„Hajtottam a túlélésért, ami egyenes út volt a pánikbetegséghez”: Szily Nóra interjúja Tamás Ritával
Tamás Rita író, újságíró, coach és a pánikbetegség élharcosa beszélt életútjáról, ami odáig vezette, hogy megírhassa "Ne pánikolj, sportolj!” című könyvét.

DSC09053
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A cikket a Nagy Sportágválasztó, BBU Sportrendezvény Szervező Iroda Nonprofit Kft. támogatta.

Amikor a “Ne pánikolj, sportolj!” című könyvét olvastam, mintha egy filmet néztem volna. Vitt a történet, repített magasra és mélyre. De nem egy fikciót, hanem egy nő valós küzdelmét éltem át, ami fájt, lenyűgözött, és inspirált egyben. Ajándék számomra, hogy megismertem a főszereplőt, az írót - Tamás Ritát.

- Fiatalabb vagy nálam, de a kilencvenes évek elején körülbelül egy időben kezdtük az újságírói szakmát, bár más felületen. Ha akkor összefutottunk volna, akkor milyen csajjal ismerkedtem volna meg?

- Még kerestem a helyemet a világban, nem volt semmi önbizalmam, nagyon szorongtam. Bár jó gyerekkorom volt, nem volt benne nagy trauma, de nehezen tudtam elfogadni, hogy miközben viszonylag jó környéken laktunk, minden osztálytársam jó családból származott - ők mindig fordulhattak a szüleikhez akár intellektuális kérdésekben is. Nekem aranyos, de egyszerű szüleim voltak. Viszont ambícióim lettek volna, amivel ők nem különösképpen foglalkoztak, és ez némiképp identitásproblémát okozott nálam. Volt küldetéstudatom, mondanivalóm a világ felé, de nem volt keretem, nem nagyon volt meg ehhez a családi hátterem.

Szily Nóra és Tamás Rita.
Szily Nóra és Tamás Rita.

- Mik mocorogtak akkor már benned?

- Nyilván nem olyanok, mint most, hisz ennyi tapasztalat nem volt a hátam mögött. De már akkor is tudtam küzdeni a céljaimért, nagyon szívós és kitartó voltam, sok minden érdekelt, ami a körülöttem lévőkre nem volt annyira jellemző. Ha csak azt mondom, hogy tíz évig pingpongoztam, versenysportoló voltam, aztán elkezdtem rajzolni, szerettem a művészettörténetet, a képzőművészetet, a különböző korszakokat, a festményeket is felismertem már. Az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, bár nem vettek fel. De bújtam a tudományos magazinokat is.

Érdekelt a földrajz is, tudtam az összes ország fővárosát. Vallástörténetben is jó voltam. Emlékszem, hogy később a főiskolán a tanár meg is lepődött a tájékozottságomon. Valahogy akkor is úgy éreztem, hogy széles az érdeklődési köröm, és viszonylag nagy a tudásmennyiségem. Nyilván ez csak az akkori életkoromban számított tágnak. Ezt a sokszínűséget mutattam volna meg szívesen, de nem ment. Kevés olyan ember van szerintem, aki soha nem unatkozik. Én sose tudtam, mert annyi minden érdekelt.

- Ahogy ezt meséled, nem képzelem mellé a szenvedés szorítását, ami akkortájt már elindult, hiszen kamaszkorodban volt az első pánikrohamod.

- Igen. Tizennyolc évesen volt az első, csak akkor nem tudtuk, hogy az micsoda… Annak ellenére, hogy ennyire érdeklődő voltam, egy pedagógus sem mondta, hogy hú, ebben a gyerekben mocorog valami. Igazából senki nem vett rólam tudomást, és nem támogatott az ambícióimban. Ugyanez volt a pingpongban is. Nagyon tehetséges voltam, de mentálisan gyenge, és senki nem segített, hogy esetleg egy sportpszichológushoz kellene fordulni, hanem egy idő után lemondtak rólam.

- Láthatatlanná váltál a sokszínűségeddel?

