Borbély Alexandra: „Ma is az a kislány vagyok, aki mindent a szívére vesz” - Szily Nóra interjúja

Régóta vágytam rá, hogy beszélgethessünk. Nézve őt, mindig éreztem benne valami titokzatosságot, fenségességet és tisztaságot. Lelket töltő volt vele bejárni az utat Nagycéténytől idáig - a nőiesség szemszögéből.

- A 21. század más ritmusú időszak, mint a 20. század eleje, közepe, vége. Felgyorsult és megváltozott a világ és a női szerepek is. Mit kíván a nőiesség szerinted mostanában?

- Szerintem a nők mindig is vágytak a férfiakkal való egyenrangúságra, arra, hogy jogokban, elismerésben, pozícióban ugyanazt érhessék el, kaphassák meg, mint ők. A változás talán annyi, hogy mostanra sok mindent kiharcoltunk, tehát jóval előrébb tartunk, de azért így is van még mit elérni. Én azt gondolom, hogy attól nő a nő, hogyha - amellett, hogy erős, céltudatos - képes lágy és puha is lenni.

Nekem nagyon fontos a verseny, a teljesítmény! De talán ez nem feltétlenül baj. Ervin sikerei (Nagy Ervin, a színésznő párja - a szerk.) például inspirálnak, és lendületet adnak ahhoz, hogy én is folyamatosan fejlődni tudjak. Viccesen szólva “kis színésznőként” létezni a “Nagy” Ervin mellett valószínűleg nem menne nekem… 

- Tehát nem éreznéd “szemmagasságban” magad vele?

- Pontosan - ettől a versenyszellemtől! Ha neki sok feladata van, nekem pedig épp kevés, akkor azt érzem, hogy nem vagyok elég jó. Harmincnégy évesen még mindig dolgoznom kell azon, hogy képes legyek szeretni magam - úgy, ahogy vagyok. Nem könnyű. De azt már tudom, hogy mivel mégiscsak én vagyok a nő, képviselnem kell a nyugalmat, meg kell teremtenem a melegséget is, és úgy érzem, jó úton haladok. Régebben, amikor ő dolgozott, én meg otthon voltam, főztem, gyakran ideges lettem, hogy én is menni akarok! Ilyenkor valamiféle düh ébredt bennem. Miközben persze sokszor elmondta, hogy “én csak szeretnék hazaérni hozzád, hátam mögött hagyni a zajt - egyszerűen csak ölelj meg!”

De ma már értem, hogy mit kért tőlem. Arra jutottam, hogy vissza kell keresnünk magunkban, mi is a jó abban, hogy nők vagyunk, és a maga természetességében, versengés vagy megfelelési kényszer nélkül is élvezni mindazt, amit a nőiség jelent. 

- Nagycétény nagyjából 1500 lakosú község. Ott cseperedtél a kilencvenes években. Nagymamával is együtt élve. Ő milyen minta volt?

- Egyszer kimentünk a kertbe, és magas talpú papucs volt rajta. Mondom: “Mama, hát a kertbe is magas sarkúban jön?” És azt válaszolta: “Szandika, egyszerűen fáj a lábam alacsonyban.” Nagyon tetszett kislányként, hogy a nagymamám milyen különleges nő - nem bírja az alacsony cipőt! Tisztán él bennem ez a kép… Hatott is rám később!

Egyébként a mai napig reggel hatkor kel, megfőzi a háromfogásos ebédet, süt kalácsot, süteményt, aztán kimegy a kertbe. Nemcsak háztartásbeli volt, mindig is sokat dolgozott. 44 éves volt, amikor meghalt nagypapám. A mama azóta egyedül van… 

- Eltemette a nőiségét?

- Igen. Csinos maradt, de soha többé eszébe nem jutott, és nem is nézett rá férfira. Sok éven át akárhányszor mentünk lakodalomba, hiába hívtam táncolni, mindig azt mondta: “Én már nem mehetek…”

- Akkor ő klasszikus szerep szerint élt, amit ma már ritkán látunk… És anyu? 

- Anyu is mindent megtanult, ugyanúgy főzött, tett-vett, dolgozott. Szerintem nagyon szexi nő - barna szemű, hajú, kreol bőrű. Még azt is mondhatnám, szeretett kacérkodni, de életében csak az apukámmal csókolózott. A mai napig belé szerelmes. Tizennyolc éves koromban volt egy nagy szerelmem, akire azt mondtam, ő a nagy Ő! Anyu nem értette, akkor hogyan lehetett vége? Mondom, hát anyu, egyszer ő a nagy Ő, aztán jön a másik. De ez valójában azóta sem fér a fejébe. Az öcsém olyan, mint anyu. Tizennégy évesen jöttek össze a párjával, nemrég házasodtak össze, és már babájuk született. Nálunk a fiú követi az ő példáját, nem a lányok. Közben anyukám mindig modern volt. A hajviselet, a divat, a bútorok, a kertrendezés terén - mindenben. Sárgára festettük a házunk, egyszerre megszaporodtak a faluban a sárga házak. Anyukám levágatta rövidre a haját, akkor is sokan követték. Most is mindig rá tudok csodálkozni, hogy milyen csinos! Miközben én a nagyvárosban, Budapesten élek és vásárolok…

- Amikor pici voltál, a farsangon királylány akartál lenni? Fölhúztad anyu magas sarkú cipőjét, és kifestetted a szemed? Tudod - “nőciskedtél”?

