Senki nem vádolhatja az anyját amiatt, hogy nem tud főzni: nem mutogathatunk mindig másra
Amíg nem válunk elég éretté arra, hogy felelősséget vállaljunk, addig mindig bűnbakot fogunk keresni, történjen bármi. Ha nem a szüleinkre, akkor a férjünkre fogunk mutogatni, rosszabb esetben a gyerekünkre.

GettyImages-108115555
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

És tudod, mit mondott az anyósom, mikor már komolyabb lett a dolog? Azt, hogy „majd ne a fiamat, hanem engem szidj, mert én szoktattam rá őket arra, hogy összepakolok utánuk, hahaha!” - meséli az egyik ismerősöm. Hát igaza is lett, olyan vagyok otthon, mint egy cseléd! - aztán folytatja a panaszkodást arról, hogy a levágott körmöktől a koszos zoknikon át az asztalon hagyott tányérig és evőeszközig mindent ő pakol el, a férjének meg mindez természetes. Én meg hümmögök, mert nem vagyunk olyan szoros viszonyban, hogy elmondjam neki, szerintem az nem anyukának köszönhető, hogy a fia egy trehány disznó maradt, mert egy felnőtt embernek, legyen az férfi vagy nő, szerintem alapvető igénye kéne a rendre és a tisztaságra.  

Az ismerősöm viszont meg van győződve arról, hogy ez az anyós hibája, ráadásul fel sem tudja róni neki, hiszen felvállalta. És pakolja tovább a széthagyott gatyákat, zoknikat, papírzsepiket. Néha összebalhéznak, a szokásos „nem vagyok cseléd!” meg „legközelebb kivágok mindent a kukába, amit széthagytál!” forgatókönyv szerint, aztán megy minden tovább ugyanúgy.

Egy másik ismerősöm pedig arról panaszkodott, úgy érzi, azért nem tudja megélni a nőiességét, mert az anyja nem sok gondot fordított a divatra, még sminkelni se tanította meg - ő maga sem sminkelt soha -, sokáig azt sem tudta, milyen típusú a bőre, normál, kevert vagy zsíros. Itt már felakadtak a szemeim egy pillanatra, és nem azért, mert az én anyám sem sminkelt soha, szemcerkán és spirálon kívül életemben nem láttam rajta mást, de azt hiszem, mégsem ez az oka, hogy a mai napig nem tudok felvinni egy alapozót normálisan, és a highlighter szóval négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Cserébe úgy húzok tusvonalat az anyósülésen menet közben, hogy öröm nézni.

Úgy látom, sokan egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mi az, amiről felnőttként ők maguk tehetnek, mi az, amiért nekik kell(ene) felelősséget vállalniuk. Pedig kéne, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen nem kenhetünk a szüleinkre.

Hogy nem tudunk sminkelni, az például ilyen. Ha rendetlen, trehány alakok vagyunk, az is. Zárójelben jegyzem meg, hogy a rendetlen, trehány alakokat egyáltalán nem szokta zavarni, hogy azok, pláne, ha van, aki összepakol utánuk. Van egy csomó készség és tudás, amit, ha igényünk van rá, mi magunk is elsajátíthatunk: senki nem vádolhatja az anyját amiatt, hogy nem tud kötni, hímezni, horgolni, főzni, vívni, horgászni vagy dekupázsolni, vagy mert nem beszél olaszul.

Sokszor azért sem, hogy ott tart, ahol, hogy nincs pasija, vagy ha van, akkor mindig egy szemét trógert fog ki. Senki nem vetheti a szülei szemére, hogy nem kapott tőlük semmit, még akkor sem, ha a szülők valóban csak elrettentő példának jók. Mert ez egyszerűen nem igaz. Ott van az élet, amit a szüleinktől kaptunk, ha másért nem, ezért köszönet jár nekik.

Amíg nem válunk elég éretté arra, hogy felelősséget vállaljunk, addig mindig bűnbakot fogunk keresni, történjen bármi. Ha nem a szüleinkre, akkor a férjünkre fogunk mutogatni, rosszabb esetben a gyerekünkre. Mindig valaki más lesz az oka, hogy pont így történtek a dolgok, vagy annak, hogy az van, ami.

