Az orvos, aki postán küldi vissza a hálapénzt: interjú dr. Sápi Erzsébet aneszteziológus-intenzív terápiás főorvossal
Vannak olyan emberek, olyan életutak, amiket mindenkinek ismerni kellene. A Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet munkatársa, a Gyermekszív Központ meghatározó alakja nem csak azért példaértékű, mert egész életét a gyógyításnak, szívbeteg csecsemők és gyermekek gyógyításának szentelte, de emberként is mérvadó, követendő.

BH 081
beauty and style
Top olvasott cikkek

Amikor befordulok, és leparkolok a Fehér Holló utcában, érzem, hogy szaporábban ver a szívem. Szitál az eső. Sötétedik. Az esernyőm alól felsandítok az épületre. Lassan kifújom a levegőt.

Összehúzom magamon a kabátot. A sarkon megnyújtom a lépteim, hogy átlépjem a töredezett járdán összegyűlt vizet. Önkéntelen mozdulat: ismerek ebben az utcában minden kavicsot, repedést. 

Mire az épület elé érek, már a torkomban dobog a szívem. A tüdőm mintha összepréselték volna. A kezem jéghideg. Átfut az agyamon, évekkel ezelőtt hányszor jöttem ide, hányszor léptem ki a liftből a neonfényes, csendes folyosóra. Állok, és mintha összefolyna, összemosódna az idő. Megrohannak az emlékek. Mintha most is ott ülnék a műanyag széken, ahol évekkel ezelőtt: 

GOKVI, Gyermekszív Központ, Gyermekszívsebészeti Intenzív Osztály. Negyedik emelet. A kétszárnyas ajtó mögött olyan újszülöttek, csecsemők és gyermekek fekszenek, sokuk még lélegeztetőgépen, akik néhány órája vagy napja szívműtéten estek át. Hat évvel ezelőtt az én kislányom feküdt az egyik ágyon.

Még arra is pontosan emlékszem, hanyadik oldalon tartottam a könyvben, amiből itt, ezen a folyosón egyetlen sort sem tudtam elolvasni, csak tartogattam az ölemben, miközben vártam. Emlékszem, milyen elcsigázott és mégis milyen nyugodt voltam. Hogy mekkora volt bennem a bizalom. Mert tudtam, hogy a kislányom a legjobb helyen van. Tudtam, hogy a tájékoztatás, amit itt kapok, pontos, szakszerű és igaz. Az igen itt igent jelent, a nem nemet, az, hogy várnunk kell, azt jelenti, várnunk kell.

És tudtam, hogy itt van valaki, akit jönni, vagy menni a kórházból sosem láttunk, mert mindig itt volt. Egy orvos, az utolsók egyike a régi vágású doktorok közül, akinek ez nem munka, nem hivatás, hanem az élete is. Aki iránt nemcsak mi, GOKI-s szülők viseltettünk mindig alázattal és tisztelettel, hanem a kollégái is. Aki ezt az osztályt alapította, és évtizedekig vezette. Dr. Sápi Erzsébet főorvos. A Sápi Doktornő.

Amikor felhívtam, hogy interjút kérjek tőle, az első kérdése az volt, még mielőtt bármit mondanék, áruljam el, hogyan jutott az eszembe pont ő mint interjúalany. Tudja, doktornő, én GOKI-s anya vagyok, hat évvel ezelőtt volt a kislányom második műtétje…. Tudom, válaszolta. Emlékszem magukra. A beálló pillanatnyi csendben csak arra tudtam gondolni, hát ezért, doktornő. Ezért jutott az eszembe.

Mire az emlékeim végére érek, már újra a jelenben vagyok. Besötétedett, az eső elállt. Összecsukom az esernyőt, felnézek. Ott áll velem szemben. A Sápi.

A főorvos, aki gyermekkorában megfogadta, ha orvos lesz, soha nem fogad el hálapénzt. És ezt a fogadalmat több mint negyven éve tartja.

Hosszú időt ugrunk vissza az időben, az 1950-60-as évekbe, Sülysápra, ami akkor egy háromezer lelket számláló kis falu volt, és még a neve is más volt. Tápiósüly. A kis településen a jogtanácsos édesapa és a számvitellel-könyveléssel foglalkozó édesanya mindent megtett azért, hogy két lányuk semmiben ne szenvedjen hiányt. A lányok rengeteg könyv, lexikon, szótár között nevelkedtek, lemezjátszóról szóltak a dalok, az elsők közt volt tévéjük. Édesapa saját maga kezdte őket latinra, németre tanítani. Titkon remélte, hogy valamelyikük jogász lesz, de a lányoknak igen korán határozott elképzeléseik voltak. Az idősebb testvér tanár, a kisebbik már ötéves korában orvos akart lenni. Míg a nagyobbik a tábla mellett tanította a húgát, az a játék orvosi táskát szorongatta, és fonendoszkóppal a nyakában várta, mikor kerül rá a sor, és játszhatnak orvososat.