- Nem, mert a húgomnak - aki két és fél évvel utánam született - csodájára járt a falu, hogy milyen gyönyörű. Én voltam a szeplős, szőke, ő a barna szemű, hajú gyönyörűség. Rögtön tudtam, hogy nem én vagyok a szép a családban. Nehéz volt megélni - miközben feltétel nélkül szeretem a húgomat -, de a mai napig be tudnak rajtam nyomni egy gombot azok, akik valamit szóvá tesznek a külsőmön… 

- Ott él benned az a kislány…

- Igen, és ettől nem is nagyon lehet megszabadulni, annyit tehetek, hogy tudatosítom: igen, Szandra, ez most a régi emlékek miatt esett rosszul… Épp mostanában tett valaki megjegyzést rám, miközben Ervint dicsérte. Megint benyomták ezt a gombot! Elkezdtem összeszedegetni, hogy milyen bántó mondatokat őrzök a múltból. Kis korunkban Balatonon megtörtént, hogy Dominika sírva jött hozzám meg anyuhoz, hogy valaki azt mondta neki, hogy a Szandi nem szép, de te az vagy! El ne mondd senkinek! A húgom annyira szeret engem, rögtön szaladt, hogy elmesélje. Képletesen szólva azóta is ott ülök abban a szobában, ahol ezt meghallottam… 

- De aztán mégis fordult a kocka. Lett egy idősebb barátnőm, már csinos ruhákat hordtam, elmentünk a diszkóba, és a falu legszebb fiúja kért fel táncolni. Öt évvel volt idősebb, a “focista” Dudás Zoli! Akiről azt gondoltam, hogy soha nem lenne esélyem nála. Azt éreztem, hogy engem átvernek! Ha igaz, hogy csúnya vagyok, akkor hogy jöhet oda hozzám éppen ő? Lehet, hogy mégis szép vagyok? Vagy csak jól áll rajtam ez a miniszoknya, a blúz meg a magas sarkú? Egyáltalán nem értettem. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy rájöttem - lehet, hogy nem is vagyok annyira csúnya. Aztán ez folytatódott - ahova kerültem, a legszebb fiúk kezdtek udvarolni. Egyre gyanúsabb lett a dolog. Mégis lehet, hogy tetszeni tudok? 

- A kamasz Szandra mit gondolt arról, hogy milyen a jó, az igazi nő?

- Azt tudtam magamról, hogyha bekerülök egy társaságba, akkor biztos, hogy nemsokára nevetnek az emberek. Én így próbáltam hatni. Betanultam a Besenyő családot, és bohóckodtam egész este. Vicces riportert is játszottam - mindenki szakadt a nevetéstől.

- És milyennek láttad a férfi-nő szerepmintát?

- Apa keresi a pénzt, eltartja a családot, anyukám pedig biztosítja az otthon melegét. Imádok hazamenni, nagyon szeretem a szüleimet, de mindig éreztem, hogy én nem ezt a példát fogom követni.

- Aztán kollégiumba kerültél Komáromba, majd Budapestre a Színművészetire…  Nem tört rád a “vidékiség” érzése? Én anno - szombathelyi lányként - csak bámultam a pesti csajok vagányságát.

- Nem. Én már a gimiben is magas sarkút vettem fel, amikor mindenki tornacipőben járt. Ezt anyukámtól hoztam. Aztán ez a jó értelemben vett “csajoskodás” már akkor is sok osztálytársamra átragadt. Aztán a Színműn, miközben a többiek inkább a sportos stílust követték - hisz minden reggel mozgásórával kezdtünk -, mi Tóth Eszterrel magas sarkút vettünk fel. Kisminkeltük magunkat, odamentünk - aztán persze átöltöztünk. Vissza is hallottam, hogy kik ezek a libák, akik itt magas sarkúban járnak, amikor itt munka van, és dolgozunk…

- A munkához izzadtság és tréning jár.

- Tréningnadrág. De aztán az történt, hogy egyre csinosabbak lettek az osztálytársnőim... Büszke vagyok rá, ha van benne részem, hogy a magas sarkús női imidzset sikerült továbbvinni - és milyen vicces, hogy Nagycétényből…

- Színésznő lettél, egyre ismertebb. Ezt a Berlin hozta el igazán, és a díj.

- Berlin, igen. De még mindig nem mondanám azt, hogy igazán ismert vagyok. Ervint mindenki felismeri “A Tanár” sorozat miatt, engem nem, de igazán nem is vágyom rá. Mondjuk úgy, hogy “mérsékelten híres” vagyok. Az persze rosszul esik, amikor kvázi levegőnek néznek, és Ervinnel akarnak fotózkodni. De ebben nem az ismertség hiányzik, hanem a minimális tisztelet.