- Inkább azzal, hogy alapvetően kishitű ember voltam, ami nyilván a családi indíttatásból is következett. Igazából az, hogy engem mennyi minden érdekel, vagy mennyi mindent tudok, nem is derülhetett ki, mert visszahúzódó voltam, inkább csak magamban olvastam. Azt gondolom, van egy szintje az érdeklődésnek - és az életszeretetnek is. Miként állsz önmagaddal. És én akkor még nagyon nem álltam sehogy.

- Hogy értsem azt, hogy “sehogy”? 

- Igazából az a szorongó kisgyerek megmaradt bennem. Aki nem szeretett óvodába járni, reggelente mindennap sírt. Volt egy konyhás néni és a fia, akik párszor csúnyán szóltak hozzám, és onnantól kezdve gyűlöltem oviba járni. Ennyi elég volt.

DSC09010

- Túlságosan érzékeny voltál?

- Igen. Egy ilyen történet sokak számára nevetségesnek tűnhet, de nekem ennyi is elég volt akkor. De nem szóltam a szüleimnek… Hogy miért vagy hiperérzékeny, igazából nem tudod megmagyarázni kicsi korban.

- Utólag már tudod, érted az okát?

- Azt hiszem, az ember ilyennek születik. Az egy más kérdés, hogy amikor már kialakul egy tudatosabb énje, akkor megpróbálja ezt az érzékenységet másra használni. Én például átfordítom abba, hogy másoknak segítek. A mai napig, ha méltatlan helyzetben látok például egy koldust, és valamiért épp nem megyek oda segíteni, akkor hetekig ott motoszkál a gondolataimban az önvád, hogy miért nem tettem valamit érte. Ezért van az, hogy inkább többször megyek oda, és segítek, ahol kell. Ez a hiperérzékenység, fogékonyság, akár a saját dolgaimra, akár másokéra most is megvan, csak most már tudom, hogy miként kezeljem. Ha segítek, akkor már enyhítettem valamelyest.

- És ez nem csak neki jó.

- Sokszor mondják, hogy önzetlen az ember, ha ennyit segít, de szerintem sokszor az is önzőség, hisz nekem is örömöt okoz. Benne van az a kellemes érzés, hogy tudtam valakinek pár jó percet szerezni, de az is hozzátartozik, hogy nem felejtem el, hogy én is voltam mélyen, és tudom, mennyire jó, ha jön valami váratlan segítség.

- A könyvedben - ami 2019-ben jelent meg - olvas az ember mélységekről és az azokkal való küzdelmeidről. Ma már másokat inspirálsz, hogy önmagukon miként tudnak segíteni. De annak idején nem merült fel benned a kérdés, hogy “Miért pont velem történik ez? Miért épp én kapom?” A pánikot, a térdre esést, az egzisztenciális mélypontokat…

- Inkább az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mit tettem azért, hogy ez így alakult. A saját felelősségemet kezdtem firtatni, de nagyon fontos, hogy ez nem önostorozást jelent, hanem annak keresését, hogy mire van hatásom. A szélesebb környezetemre természetesen nincs, de arra van, hogy bizonyos dolgokra én hogy reagálok, az rajtam múlik. Nyilvánvaló, hogy a pánikban is volt szerepe annak, hogy igen érzékeny, szorongó, önbizalomhiányos emberként éltem, de tele voltam ambícióval. Bizonyítani akartam. A munkahelyemen túlvállaltam magam, épp amikor elköltöztem otthonról, és nem volt biztonságérzetem. Felelőtlen életet éltem olyan szempontból, hogy nem aludtam, nem ettem, nem mozogtam, nem foglalkoztam magammal.

DSC09055

- Hajtottál a túlélésért...

