De egy „lágy nőnek” is szüksége van keménységre. S egy kemény nőnek is tudnia kell az odaadás művészetét. Jó pillanatban az alázatát is. Jin-jang egyensúlya a harmónia.

De a lelkünk egyik fele mindig túlzásban van. A másikat pedig nem könnyű megszólaltatni, hiszen ebben gyakorlatlanok vagyunk. Mégis meg kell tanulni. A tánc példáját tudnám megint felhozni: egy férfinak meg kell tanulnia nőnek lenni – más szóval kibontani lelkének árnyékos, lágy, követő oldalát, és egy nőnek, főleg manapság, meg kell találnia a saját centrumát, öntudatát. Adott esetben még a keménységet és a vezetést is. Ez nemcsak egy párkapcsolathoz kell, de egy jól megoldott anyaszerephez is. Egyáltalán ahhoz, hogy valaki ne a másikhoz kapaszkodva élje le az életét – legyen saját tengelye is.

– Az adventi időszak és a közelgő karácsony apropóján mit üzennél a nőknek?

– Azt, hogy szeressenek bennünket, férfiakat, igaz szívvel és önérzetesen. Ez alatt azt értem, ha elbukunk, ne hagyják, emeljenek föl! Ne hagyják, hogy önmagunkhoz méltatlanok életet éljünk! De ha látják, hogy ez nem megy, csupán a szívük miatt ne bukjanak velünk.

Fotók:

Müller Péter portréit Sárosi Zoltán készítette.

Régi esküvő: Fortepan, Nagy Sándor

Lugosi Béla: www.biography.com

• párkapcsolat
• párkapcsolati probléma
• tánc
• müller péter
• házasság
• nő
• Lélek&Test