Egy gyermekkori trauma kísért?

A szülő-gyermek kapcsolat egészen a kezdetekben, már kisgyermekkorban megalapozódhat. Így akár egy gyerekkori rossz tapasztalat is - mely félelmet vagy egyéb rossz érzéseket váltott ki belőled - árnyékot vethet a szüleiddel való viszonyodra. Sőt, ezt a problémát tovább görgetheted az életedben, ezáltal kihathat más kapcsolataidra, esetleg az önértékelésedre is.

Az a gyermek, aki nem kap elég figyelmet és törődést a szüleitől, úgy érezheti, hogy nem elég fontos vagy értékes számukra. Ez a tapasztalat pedig felnőttkorban is tovább rombolhatja az önbecsülést. Sok esetben a szülők elkövetett hibái is csupán okozatok. Ágnes válaszából megtudhatod, milyen okok vezethetnek el idáig, vagyis a gyermekre is kiható okozatig.

Kedves Ágnes!

Mikor gyerek voltam, többször elmeséltek nekem egy történetet. Apai mamámnál laktunk. Anyám 21 éves volt akkor, apám 31 éves, a nagymamám már hatvan fölött, én pedig alig voltam fél éves, de inkább kevesebb annál. Hozzátartozik a történethez, hogy én voltam az első unoka. A családom beleszíjazott a babakocsiba, kitettek egy nagy, virágzó almafa alá, majd otthagytak egyedül az udvaron, legalább két órára, és elmentek egy kertbe dolgozni.

Anyagilag nem voltak rászorulva ilyesmire, így ezzel sem tudom magyarázni a történteket. Mikor hazaértek, nem tudtam kinyitni a szemem, annyira feldagadt, mert megcsíptek a méhek. Hős voltam, mert állítólag nem sírtam - legalábbis, mikor hazajöttek, akkor már nem. Nem értem, hogyan lehettem ilyen értéktelen számukra.

Úgy érzem, azzal telt el az eddigi életem, hogy igyekeztem teljesíteni azért, hogy én is érjek valamit. De az a gyanúm, a szüleim úgy találták ki ezt a játékot, hogy soha ne tudjak célba érni. Mintha azt várnák tőlem, hogy teljesen feladjam magam.

Az elégedetlenség megbénít. Semmi kommunikáció nincs a családomban lelki dolgokról, mintha még a lehetőségét is ki akarnák zárni, hogy valami változhasson. Ha próbáltam az álláspontomat kommunikálni, úgy intézte apám, hogy nekem legyen lelkiismeret-furdalásom.

Válaszodat előre is köszönöm:
Ziglinde

Kedves Ziglinde!

Igen erős képet őrzöl magadban. Ez, amit leírtál, valóban lehet ok - bizonyos problémák esetében. A családfelállítás azonban mindig az okozatból indul ki. Tehát először azt kellene megkeresnünk.

A leveled végén azt írod: az elégedetlenség megbénít. Ez az a mondat, amivel elkezdhetnénk dolgozni. A családállító következő kérdése ilyenkor, hogy ki volt nehéz sorsú a családodban?

Mit is értünk ez alatt: korai halál, betegség, kitagadás, baleset, vagyonvesztés, abortusz, háború, és így tovább. Nem volt-e valaki a felmenőid között, akivel szemben túlzott elvárásokat támasztottak, és ő ennek nem tudott, vagy nem is akart megfelelni? A legközelebbiektől indulunk, azaz előbb a szülőket vesszük sorra, aztán a nagyszülőket.

Ez a módszer azt mutatja meg, amit érdemes felismerni, mert hozzásegíthet a változáshoz, változtatáshoz. Néha több generáción átívelő kötődésről vagy sorsátvételről van szó, olyan összefüggésekről, melyek tudattalanul hatnak.

Így még az is lehet, hogy ez a gyerekkori történet is csupán következmény - na de itt lépem már át azt a határt, ami a családfelállítás lényege: agyalás és hipotézisek gyártása helyett inkább a megjelenítés.

Egy családfelállítás az okozatból kiindulva rámutathatna a valódi okra, mely segíthetne téged a változtatásban. Ha rászánod magad, várlak szeretettel.

Üdvözlettel: Féderer Ágnes