- Pontosan. És ez egyenes út volt a pánikbetegségig. Tudom, hogy vannak emberek, akik ha ugyanezt végigcsinálják, nem lesznek betegek, de én valamiért az lettem. Ráadásul hosszú éveken át nem tudtam, hogy mit kell ezzel kezdeni. De amikor valamennyire tudatára ébredtem a dolgoknak, akkor is azt néztem, hogy én mit tettem azért, hogy ide jussak. Elkezdhetnék azon szomorkodni, hogy nekem ilyen a genetikám, hogy valamiért így vagyok biokémiailag sejtszinten összerakva, az agyam picit másként működik. De mégiscsak egyszerűbb azt vizsgálni, ha azt mondom, hogy az én felelősségem mi ebben. A férjem szenvedélybetegségében, a játékfüggőségben nem volt felelősségem, de abban már igen, hogy amikor megismertem, nem tájékozódtam kellőképpen. Pedig már akkor voltak jelek… De fiatal voltam, és fülig szerelmes. Viszont ma már azt mondom, hogy az élet igazolt minket, mert jóval több mint tíz évig együtt voltunk, és végig vele maradtam, amíg meggyógyult. Soha nem bántam meg, hogy így tettem.

- Te mindig a tükröt vetted inkább elő? Önmagadat fürkészted?

- Igen. Vegyük például a férjem esetét. Ha csak azzal foglalkoztam volna, hogy ő szenvedélybeteg volt, hát így jártunk, akkor az engem nem segít, nem visz előre. Vagy ha a pánikot vizsgálom, és azt mondom, hogy én csak egy ember vagyok, aki hajlamos a pánikra, de továbbra is ugyanúgy túlhajszolom magam, akkor valószínűleg még mindig beteg lennék, hiszen nem tanultam volna meg kezelni magam, önreflexívnek lenni és a következményeket fölmérni. Ez nem tévesztendő össze azzal, hogy az ember mardossa önmagát. Én a stratégiai kérdéseket mindig arra használom föl, hogy mit tudok változtatni, miben fejlődhetek. Ha az életutamat végignézem, most is zajlik bennem egy komoly tanulás. Eddig tényleg halálra dolgoztam magam, és a női vonal nem volt erős bennem, ugye, mindkét mellemet eltávolították a cisztásodás okán, aztán az elhúzódó klimaxszal is meg kellett birkóznom. A nőiségemet visszaszorítottam. Most itt vagyok lassan ötven évesen, és ebben a női vonalban próbálok fejlődni. Hogy ügyesebb legyek a háztartásban, a főzéssel hadilábon álltam mindig… Azt gondolom, hogy ez a fajta fejlődés soha nem ér véget, és az alapja tényleg mindig az, hogy az ember megvizsgálja, hogy mit nem csinál jól, min kellene, és tud változtatni.

- Nem tapasztalod, hogy hajlamosak az emberek a felismeréseknél azt mondani, hogy “Igen, de…!” Vagy kifele mutogatni?

- Kifogások és környezethibáztatás a jellemző, bizony. Ez az, amiről sokat beszélek. Hogy egy egészséges és tiszta, világos gondolkodással az ember meg tudja találni a saját felelősségét a legtöbb dologban, ami nem működik az életében, és felteheti a kérdést, hogy mit csinálhatok másként. Min tudok én változtatni? Akár akkor, amikor benne marad egy rossz kapcsolatban. Ott lehet, hogy tényleg van olyan, ahol csak a másik a hibás. Nyilván egy szenvedélybetegnél nehéz a társ felelősségét firtatni, aki nem szenvedélybeteg, és szereti a másikat, van türelme, és elnéző az életmódjával szemben. De amikor kiderül az igazság? Az is lehet, hogy valaki föláll, és otthagyja egyedül. Az én lelkiismeretembe ez nem fért bele, mert nagyon-nagyon szerettem. Azt választottam, hogy megerősödök mellette, fölnövök hozzá és ahhoz a feladathoz, hogy a gyermekünket felneveljem, eltartsam a családom, és segítem őt ebből a mélységből kijönni. És amikor meggyógyult, akkor el tudtam engedni a kezét. És az évek alatt időközben egy gyenge nőből erős nővé váltam. Tehát azt mondom, hogy ezt a traumát, a vele való szembenézést a legjobb módon használtam fel arra, hogy engem az építsen.