Mindkét lány kitűnő tanuló volt, és közben kivették a részüket a vidéki életből. A nagymama főzött a családra, a lányok ott sertepertéltek körülötte a konyhában, keverték az ételt, csinálták a csipetkét, szedték a lehullott diót, segítettek a kerti munkában.

Azt gondolhatnánk, a nagykátai Damjanich János Gimnáziumban eltöltött évek után egyenes út vezetett az orvosi egyetemre, de nem így történt.

- Abban az időben értelmiségi család gyermekének lenni - finoman szólva - nem volt előny. Megvolt a pontszámom, de nem vettek fel az egyetemre. Úgy indokolták ezt akkor, hogy helyhiány miatt elutasítva. Emlékszem, bementem a szóbeli vizsgára, és ott feltettek pár kérdést. Hogyan lehet az, hogy vidéken érettségiztem, és mégis ilyen jó lett az írásbeli felvételim? És azt, hogy a menzán ebédeltem-e? Azt, hogy miért voltam testnevelésből felmentve? Végül azt, ha orvos lennék, és az édesanyám beteg lenne, olyan fájdalmakkal, hogy a falat kaparná, adnék-e neki olyan mennyiségű morfint, ami megakadályozná a további szenvedését? Sírva mentem ki a felvételiről, édesanya várt kinn, el voltam keseredve. A következő évben újra megpróbáltam. Mert én gyermekgyógyász akartam lenni. És a következő évben megint. A harmadik felvételi előtt jártam különórákra biológiából és fizikából. A tanáraim jóindulatúan figyelmeztettek, ha harmadszorra sem vesznek fel, gondolkodjak el, válasszak valami más szakmát. Többet tanulni és tudni nem fogok, mert mindent tudok, amit kell. Mivel érdekelt a biológia, és azt kutattam, tanultam, még a záptojást is feltörtem, milyen, arra gondoltam, akkor talán biológiatanár leszek. Erre végül nem került sor, mert bejutottam az egyetemre.

Az orvosi egyetemet summa cum laude végezte el.

- Nagyon sokat tanultam. Nem csak orvos, én jó orvos akartam lenni. Mivel harmadszorra vettek fel, az év eleji felmérőim borzalmasan sikerültek, az orosz év eleji dolgozatom például kettes lett. A következő már ötös, mert elővettem a könyveket, és átismételtem az anyagot.

Szerettem egyetemre járni. Én mindenáron orvos akartam lenni, és iszonyú sokat tettem azért, hogy bejussak. Nem voltam stréber, de rengeteget tanultam. Szerencsém volt, akkor már a szüleim is Budapesten dolgoztak, béreltünk a Bajza utcában egy kis garzont. Az egyetemi évek alatt itt laktam. Nekem csendre, egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy tanuljak, el sem tudtam volna képzelni magam a kollégiumban.

De azt sem, hogy a vizsgát megelőző este moziba menjek, mint a többiek. Volt egy hat-nyolc fős társaságunk, nekik ez volt a szokásuk, de én nem tartottam velük. Magammal szemben volt az elvárás, hogy tudjam az anyagot. Úgy voltam vele, itt ez a hat év, hogy megtanuljunk mindent, amit kell: később, a gyakorlatban már nem csaphatom fel az anatómiakönyvet, és keresgélhetem a beteg előtt, hol van az a véna, amit meg kell szúrni.

Persze eleinte beleestem olyan hibákba, hogy kiszámoltam, tíz nap múlva lesz a vizsga, elosztottam a négyszázhatvan oldalas könyvet tízzel és bejelöltem, mennyit kell egy nap megtanulnom. Az első nap minden kifejezésnek utánanéztem a lexikonban, szótárban. Este aztán láttam, hogy egész nap tíz oldalt haladtam. Szóval, rájöttem, hogy ez így nem megy.

Volt olyan tantárgy, amivel szenvednem kellett, de azt is megtanultam ötösre. És az egy hihetetlenül jó érzés volt, mikor a vizsgáztató professzor lapozgatta az indexemet, és csodálkozva kérdezgette, hogy magának ebből is és ebből is ötöse van?