A szüleinket megtenni felelőssé a saját életünk alakulásáért, egy idő után rettentően ciki és röhejes. Megsértődve élni, az ő döntéseik felett ítélkezni és a saját életünkre vonatkoztatni azt, kárhoztatni őket ezért, sajnálni magunkat pont a gyermeki létben ragadtság, az éretlenség bizonyítéka.

Amilyen kegyetlenek és igazságtalanok tudunk lenni a saját szüleinkkel, másokkal szemben sem vagyunk túl kegyesek, ha problémájuk, gondjuk van. Sokszor lenéző szánakozással figyeljük őket, értetlenkedünk, miért nem erősek, miért nem tudják összeszedni magukat. Felcímkézzük: hisztis, nyavalyog, depizik, pedig semmi oka rá, sőt, voltaképpen csak megszületni volt neki nehéz. Minősítjük: jahh, drágám, azt gondolom, csak az küzd a kiégéssel, aki ráér, akik dolgoznak, azokat ez a veszély nem fenyegeti. Csalódunk benne, mert olyan erősnek tűnt, most meg, tessék, úgy esett darabjaira, mint a sicc.

A kedvencem mégis az, amikor elkezdjük a másikat különféle gurukhoz, szakemberekhez küldeni. Nyilván azért, mert baja van, szóval menjen, és majd ott elintézik. Lehet, hogy nem szó szerint, de legalább nem kell nézni ezt a kínlódást.

Hogy ezzel mi a baj, azt a terapom fogalmazta meg olyan frappánsan és érzékletesen, ahogy én sosem tudnám. Megengedte, hogy idézzem őt, a neve említése nélkül:

„Mostanában olyan sokat hallottam, hogy a barátnak, családtagnak, ismerősnek, a főnöknek, a szomszédnak terápiába kellene mennie, de főleg családállításra. Egyrészt azt gondolom, hogy ez ítélkezés ebben a formában, még akkor is, ha igaz. Mellesleg megalázó. Mindenki azt hiszi, ha valaki terápiába vagy családállításra megy, akkor majd megszerelik az embert olyanra, amilyennek mások szeretnék. Pedig dehogy.

Másrészt el kell jutni odáig, hogy az a valaki ismerje fel, hogy problémái vannak. Senkinek nem lehet megmondani, hogy anyukám, neked súlyos gondjaid vannak, mert ellenállást szül.  Tudni és akarni kell segítséget kérni. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a számára jó terapeutát, segítőt. És amit mindenki el szokott felejteni - mert csak azzal van elfoglalva, hogy a másik a viselkedésével neki milyen problémákat okoz, és valaki csináljon már valamit, de főképpen a terapeuta vagy a segítő - az, hogy a folyamaton végig is kell tudni menni. Idő, energia és pénz kell hozzá.

A cikk az ajánló után folytatódik

Akkor mit lehet tenni? Van egy nagyon kellemetlen és rossz hírem. Az a nagy helyzet, hogy utánzás útján tanulunk. Tudattalanul is. Ha meg szeretnéd változtatni valakinek a viselkedését, vagy ha éppen nem bírod el a szenvedését, akkor bátran menj terápiába. Nézd meg, hogy miért okoz neked problémát a másik vakfoltja, viselkedése, szenvedése. Aztán alkalomadtán mesélj róla lelkesen. Hogy milyen elmondani valakinek a legnagyobb fájdalmadat. Hogy milyen, amikor valaki értőn meghallgat, figyel rád. Hogy mennyire eszementen nehéz ügy ez a terápia, és mennyire szeretnéd néha a pokolba tudni az egészet. Szóval, mit lehet tenni? Hát menj terápiába!”

Azért van jó hír is. Utána sokkal könnyebb.

Fotók: Getty Images Hungary

Kényelmesen élni jó, ne szívasd magad!
Ezt is szeretjük