DSC08990

- Vissza tudtál lágyulni? Utaltál a női vonalad gyengeségére, és hogy dolgozol rajta. Az a sok minden, amit átéltél, mit tett a nőiségeddel?

- Ez egy nagyon bonyolult és összetett kérdés, mert az utolsó párkapcsolatom után tényleg hoztam egy olyan döntést, hogy inkább egyedül élek. Ez nem azt jelenti, hogy ha valami csoda folytán találkozom valakivel, akivel harmóniában tudok létezni, akkor nemet mondok, de összességében az, hogy nem keresek - eldőlt. Lassan másfél éve nem foglalkozom ezzel a kérdéssel.

- Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, de miért döntöttél így?

- Leginkább azért, mert azt vettem észre a párkapcsolataimban, hogy inkább visznek, mint hoznak - minden tekintetben. Az életem legboldogabb, legteljesebb időszakai akkor voltak, amikor egyedül voltam. Lehet, hogy csak szerencse kérdése, hogy éppen az ember találkozik olyannal, akivel meg tudja azt a harmóniát találni. Nyilván a bizalmat is nagyon nehéz már kiépíteni. Amikor az ember megtanul állandóan egyedül dönteni, akkor nehéz bevonni bárkit. Eszembe sem jut, hogy bármiről megkérdezzek valakit - hogy megvegyem-e azt az előszobabútort, milyen autót válasszak, vagy hova menjünk nyaralni. Voltak kapcsolataim, de nem éltem együtt senkivel a házasságom óta, tehát lassan tíz éve. Ez nyilván tipikus probléma az egyedül élő embereknél, hogy kialakul egy életvitel, ami tökéletes, és inkább annak az előnyeit élvezi, hogy nem kell alkalmazkodni, és nem kell mindent egyeztetni. Szinte már el is felejted, hogy mi a jó abban, amikor együtt vagy valakivel. Ráadásul nekem nem is annyira sikerültek a párkapcsolataim, amiért persze elkezdek gondolkozni, hogy mit rontottam el… 

- Tehát akkor mégiscsak vágysz rá?

- Érdekes, de nem. Úgy vagyok vele, hogy mivel ez a valódi nőiesség tényleg egy hiányosság az életemben, ezért hogy teljesebb legyen a személyiségem, és kiteljesedjek ebben is, most magamnak fejlődök. És egyszer majd valaki talán élvezi ennek a hasznát. Amúgy a lakásomat is lassan újítgatom föl, a lakberendezés is kezd örömöt okozni, és a kertemet is gondozgatom. Ez hülyén hangzik, hogy az ember majdnem ötvenévesen ilyeneket tanul, de tulajdonképpen benne vagyok közel harminc éve a munka világában, és egész egyszerűen azt hozta az élet, hogy férfinak kellett lennem otthon, és kimaradtak a tipikus női feladatok. Most úgy érzem, hogy magam miatt kell ügyesednem ilyenekben is. Mert igénylem, és vágyom rá. 

- Te se az a nő vagy, aki negyvenet elütve azt mondja, hogy oké, akkor már a B oldal forog, valahogy leketyeg a következő negyven. A képzettségeid, képesítéseid többségét a negyvenes éveidben szerezted meg. Az állandó tudásszomj, a szellemi építkezés szükséglete benned is ott lobog.

- Abszolút. A házasságomra, a problémákra, a pánikra ráment körülbelül tizenöt év biztosan. Negyven felett tanultam meg úszni, kerékpározni, akkor indultam triatlonversenyen, és futottam le az első félmaratonomat. Bőven negyven fölött mentem le a drótkötélpályán Montenegróban - pedig iszonyatos tériszonyom van. Negyven fölött lettem edző, coach, TRX-instruktor, életmód-tanácsadó… és lassan már ötven leszek.

- Nem mondta senki, hogy Rita, ne? Most már minek!