Édesanyáékat minden vizsga után, a szokásos ünneplés előtt az utcai telefonfülkéből hívtam. El sem tudom képzelni, mit állhattak ki a hat év alatt, mert vizsga előtt, otthon, mielőtt elindultam, kétségbeesve mondtam nekik, hogy higgyék el, most tényleg nem tudok semmit, biztos, hogy egyest fogok kapni.

Végül egyetlenegy utóvizsgám sem volt az egyetemen. Ha jól emlékszem, egy hármasom és egy négyesem volt a hat év alatt. A többi ötös - mondta el a doktornő.

Amikor azt mondom, summa cum laude végzettséggel biztosan rengeteg állásajánlatot kapott, kapkodtak utána a kórházak, a doktornő nevetve legyint.

- Hónapokkal az államvizsga után az összes volt tanárom és csoporttársam tudta, hogy a Sápi Erzsinek summa cum laude végzettséggel még nincs állása!

Mikor elvégeztem az egyetemet, a családom már Budapesten lakott. A nagyapám és a nagynéném megbetegedett, édesanya és édesapa úgy döntöttek, összeköltöztünk, hogy ápolni tudják őket. A testvérem ekkor már tanárként vidéken dolgozott, ezért én mindenképpen Budapesten akartam maradni, hogy támogatni tudjam a szüleimet. És gyermekgyógyász akartam lenni.

De akkoriban ez összeköttetés nélkül szinte lehetetlen volt. Az volt a módja, hogy a frissen végzetteknek meg kellett pályázniuk három állást. Hiába TDK-ztam a Lozsádi professzornál (Dr. prof. emeritus Lozsádi Károly gyermekszívsebész, a magyarországi gyermekszívsebészet doyenje – a szerk. megjegyzése), úgynevezett speciális kollégiumra jártam több neves professzorhoz, hiába töltöttem sok időt gyakorlaton a II. sz. Gyermekklinika szívsebészetén, reménytelen volt, hogy oda bejussak. Első körben nem is vettek fel sehova.

És a második körben sem. Aztán eljutott hozzám egy információ: megtudtam, hogy disszidált egy doktornő, kellene a gyermekklinikára, a szívsebészetre aneszteziológus, pályázzam meg az állást.

Eszem ágában sem volt aneszteziológus lenni! Mára ez megváltozott, de évtizedekkel ezelőtt ennek a szakmának nem volt respektje. És egyébként is, én gyermekgyógyász akartam lenni. Tudtam azt is, hogy kezdő fiatal férfit szeretnének felvenni. Na de ki volt az a bolond férfi a nyolcvanas évek elején, aki anesztes akart lenni?

Közben kaptam egy volt tanáromtól konkrét ajánlatot is. Az egyik csoporttársammal üzent, van egy demonstrátori állás, pályázzam meg, tudják, hogy jó voltam anatómiából. Ha két-három évet lehúzok ott, megígérik, hogy segítenek bejutni valamelyik gyermekklinikára. Két napom van rá, hogy végiggondoljam, és aláírjam a szerződést.

Én ezt a két napot arra használtam fel, hogy bementem a gyermekklinikára, és beszéltem Lozsádi professzor úrral. Mondtam, hogy itt vagyok, tudom, hogy még nincs betöltve az állás, nekem is két napom van, hogy egy másik szerződést aláírjak, gondolják meg, kellek-e ide.

Így aztán, nagy nehezen felvettek. Ott lettem intenzíves-anesztes a gyermekklinikán. Az volt az első szakvizsgám is. És ott lettem nagyon fiatalon vezető is. Az úgy történt, hogy a főnököm ki akart menni Líbiába dolgozni. Ennek az volt a feltétele, hogy sürgősen képezzen ki egy szakorvost. Én lettem az.

Nagyon sokat tanultam ott az asszisztensektől és a nővérektől. Ha valami nem ment, gyakoroltam. Volt, hogy otthon a kádban a háromágú csap működését gyakoroltam.

Ám a gyermekklinikán nemcsak a két napos ultimátum hangzott el, hanem valami más is.

- Azt mondtam Lozsádi professzornak, engem ide úgy vegyenek fel, azzal legyen mindenki tisztában, hogy én elutasítom a hálapénzt, és nem fogadom el.

Hogy miért ilyen fontos ez nekem? Több okból is.

