Aki az iskolában jó, egyáltalán nem biztos, hogy az életben is az lesz: 5 gondolat a két éve elhunyt Vekerdy Tamástól

Vekerdy Tamás, a neves klinikai gyermek-szakpszichológus, író, műfordító és egyetemi oktató két éve, 2019. október 9-én hunyt el. Halálával hatalmas űrt hagyott maga után, pótolhatatlan személyisége és a gyermeknevelésről alkotott őszinte gondolatai a mai napig sokaknak hiányoznak.

Vekerdy a kisgyerekkor és a kamaszkor pszichológiai kérdéseivel foglalkozott, és ő volt az, aki igazán kiismerte, mire van szüksége a gyermeki léleknek, képes volt megragadni a problémák valódi gyökerét, és megoldást nyújtott rá. Fáradhatatlanul járta az országot, és hirdette, hogyan lehetnének boldogabbak, sikeresebbek a gyermekek, miközben barátságos, őszinte és szókimondó természetével a bizonytalan, tanácstalan szülőknek is kapaszkodót nyújtott. 

5 fontos gondolat a két éve elhunyt Vekerdy Tamástól

Nem túlzás azt állítani, hogy a gyakran nyersnek tűnő mondataira több millióan figyeltek fel, gondolatai, bölcsességei pedig megszívlelendő jótanácsként könyvek, interjúk és írások formájában maradtak ránk. Könyveit érdemes kézbe venni, szavait pedig jól az észbe vésni, mert segíthet tisztán látni a szülők számára, felnyitni a szemüket egy rendkívül nehéz helyzetben. Ezekből osztunk meg most öt fontos gondolatot, tanácsot, bölcsességet.

"Aki az iskolában jó, egyáltalán nem biztos, hogy az életben is az lesz"

A gyerekek nem a mai világra felkészülten hagyják el az iskolapadot. Nem alkotó szellemű, teremtő kreativitással élő felnőttek lesznek a gyerekekből, sokkal inkább előre, az állam elvárásai szerint élő és gondolkodó felnőttek, viszont nem ez az, amivel a jelenben és jövőben boldogulni lehet. A Belső szabadság című könyvében húsdaráló-hasonlattal írja le, hogy a gyereket betöltik az egyik oldalon, és kijön a másikon egy kész, elvárásoknak megfelelő "termék". Pedig az iskolai elvárásoknak megfelelő diák nem feltétlen lesz jó, nem feltétlen áll helyt az életben is. 

- A kritikai érzék és a kreativitás lesz a legfontosabb a hatékony tevékenységhez, és ezekre kéne kiképződni ifjúkorban. A mi iskoláinkban ezeket utálják. A kritikai érzék szemtelenségnek minősül, a kreativitást pedig a maga ezerfelé szétfutó (divergens) gondolkodásával figyelmetlenségnek tartják, mert az iskola csak a konvergens gondolkodást szereti: meghatározott útvonalon - sínen - jön a feladat, ugyanezen az úton küldd vissza az egyetlen lehetséges megoldást. Egyetlen lehetséges megoldás azonban a leggyakrabban nincs. Egyetlen út pedig soha sincs - írja könyvében. 

"Hogyan mondjuk meg a gyereknek, ha elválunk?"

- Egyszerűen, őszintén - és főleg: rögtön, amikor már biztosak vagyunk benne, hogy a válást nem lehet elkerülni (vagy ha nem is rögtön, de minél előbb). (…) A gyerek ugyanis mindent érez, de nem tudja, hogy furcsa érzései mire vonatkoznak, és ha nem beszélünk arról, ami van, ezek a megérzések, sejtelmek a tudattalanból hatnak, és feszítenek. Tehát: ha a házasságunk válságba került, el kell mondanunk a gyerekeknek. Röviden, egyszerűen, anélkül, hogy a számára érthetetlen, feldolgozatlan részletekbe bocsátkoznánk. A felmerülő kérdésekre pedig akárhányszor, mindig újra válaszoljunk. (…) Mi van, ha elsírjuk magunkat vigasztalás közben - ahelyett, hogy a gyerek lefektetése után sírnánk, egyedül, a fürdőszobában? Ez lenne a jó! És ha a gyerek velünk sír? Még jobb! Azt éli át, ami van, és akkor, amikor történik. Ha a gyerek azt élheti át, hogy a felnőtt magatartása és szavai összhangban vannak az érzéseivel és gondolataival, az önmagában is megnyugtató, és biztonságot ad” - olvasható a Belső szabadság című könyvében.