- Megkérdezték tőled, hogy mit mondasz majd az unokáidnak… Azt válaszoltad, hogy harmincéves koráig az ember nem tudja igazán szeretni önmagát. Ennek az időnek el kell telnie. Rögtön megfogott ez a mondatod.

- Szerintem ezzel még mindig hadilábon állok. Szeretni tudom magam dolgokért, a munkasikerekért, de folyamatosan ezt érezni nehéz. Nemrég mondta egy barátnőm, hogy nem veszed észre, hogy mindig ostorozod magad? Mindig a hibákat keresed! Belátom, sok esetben igazából semmi bajom nem lehetne - de ha valaki megbánt, akkor fellázad bennem az a kislány, amiről beszéltem. Túlságosan szívemre veszem. Dolgozom rajta, de azért gyerekkorban sok minden eldől.

- Ott van az önbizalom-deficit, amiről beszéltünk. “Kilyukasztották az ember önbizalomtartályát”. És ha van rajta egy luk, akkor, ha jön a siker, tölti, de mégis elszivárog… Buda László pszichiáter fogalmazott nekem így - és nem feledem.

- Ez csodálatos. Ez én vagyok. Örülök, hogy nem jöttem hiába.

- Köszönöm, Szandra! Szerinted, mint nő, mennyire vagy kész?

- Azt gondolom, hogy anyaként leszek igazán jó, illetve talán pontosabb, ha azt mondom - valódi. Akkor talán már nem kell, és nem is fogok tudni ennyit foglalkozni magammal. Sokszor rettenetesen unom a problémáimat, hogy azt a bizonyos gombot még mindig meg lehet nyomni rajtam. Miközben nyilvánvalóan ebből az érzékenységből is dolgozom. De jó lenne, ha erre már nem lenne szükség.

- Örülsz, hogy most élsz nőként?

- Igen, mert a nők több funkcióban is helytállhatnak. A párom elismeri azt, amit csinálok, és fel tud rám nézni. Nagyon fontos egy kapcsolatban, hogy minden téren ez kölcsönös és egyenrangú legyen. Remélem, afelé tartunk, hogy egyre inkább működhet a női létünk kettőssége: az önállóság, egyediség és persze az, hogy megőrizzük mindazt, ami csak ránk jellemző.

- Mire gondolsz?

- Arra a bizonyos női érzékenységre. Mások vagyunk, mint a férfiak. Ezt is érdekes volt felismernem, hogy egy férfi nem azért nem ért meg valamit, mert nem akarja, hanem neki egyszerűen nem jut eszébe. Hogy mi, nők hogy tudunk kombinálni, egyszerűen elképesztő! Gyártjuk a jövőképeket, a legrosszabb verziókat… Szerintem a férfiak olyanok, mint egy óriási rét, ahol lehet szaladgálni, mindenfélét csinálni, mi, nők pedig egy sűrű dzsungel vagyunk mellettük. 

- Ez izgalmas!

- Igen, és egyik sem élhet a másik nélkül. 

- És ha most a végén újra fölteszem azt a kérdést, hogy szerinted milyen legyen a nő a 21. században? 

- Lehessünk sokfélék! Ne legyen nyomás azokon a nőkön, akik családot akarnak, és gyerekeket nevelni. Lehessen így is meg úgy is! Legyünk színesek, lehessen karrierünk, és mindent csinálhassunk úgy, mint a férfiak. Aki pedig nem vágyik erre, annak is legyen könnyű, és ő is érezhesse magát ugyanolyan egyenrangú nőnek. Ne nyesegessük a nőiességünket azért, mert önállóságra is törekszünk. Néha azt érzem, túl sok bennünk a félelem, a megfelelési kényszer - mi lesz, ha egyedül maradok, ha kifutok az időből...?! Ez szörnyű… miközben kizárólag görcsösséghez vezet. És igen, azt a belső lágyságot, ami egyedül a nőkre jellemző, meg kell hogy őrizzük, vagy fel kell hogy élesszük magunkban újra. Milyen érdekes, hogy minden állandó körforgásban van… Ez is.

Szily Nóra-interjú: „Az otthonom és a lelkem nem átjáróház"

A Femina nagyszabású interjúsorozatában Szily Nóra tíz nőt kérdezett meg arról, mit jelent számukra 21. századi nőnek lenni, milyen problémákkal küzdenek, milyen változásokat tapasztalnak, mi az, amit ők szeretnének megváltoztatni. Az első interjú vele készült. Egy erős és bátor nő, aki szilárdan ragaszkodik az értékeihez. Akinek mindennél fontosabb a hitelesség, és akinek van tűz a szemében. Ő Szily Nóra.

(Fotók: Sárközy Marianna / Femina)

• borbély alexandra
• interjú
• 21. századi nő
• kapcsolat
• nőies
• nőnek lenni
• Lélek&Test