Azt hiszem, ezt is a szüleimnek köszönhetem. Tőlük hozom. Emlékszem egy régi esetre, még gyermekkoromban történt. Az édesapám jogtanácsosként dolgozott, több tsz-hez is ment a zárszámadást ellenőrizni. Egy napon, amikor ő még nem volt otthon, megjelent nálunk egy férfi. Édesapámat kereste. Egy nagy demizson bor volt nála, és vadnyúl. A nagyapám átvette tőle, és amikor édesapa hazaért, mondta neki, hogy ezt neki hozták. Kiderült, hogy az ajándék attól a tsz-től érkezett, ahova másnap ment, mint jogtanácsos. Soha életemben nem láttam az apámat úgy tajtékozni, mint akkor. Fogta a demizsont meg a nyulat, rohant vele az állomásra. Ott volt telefon. Kérte az állomásfőnököt, segítsen felhívni a tsz-t, hogy megmondja nekik, a következő vonattal visszaküldi a bort és a nyulat.

Ez számomra egy nagyon fontos emlék.

Aztán egyszer a gimnáziumi matektanárom - mindenki tudta már általános iskolás koromtól, hogy orvos akarok lenni - azt találta nekem mondani, hogy becsületes ember nem lesz orvos. Ez a mondat rajtam nagy sebet ütött. Tudtam, hogy én becsületes ember vagyok, most is annak tartom magam. Sokat vívódtam magamban a történtek után. Gyermekként sem tudtam ezt igaznak elfogadni.

Én nem a pénz miatt lettem orvos, nem azért, hogy gazdag legyek.

Elfogadok ajándékot, igen. Például egy édesanya, amíg a gyermeke az intenzív osztályon volt, hímzett nekem egy terítőt. Azt elfogadtam. Egy ilyen ajándékban érzem a hálát, a szeretetet és a köszönetet. A pénzben nem.

És azt is gondolom, a paraszolvencia valójában megrontja a beteg és az orvos közötti viszonyt, nem javítja. Mindkét fél számára megalázó.

Végül maradt az intenzív-aneszteziológiánál.

- Mivel Lozsádi professzor idejében a szívsebészeti műtő egy valóságos szentély volt, így megszerettem az altatási részt is. A gyermekszívsebészeten az intenzív-aneszteziológia egy nagyon nagy kihívás, rengeteg invazív beavatkozással. Nagyon összetett feladat, és akkoriban a gyermekszívsebészeten volt a legfejlettebb technológia, legkorszerűbb eszközök. A nyolcvanas évekről beszélünk, a mi osztályunkon minden rendelkezésre állt.

Amikor más osztályra átmentem helyettesíteni, ott nem voltak ilyen eszközök. És én minden gyermeknek azt a biztonságot szerettem volna nyújtani, amit én megszoktam. De erre akkor más osztályokon még nem volt lehetőség.

Ugyanakkor a régi, gyermekkori célom is megvalósult. Mivel a munkámhoz szükséges, ezért gyermekgyógyász és gyermekintenzív szakvizsgákat is megszereztem.

Pár évvel később pedig megvalósult egy álom. A Gyermekszív Központ.

- Igen. Ez az épület, ahol most ülünk. 1993-ban Lozsádi professzort felkérték az Országos Kardiológiai Intézet főigazgatói posztjára.

Lozsádi professzor akkor már túl volt 6-8 terv elkészítésén, és egyfolytában arról beszéltünk, szükség van egy gyermekszívcentrumra. Egy olyan helyre, ahol minden feladatot egy helyen tudunk ellátni: van műtő, intenzív osztály, gyermekkardiológia.

A gyermekklinikáról Lozsádi professzor munkatársainak nagy része 1994-ben átjött ide, a Felnőtt Házba. Először a kilencedik emeleten rendezkedtünk be.

1996-ban került sor az alapkő letételére. Ezután péntekenként a professzor úr bejárást tartott. Nem volt itt még más, csak tégla, itt botladoztunk, és terveztük, hol lesz a műtő, az intenzív osztályok, a katéteres labor, a röntgen, hol lesznek a személyi tartózkodók. Bevontak minket a tervezésbe. Professzor úr már akkor úgy tervezte meg a műtőt és az intenzív osztályt, hogy az majd transzplantációra is alkalmas legyen. Én az aneszteziológia és az intenzív részért feleltem. Így lett ez a legmodernebb épület, amit 1999 decemberében adtak át. Az első műtétre a következő évben került sor, egy pitvari defectust operáltunk.

És szép lassan kialakult az a csapat, ami máig együtt van.

- Van olyan kolléganőm, akivel 1980 óta dolgozom együtt, az egész életét végigkísértem. Emlékszem a napra, amikor izgatottan, kipirulva szaladt: "Doktornő, meghívtak ebédre!" A leendő férje akkor mutatta be a szüleinek, most felnőtt gyerekei vannak.

pic

Sok kollégát fogyasztottam el. Én nagyon szigorú és következetes ember vagyok. Azt követelem mástól, amit én is megteszek. És őszinte vagyok.

