A szomszéd szerint egy pofonba még nem halt bele gyerek - Így beszélj vele Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista szerint

Magyarországon 2005 óta törvény tiltja a gyerekek bántalmazását. A világon 14.-ként írtuk alá azt a nemzetközi egyezményt, mely zéró toleranciát hirdetett a gyermekeket ért bántalmazás minden formájával szemben: a legelső Svédország volt 1979-ben, legutóbb pedig 2023-ban a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság. Ma már látjuk, hogy a változás nem megy máról holnapra, sajnos évszázadokon átívelő generációs mintákat kell felülírnunk - a folyamat gyorsításához pedig szükség lenne társadalmi, állami segítségnyújtásra is.

Hogy állunk jelenleg mi, magyarok, az „egy pofonba még nem halt bele gyerek” kérdéskörrel? Mit tehetünk, ha tudomásunkra jut, hogy a környezetünkben valaki olykor nevelési eszközként használja az erőszakot? Dr. Gyurkó Szilvia jogászt, gyermekjogi aktivistát, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítóját kérdeztük a témában.

- Néhány évvel korábbi írásaidban úgy fogalmaztál, hogy a magyar szülők kétharmada szerint elfogadható nevelési eszköz a pofon. Ez a szám napjainkban is ilyen magas, vagy látsz javulást?

- Kevés vizsgálat van, ami ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, de egy 2021-es kutatásunk eredményei alapján tíz szülőből hat alkalmaz testi fenyítést a gyerekével szemben (gyereknevelési eszközként) Magyarországon. Alapvetően elmondható, hogy nagyságrendi változás nincs, noha érzékelhető némi csökkenés a gyerekekkel szembeni testi fenyítés (“gyerekverés”) elfogadottságában. Szerintem közel járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy összességében a társadalom fele szerint oké egy gyereket megütni, ha valami olyat csinál, amit a szülő helytelenít.

Eközben érdemes azt is kihangsúlyozni, hogy ebben a kérdésben nagy különbségek vannak az egyes generációk között, és az is számít, hogy egy szülő körül milyen megtartó közösség, támogató háló van, hiszen tudjuk, hogy sok esetben a gyereket azért üti meg a szülő, mert fáradt, egyedül maradt a problémáival, nincs kitől segítséget kérnie, és eszköztelennek, tehetetlennek érzi magát. 

- Miért ilyen lassú folyamat ennek a csaknem húsz évvel ezelőtti törvénynek a betartása? Mennyi időnek kell vajon eltelnie ahhoz, hogy a gyerekek bántalmazása esetén a zéró tolerancia ugyanolyan egyértelmű legyen a társadalom számára, mint például gyilkosságnál vagy a lopásnál?

- Minden országban nehézségbe ütközött, hogyan lehet a gyereknevelés kapcsán új, erőszakmentes, pozitív visszajelzésekre alapozó, a kereteket és határokat következetesen, de nem erőszakkal képviselő szülői technikákat elterjeszteni. Minden társadalmi változás lassú folyamat - főleg, ha hiányzik az állami, közösségi akarat mögüle (és ezért nincs pénz, erőforrás, nincs vita és nyílt eszmecsere a kérdésről). Ahol sikerült változást elérni - például a skandináv országokban -, ott ezt a munkát is elvégezte az állam és a társadalom. Enélkül viszont nem érdemes csodára várni. A gyereknevelés klasszikusan olyan, generációkon átívelő társadalmi normákon nyugszik, amiket megváltoztatni az egyén szintjén akkor a legkönnyebb, ha ahhoz a legtöbb formában segítséget kap, és az élet minden területén megerősítést kap abban, hogy “jó úton jár”. Az erőszak megítélése egy nagyon szubjektív dolog (hol kezdődik? mit értünk alatta?). Nincs mértékegysége, sem skálája az erőszaknak, így az egyéni, családi és közösségi szinteken megélt tapasztalatok összeérnek. Nehéz úgy erőszakmentesen gyereket nevelni, ha a közélet és a közszereplők vagy a társadalmi kommunikáció erőszakos, vagy egyszerűen csak normalizált az, hogy az emberek egymással durván, bántó vagy kirekesztő módon beszélnek.

- Ha valakinek a tudomására jut, hogy például a szomszédja a pofont mint nevelési eszközt alkalmazza időnként a gyerekkel szemben, mit tanácsolsz, hogyan beszéljen vele, hogy értelme is legyen?

- Sok múlik azon, hogy milyen kapcsolatban vannak a szomszédok. Egy ilyen témát nyilván akkor lehet jól előhozni, ha van egy közelebbi viszony, amiben jobban értem, hogy a másikat mi mozgatja, miért működik így, milyen nehézségei vannak. Idegenként egyszerűen nem lehet úgy beszélni egy ilyen kérdésről, és nem lehet úgy visszajelzést adni, hogy ne legyen irtózatosan nagy a kockázata annak, hogy az egész félremegy, és támadásnak vagy provokációnak érzékelje a másik. Végül pedig, a felek közötti viszony mélységétől és minőségétől függetlenül, mindig érdemes egy ilyen témát úgy behozni a beszélgetésbe, hogy nem hibáztatjuk a másikat, és nem felelőst keresünk, hanem azt a kérdést tesszük fel, hogy “Mi történt?” Így van lehetőségünk jobban megérteni a háttérben álló okokat, hiszen a gyerek megütése mindig egy tünet - azonban azt nem tudhatjuk, hogy minek a tünete (gyerekkori minta továbbéléséé, aggodalomé, türelmetlenségé, túlterheltségé, stresszé, tehetetlenségé?).

- Ha jobban értjük, hogy mi történt, könnyebb segítséget nyújtani és ahhoz hozzásegíteni a másikat, hogy értse mit és miért tesz. Ennek mentén pedig megérkezhessen hozzá a gondolat, érzés, hogy változtatni szeretne, vagy új módszereket kipróbálni. Mindezeken túl még ami nagyon hasznos ilyen helyzetben, az a példamutatás. Ha nem is mondok semmit a szomszédnak, egyszerűen csak ő látja, hogy a másik hogyan old meg egy stresszes, nehéz, feszült helyzetet anélkül, hogy testi fenyítést használna, az önmagában is sokat jelent. Ad egy alternatívát, és elindíthat változást, változtatást.

(Képek: Getty Images Hungary)

• gyurkó szilvia
• gyermekbántalmazás
• gyermekjogok
• pofon
• Gyerek