Maugli nem csak a mesében létezett: szomorú a története

Maugli és Tarzan történetét mindenki ismeri, hiszen a Disney kedvesen ábrázolta, milyen is az, amikor egy gyereket magára hagynak a vadonban, és az állatok viselik gondját hosszú éveken keresztül. A valóságban azonban nincsenek vidám dalbetétek és beszélő állatok.

Sajnos a történelem során nem egy gyerekről tudni, aki úgy élt élete első éveiben, hogy az állatok viselték gondját: volt, aki a bántalmazó szülők elől menekült a vadonba, de a legtöbb esetben a gondviselők hanyagságának és lemondásának köszönhető, hogy gyerekkorok mentek tönkre - ami aztán később a felnőtt életre is hatással volt.

Maugli a valóságban

1872-ben a vadászok különös dologra lettek figyelmesek egy indiai erdőben: az ottani élővilágra nem jellemző nyomokat találtak, majd ennek követésével egy farkasfalkára bukkantak. Megdöbbenve látták, hogy az állatok között megbújt egy ember is. A kisfiú hatéves lehetett, és négykézláb közlekedett, semmilyen emberi kommunikációra nem reagált, így azt feltételezték, hogy már nagyon kicsi kora óta nevelhetik őt a farkasok.

A vadászok később visszamentek az erdőbe, és lelőtték a falka tagjait, a fiút pedig magukkal vitték, és Dina Sanicharnak nevezték el. Sokat foglalkoztak vele, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, de minden hiába volt: felnőtt korára sem tanult meg beszélni, csak a vonyítást és a morgást használta kommunikálásra, csontokon élezte a fogait, nyers húst evett, és hevesen ellenkezett a ruha viselése miatt. Az egyetlen emberi dolog, amit elsajátított, a dohányzás volt, arról képtelenség volt leszoktatni. Egyesek szerint ő ihlette az indiai író, Kipling történetét Maugliról és A dzsungel könyvéről.

A majomfiú visszatérése a civilizációba

Az ugandai John Ssebunya még nagyon kicsit volt, amikor apja a szeme láttára ölte meg az édesanyját, majd saját magát is felakasztotta. A kisfiú az erdőbe menekült, egy csapat majom pedig befogadta, és nevelték őt egészen az 1991-es megtalálásáig. Valószínűsítik, hogy két-három éves korában tűnt el.

Nagyjából hétéves lehetett a majomfiúként emlegetett Ssebunya, amikor ismét a civilizációban találta magát, az emberi kommunikációra képtelen volt, csak sírni és ételt kérni tudott. Ő később sikeresen beilleszkedett, megtanult beszélni, sőt, manapság a Pearl of Africa nevű kórussal turnézik, kétszer részt vett a paralimpián, maratonokat fut.

A szomorú sorsú ukrán kutyalány

Oxana Malaya a szülői hanyagságnak esett áldozatul, ami az egész életére rányomta a bélyegét. A kislány hároméves volt, amikor az alkoholista szülei magára hagyták. Egy farmon keresett magának fekhelyet, és egy kutyaólban kötött ki, senki nem kereste, és senki nem vette észre, hogy bujkál, így ott maradt a négylábúakkal. Öt évvel később, 1991-ben találtak rá a szomszédok, de Oxana teljesen megváltozott.

Négy lábon közlekedett, eltorzultak a fogai, morgott és ugatott, emberi szavak közül pedig csak az „igent” és a „nemet” ismerte. Később megtanult beszélni, és az intellektusában nagy lemaradások voltak, egy ideig fogyatékosok otthonában élt. Azt szeretné, ha normális embernek tekintenék. Egy 2013-as interjúból kiderült, hogy tehenészetben dolgozik, és párkapcsolata is volt. Legnagyobb álma, hogy megtalálja az édesanyját.

Egy amerikai professzor, Douglas Keith Candland átfogóan foglalkozott a témával, még egy könyvben is összefoglalta kutatásait az állatok és a gyerekek szemszögéből is. Mivel az ismert példák azt mutatják, hogy a gyerekek pont abban a kritikus időszakban lettek a természet kegyeire bízva, amikor a legtöbbet tanulják a világról, a kommunikációról és a társadalom működéséről, ezért nem meglepő, hogy nehezen vagy semennyire sem sikerült újra az emberi civilizációba bekapcsolódniuk.

Mi csípte meg a gyereket? Képeken mutatjuk, melyik rovarmarás hogy néz ki

A viszketés enyhítése érdekében is fontos, hogy felismerjük, milyen rovarcsípésről van szó.

(Borítókép forrása: Getty Images Hungary, képek: Pinterest)

• nevelés
• nevelőszülő
• erdő
• állat
• Gyerek