Bár az 1900-as évek elején már többnyire a legény és a leány döntöttek az esküvői szándékukról, a szülőknek sokkal nagyobb joga volt az események alakítására, mint századunkban.
A közösségi összejöveteleken, a búcsúkban, bálokban könnyen találkozhattak a legények és a leányok, innentől azonban már jóval kötöttebben folytatódhatott: az udvarolás, a lánynéző, a kézfogó, a háztűznéző és az esküvő kihagyhatatlan szerepet kapott.
Családi lánykérés
Bár manapság nem meghökkentő, ha a lánykérést megelőzi egy több éven át tartó együttélés, az eljegyzésen pedig csak a pár vesz részt, régen ez elképzelhetetlen volt. A szimpatikus fiú családostul, és akár a násznagy, vagyis az esküvői tanú kíséretében kopogott be a lányos házba, akik attól függően, mennyire örültek a frigynek, ízletes vagy kifogásolható fogásokkal látták őket vendégül. De hogy is zajlott az egész alkalom, és hogyan jutottak el odáig a párok? Képes összeállításunkból megtudhatod!

A legények a kiszemelt leányoknak szerenádot tartottak, melyet ők térségenként eltérő szokások szerint el is fogadhattak. Nem kellett kimenniük, egy apró jelből már tudták, hogy célt ér a szerenád. A kép 1915-ből származik.
Fotó: Fortepan/Fortepan

A szerenád minden leánykérést és udvarolást megelőzött, egyfajta gesztusértékkel bírt csupán, és mindig csoportban történt, ahogy ez az 1920-ban készült képről is jól látszik.
Fotó: Fortepan/Vargha Zsuzsa

A legények és a leányok búcsúkban, bálokban és más közösségi eseményeken ismerkedtek meg, a házasságokat általában fiatalon kötötték meg, nem számított kivételesnek a 18-20 éves kor sem. A pár képe 1911-ből származik.

Az udvarlásnak szigorúan kötött formája volt: eleinte tényleg csak az udvarban fogadták a legényt, és csak később léphetett be a házba. Az 1939-es képen egy parasztház tornácát láthatod.
Fotó: Fortepan/Berkó Pál

Bár a 20. század elején már bőven volt beleszólásuk a fiataloknak a párválasztásba, a legény a kézfogóra mindig kísérővel érkezett a lány házához, legtöbbször az apával, esetleg a násznaggyal együtt. A lánynéző a családok kölcsönös szimpátiája esetén eljegyzéssel zárult.
Fotó: Fortepan/Fortepan

A leánynézőkor a legény és kísérői felmérték, milyen háziasszony válna a jövendőbeliből, és hogy szemügyre vegyék a tisztaságot, benézhettek az ágy alá is. Akár a lánygyermek 12 éves kora óta gyűjtögetett stafírungot és kelengyét, tehát magát a hozományt is szemügyre vehették.
Fotó: Fortepan/Eb

A lány családja vendégül látta a legényt és kísérőit, jegyajándékot, jegykendőt is adtak a vőlegénynek, amivel a lakodalomban bekötötték a feleség fejét. Az eljegyzés után ők mehettek háztűznézőbe, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy lányuk jó helyre kerül. A családi kép 1900-ból való.
Fotó: Fortepan/Fortepan

Az eljegyzés után a jegyben járás, vagyis udvarlás időszaka következett, amikor a legény megengedetten is egyre többször találkozhatott a választottjával, természetesen a lányos háznál. A fiatalok képe 1930-ban készült.
Fotó: Fortepan/Fortepan

Az udvarlást követhette az egyházi menyegző, amikor a pap és a násznagyok előtt megismételték a kézfogót. Erre az egész násznép hivatalos volt. Az esküvő költségeit szokás szerint a menyasszony családja fizette. A kép 1940-ben készült.
Fotó: Fortepan/Ebner

A templomi esküvő ekkor még falun és városon egyaránt a ceremónia legfontosabb része volt, ahogy az 1940-es képen is látható.
Fotó: Fortepan/Pálfi András

A lakodalom nagyságát a vagyoni helyzet határozta meg. A háznál, sátorban, de jómódú gazdáknál erre a célra bérelt helyen is tarthatták. A süteményekről, a borról és a főzésről közösen gondoskodtak a családok. A lánykérést követő lagzi tehát komoly csapatmunkát igényelt.
Fotó: Fortepan/Lukács Zsolt