- Nem, mert akkor már egyedül voltam, a szüleim pedig inkább csak azt mondják, amikor túl hosszút futok, hogy jaj, a lábad nem fogja bírni, ne fuss már annyit! De nekik még mindig a kislányuk vagyok, aki bármit csinál, annak örülnek. Érdekes, hogy az attitűdjük nekik is megváltozott, mert amikor fiatalon akartam főiskolára menni, akkor azt mondták, hogy minek mész, mi se mentünk. Válassz valami szakmát. Ma pedig már mindenben támogatnak. Anno végül úgy adódott, hogy már terhesen, majd gyerek mellett jártam főiskolára, és harminc elmúltam, amikor lediplomáztam a Szent István Egyetem reklámmenedzser szakán. Épp akkor derült ki a férjem szenvedélybetegsége, a rengeteg tartozása, uzsorások jelentkezése - egyszerre zuhant rám minden. Kisgyerek, főiskola, munka, összeomló magánélet...

A cikk az ajánló után folytatódik

Akkor ott tényleg egy évig ropogott, recsegett minden, és valahogy az egzisztenciát meg kellett teremteni. Csak tettem a dolgom, és mentem előre.

Több nagy krízis volt, de azt mondom, hogy a férjem dolgait túlélni nagyobb bravúr volt, mint magát a pánikot, és ezzel nem bántom őt, soha nem tenném, mert szeretem a mai napig. De bármi, amit az ember csinál, ahhoz hit és kitartás kell. Akár egy nagy krízisben vagy egy életmódváltásban, egy sport elkezdésében, vagy új hivatást kezdve. Az embereknek a mai világban nagyon nehéz, mert minimális befektetéssel akarnak gyors sikert elérni. Pedig mindenhez, ami komoly érték, nagy meló és türelem kell. Nem megy máshogy. És még az a fajta bizonyosság sincs, hogy az irány jó! De az a meggyőződés, hogy el kell indulni, az viszont kell! Mint ahogy abbahagyni is tudni kell valamit, ha már nem okoz örömet. Sokáig edzősködtem, de aztán továbbléptem. Biztos vagyok abban, hogy rengetegen benne maradtak volna, mert úgy lettek volna vele, hogy mégiscsak negyvenéves elmúltam, mikor elvégeztem az edzői sulit, már kialakítottam egy klientúrát… Én nem gondoltam, hogy ciki abbahagyni. Nem bírom, ha több energiát visz el valami, mint amennyit ad. Épp most is fölmondtam az egyik munkahelyemen. Pedig a mai napig sok munkát kell vállalnom, hisz például a lakásfelújítás komoly pénzkérdés. Nekem kiesett az életemből tizenöt-húsz év, amit most pótolok be, és próbálok egyről a kettőre jutni. A másik, így a döntésekkel kapcsolatban, hogy a férjem mellett megtanultam, hogy amennyire lehet, biztonsági játékos legyek. Akkor lépek, ha nem jelent túl nagy kockázatot. Még mindig túlvállalom magam, de most már jóval kevésbé. Ha valami kiesik - legyen mellette még más munka is, amire támaszkodhatok.

- A könyvedben olvastam, hogy tulajdonképpen a pánik mindig akkor jött, ha a biztonságérzetedet elvesztetted. Az, hogy igyekszel több lábon állni, az a pánikkal szembeni védettség is?

- Igen, ez egy folyamatos védettség.

- Mikor volt az utolsó pánikrohamod?

- Az egyik utolsó krízisnél 2010-ben. Öt napig tartott, és egy percet sem aludtam… 

- És most visszanézni rá, olyan, mint egy film? Távolodsz tőle? 

- Távolodok, és egyébként a könyvet is úgy írtam, hogy van egy zeneszerző, egy nagyon érdekes hangszeren játszik - amit duduknak hívnak -, szomorú hangulatú zene, és emlékszem, hogy mikor a nehéz részeket írtam, akkor azt hallgattam, mert előcsalogatta az emlékeket. Nem azért távolodok el a múltbéli dolgoktól, mert sajognak, mert nincs már bennem fájdalom. Hanem annyira sok új nehézség és megoldandó feladat jött azóta is, hogy egész egyszerűen letettem őket.

DSC09025

- Helyükre kerültek?