Hogyan lehet sikeres a gyerek?

- Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Azt az agresszív, csúcsra törő pasast, aki fiatalon eszelősen hajt, sikert sikerre halmoz, majd negyvenöt éves korára kiég, ötven-hatvan éves korára pedig egy megkeseredett roncs lesz belőle? Ez a jó? Biztos, hogy lesajnálandó az a kis "félénk", introvertált, befelé forduló fiú, aki csak 35 éves kora után kezd lassan kibontakozni? Lehetőleg kerüli a nagyon harcos mezőket, de azért talál magának egy területet, amit szeret, amiben jó, és amivel elkezd egy kis pénzt is keresni. Azért a végére csak összehoz egy szerény kis hajlékot, ahol jól érzi magát a családjával, kellemes, kedves apa és nagypapa lehet belőle, imádják a gyerekek és az unokák. Ez egy sikertelen élet volna? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha? - teszi fel a kérdést Jól szeretni című könyvében. 

El lehet-e egy gyereket kényeztetni?

- Rövid és felháborító válaszom az, hogy nem. Amúgy mit is értünk ezen egyáltalán? Azt, hogy a gyerek mindig azt csinálhat, amit akar, korlátozás nélkül? Hogy háttérbe szorított nagymamaként lessük a kívánságát, és ugrunk, ha valamit kiejt a száján, mert amikor nagy ritkán nálunk van, akkor szeretnénk magunkhoz kötni? (…) Sok hasonló szituáció van, amiből eredően érzelmileg, anyagilag és egyéb módokon eláraszthatjuk a gyereket, de erre a magatartásra nem azt mondanám, hogy kényeztetjük, hanem azt, hogy rongáljuk. Mert a gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. (…) A rossz lelkiismeretű szülő (...) érzelmi inkompetenciájából adódóan önti a cuccokat a gyerekre, az meg érzelmi kielégítetlenségből fakadóan követeli azokat. Ezért valójában nem a tárgyak felhalmozása jár negatív következményekkel - a csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van, nevezetesen az, hogy a szülő nem tud adekvát módon, vagyis játékban és mesében - mondókában, dögönyözésben, csiklandozásban - személyes érzelmeket kommunikálni. Ha van dögönyözés, mondókázás, lovagoltatás, testi-lelki ölelés, akkor akár a csilingelő vödör is jöhet, és nem fog ártani. De ha helyette jön, az káros - olvasható Vekerdy Tamás Jól szeretni című könyvében.

Gyerekek a képernyő előtt

A képernyő nemcsak a testi mozgást bénítja le, hanem a lelki feldolgozó tevékenységet is. A külvilágból és a saját belső világunkról ránk ható benyomásokat, impulzusokat, feszültségeket, szorongásokat ugyanis belső képekben - fantáziaképekben, álomképekben - dolgozzuk fel. A gyerek nagyszerű belsőkép-készítő. Ha szabadon játszhat, és közben biztonságban érzi magát, akkor folyamatosan belső képeket készít. (…) A gyereknek óriási a képéhsége, mert nagyon sok feldolgoznivalója van - de a külső és belső kép között nem tud különbséget tenni. Ha odaültetjük a televízió, az elektromos bébiszitter elé, hogy egy kis nyugalmunk legyen, akkor azt tapasztaljuk, hogy lenyűgözi őt a mozgókép, „imádja”, nem tud elszakadni tőle még akkor sem, ha egy kukkot sem ért belőle. A külső kép megjelenése viszont azonnal blokkolja a belső képkészítést, leállítja a feldolgozást! (…) A képernyő előtt üléstől akkor is agresszívebb lesz, mert nincs mozgás, és nincs feldolgozás - írja Érzelmi biztonság című könyvében.

A gyereknevelés 9 állandó igazsága

Sok aprócska egyéniség, kilenc dolog mégis mindegyikükre igaz: ha szülő vagy, ezeket mindenképpen tudnod kell.

Borító- és ajánlóképek: MTI/Zih Zsolt

• gyereknevelés
• vekerdy tamás
• tanács
• Gyerek