Ha azt látom valakin, hogy alkalmatlan erre a feladatra, megmondom. Mindig négyszemközt. És ez mindig szakmai dolog, nem magánéleti probléma.

A szívsebészeten a munkaidő nem nyolctól fél négyig tart. Van úgy, hogy reggel nyolckor felvisszük a beteget a műtőbe, és este tízkor még benn vagyunk. És azt a sebész végigcsinálja. Ha ő bírja, én is bírom, nekem is bírnom kell. Másnak is.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy ez egy teammunka. Nemcsak a szívműtét, hanem az utána következő intenzív szakasz is. Ugyanolyan fontos a műtősfiú, a pumpatechnikus, a segédnővér. Nincs olyan, hogy ez az én betegem.

Ha nincs meg a kollégák között a bizalom, ha nincs meg az a közös cél, hogy a betegért mindent meg kell tenni, ha nincs az a közös elgondolás, hogy mindegyik beteget ugyanazzal a szakértelemmel, hozzáállással látom el, akkor az az osztály odavész.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az osztályomon, amit én hoztam létre, és évtizedekig én vezettem, olyan emberek dolgoztak és dolgoznak, akik átlátták és megértették, azért, hogy a beteg gyerekért mindent megtegyünk, nemcsak szakmailag, de emberileg is meg kell felelnünk.

Szatmári professzor (Dr. Szatmári András gyermekkardiológus professzor, a Gyermekház volt vezetője), akivel nem voltunk baráti viszonyban, de kölcsönösen nagyra tartottuk és tiszteltük egymást, és akit a legjobb kardiológusnak tartottam és tartok, egyszer azt mondta: „Sápi Erzsi! Tudod, mennyire utálok valakit szembe dicsérni! Nagyon nehezen ismerem el, hogy az az osztály, amit te vezetsz, az példaértékű. Mindenkinek azt mondom, hogy aki osztályt vezet, rólad vegyen példát. Hogy az osztálya olyan legyen, mint a tiéd!” Ez tőle egy akkora dicséret, olyan elismerés volt, amit soha nem felejtek el.

Én egész életemben ezt csináltam. Ehhez értek, ebben vagyok a legjobb. Ez van a puttonyomban.

Büszke vagyok arra, amit létrehoztam.

Az osztály jó kezekben van most is, helyettesem, dr. Székely Edgár lett az utódom, egy nagyon okos és becsületes ember, kezdetektől úgy gondoltam rá, mint az az orvos, akinek majd átadom az osztályt. Ez 2018-ban meg is történt - tette hozzá dr. Sápi Erzsébet.

Másnap megkapom a fotókat, és egy rövid levelet. "Annyi mindenről nem beszéltünk!"

Bizony! Nem beszéltünk még arról a Sápi doktornőről, aki tizenöt éven keresztül elnöke volt a Lozsádi professzor által alapított A Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítványnak. Annak a szervezetnek, ami az elmúlt harminc évben közel 800 millió forint értékű műszert és eszközt ajándékozott a Gyermekháznak.

Arról a doktornőről, aki az alapítványi és a gyermekházi dolgozók karácsonyát szervezte, DJ-t hívott, tombolát rendezett.

Arról, aki együtt vacsorázik az éjszakás nővérekkel, és azok elhűlve sikoltanak fel: Főorvosnő megeszi a csirke lábát?

Arról, akinek fontos az, hogy vidékről származik, mert úgy vallja, a vidéki ember szerényebb, őszintébb, kitartóbb. Az az élet gyakorlatiassággal, rátermettséggel ajándékozta meg.

A cikk az ajánló után folytatódik

Hogy rossz alvó és éjjeli bagoly, ezért sokszor csörög este a telefon, és a kollégák felhívják: „Főorvosnő, szia, tudtam, hogy még nem alszol!”

Hogy Nagykátán, az érettségi találkozón, ahova mindig elmegy, ha késve is, mert van, hogy a műtőből érkezik, 1976 óta az osztálytársak minden alkalommal felteszik neki a kérdést: „Na, Böbe, és tartod-e még, hogy nem fogadsz el hálapénzt?”

Nemsokára lesz az ötvenéves érettségi találkozó. És a válasz ugyanaz lesz, mint eddig mindig: igen.

Bizony, sok dologról kellene még beszélnünk. De azt hiszem, most már nem csak mi, GOKVI-s anyukák és apukák, és nem csak a kollégák tudják, hogy ki az A Sápi. A főorvos. Az Ember.

(Fotók: Dr. Sápi Erzsébet, GOKVI - Őszi Szilvia.)

Ezt is szeretjük