- Szerintem igen. Ha csak azt mondom neked, hogy egy sima hétköznap, amikor nem kell órára ébrednem - én nyitott ablaknál alszom -, hallom, hogy a madarak csicseregnek, kapar az ajtón a kutya, fekszem az ágyban, arra gondolok, hogy milyen irgalmatlanul jó dolgom van. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy totálisan boldog legyek. A legapróbb dolgoknak is tudok már örülni. Több mint tízéves a kocsim, nem járok Maldívra nyaralni, nem kell luxuscucc, sok turkálós ruhám van, de mégis boldog vagyok.

És ez nem instaboldogság, hanem egyfajta elégedettség. Sőt, inkább azt mondom, hogy teljesség. 

- Szereted ezt a Ritát? Vagyis önmagadat? Hallgatsz...

- Biztos nem jó, hogy ennyit gondolkozom a válaszon. Alapvetően azt hiszem, igen, de közben sokszor kritikus vagyok magammal. Azért feltétlenül jobban szeretem ezt a Ritát, amelyik tettre készebb, mint azt, amelyik totyorgott a problémáknál, és halogatott. 

- Hogyha idejönne a kamaszkori Rita, leülne melléd, akkor azt mondaná, hogy köszönöm ezt a 30-35 évet, amit éltünk, vagy azt mondaná, hogy hát nem ezt ígérted, tartozol még…

- Hát... Azt gondolom, hogy inkább az első. Elégedett lenne, szerintem.

Azt hiszem, hogy többet hoztam ki az életemből, mint amit kamaszkoromban magamból kinéztem volna. Aki ismert akkor, mind azt gondolja, hogy inkább túlteljesítettem. Ennél kevesebbre voltam kalibrálva - nem ennyire kacifántosra. Több volt a feladat, mint amit kinéztem volna magamból, hogy meg tudom csinálni, de hál’ istennek képes voltam rá.

- Az a kamaszlány miről álmodott?

- Négy gyerekről, szép, nagy családi házról az erdő szélén, egy aranyos, megbízható férjről és egy olyan hivatásról, amit szeretek csinálni. Akkor még persze nem tudtam, hogy mi lehet az. Szoktam mondani, hogy tulajdonképpen végülis négy gyerekem lett, hisz a férjemnek volt kettő az előző házasságból, őt magát is gyereknek számítom, és itt van a lányom. Tehát bejött a négy, csak másképp, mint ahogy gondoltam. 

DSC08971

- A kishitűséget is magad mögött tudtad már hagyni? 

- Hát, ez egy nagyon jó kérdés… Ezt szét szoktam választani. Szakmailag már nem vagyok kishitű, mert tudom, hogy bizonyos dolgokban jó vagyok. A női vonalon van bennem kishitűség, és azon pedig nyilván dolgozni kell továbbra is, de hát - mint tudjuk - élethosszig lehet tanulni. Nyilván ezt sem adom föl, ebben is próbálok fejlődni. És ez teljesen független a férfiaktól. Nem gondolom, hogy az a gyógyszer, hogy lesz egy férfi, aki azt mondja, hogy így vagy jó, ahogy vagy.

- Hanem az a bizonyos tükör.

- Igen. Önmagammal kell lejátszani ezeket a meccseket. Szerintem már ebben is haladok, minden egyre jobb, és azt gondolom - sőt hiszem -, egy idő után még jobb lesz… Én mindent meg fogok tenni, ahogy eddig is. Mert már tudom, hogy képes vagyok rá.

Az orvos, aki postán küldi vissza a hálapénzt

Dr. Sápi Erzsébet aneszteziológus, intenzív terápiás főorvosról sokan vehetnének példát. Hódos Hajnalkát idézve: „Vannak olyan emberek, olyan életutak, amiket mindenkinek ismerni kellene. A Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet munkatársa, a Gyermekszív Központ meghatározó alakja nemcsak azért példaértékű, mert egész életét a gyógyításnak, szívbeteg csecsemők és gyermekek gyógyításának szentelte, de emberként is mérvadó, követendő."

(Fotók: Kovács Péter / Femina)

Ezt is szeretjük