Megdöbbentő és szomorú sztársorsok

Hajdan az egész világ rajongott értük, ma azonban távol tartják magukat a fényűzéstől. Íme, 3 ikon, jobban mondva, ami maradt belőlük.

Húsvéti tojásvadászat
Sóbors
Ez is érdekelhet
Retikül
Top olvasott cikkek

Minden kornak megvannak a maga sztárjai, akiket bámulhat, akikért lelkesedhet, és akikről álmodozhat. Az éppen aktuális ikonok befolyással vannak a közízlésre és a divatra, így aztán voltak idők, amikor Bardot-hajjal vagy éppen Monroe-szépségpöttyel próbálták a hölgyek kívánatosabbá tenni magukat.

Tényleg ilyen lehetett volna Monroe öregen, ahogy egy számítógépes grafika mutatja?

Aztán ahogy változik a kor, ahogy telik az idő és szaporodnak a ráncok, úgy borul le egyik-másik bálvány a márványtalapzatról, és rögtön másik három kerül a helyére.

A kegyvesztett hírességekre pedig az a kemény feladat vár, hogy megpróbáljanak megkapaszkodni és túlélni a poros talajon.

A most következő színésznőket egykoron az egész univerzum a tenyerén hordozta, ám mostanára megfáradt, csalódott, betegeskedő, és többnyire mérhetetlenül magányos asszonyokká lettek.

Brigitte Bardot (1934-)

Az ötvenes és hatvanas évek egyik legfényesebben ragyogó, szőke csillaga kétségtelenül a francia Brigitte Anne-Marie Bardot volt, aki szűziesen buja megjelenésével rögtön le tudta venni a férfiakat a lábukról.

A párizsi születésű leányka eredetileg balerinának készült, ám anyja kapcsolatainak köszönhetően több ízben modellkedett, 15 évesen pedig az Elle címlapján szerepelt.

Dögös fotója rögtön feltűnt a híres rendezőnek, Roger Vadimnak, olyannyira, hogy két évre rá el is vette feleségül. És amíg Magyarországon dúlt az 56-os forradalom, addig Bardot, férjének köszönhetően, élete első jelentősebb filmjében játszhatott – az És isten megteremté a nőt című mozi pedig egycsapásra ismertté tette a nevét a szakmában.


Ezután csak úgy dőltek a forgatókönyvek, és a buja szőkeség olyan nagy nevek társaságában forgathatott, mint Alain Delon, Marcello Mastroianni, Lino Ventura vagy Sean Connery. A csillogás mögött azonban egyre jobban látszott a sztár boldogtalansága: 1958-ban, immáron elvált asszonyként, idegösszeroppanást kapott, sőt, állítólag altatókkal próbált jobblétre szenderülni. 1960-ban pedig egy nem kívánt terhességből kisfia született, akit képtelen volt szeretetni, már magzatként is inkább tumorhoz hasonlította. Nem csoda hát, hogy édesapja és annak családja nevelték végül fel a gyermeket.

Számos viszony után 1973-ban, 39 évesen végleg visszavonulót fújt a díva, és csalódottságában onnantól kezdve csakis az állatok érdekében hajlandó megszólalni. Eme megszállottságát olyannyira komolyan veszi, hogy nem érdeklik sem a törvények, sem a szabályok, ezért már többször került összetűzésbe a francia hatóságokkal.

Doris Day (1924-)

Az ötvenes, hatvanas évek másik sztárja, a jókislány-imidzs megszemélyesítője Doris Day volt, akinek élete, sőt, eredeti keresztneve, kísértetiesen idézik francia kolléganőjéét. Az eredetileg Doris Mary Ann Kappelhoffnak anyakönyvezett híresség - a Day vezetéknevet a Day After Day című dala után választotta annak idején – az énekesi képességét is bemutató musicalektől kezdve a habkönnyű vígjátékon át egészen a Hitchcock-féle sikítozós thrillerig mindenféle műfajban képes volt kiemelkedőt nyújtani.


A hatvanas, hetvenes években azonban hirtelen nagyot változott a világ, és akik egykor ünnepelték, erősen kritizálták a világ legvénebb szűzének gúnyolt Day-t. Mivel kénytelen volt képernyős imázsán változtatni, egyre alacsonyabb színvonalú filmekben kapott csak szerepet, legutolsó vállalkozása pedig a The Doris Day Show néven futó szituációs komédiasorozata volt, 1968-73-ig.

Azóta alig mutatkozott a nagyközönségnek, végérvényesen akkor zárta be maga mögött az álomgyár kapuját, amikor első házasságából származó, egyszersmind egyetlen gyermeke, Terry 62 évesen rákban elhalálozott. Bár a manapság már csak Clara Kappelhoff névre hallgató sztárnak életmű Grammy-díjat ítéltek idén, talán engesztelő indíttatásból, érthető módon nem jelent meg a ceremónián.
Bizonyára akkor is inkább az árván kóborló kutyákat és cicusokat gyűjtötte össze az utcán, kócosan és melegítőben, hogy otthonában pátyolgathassa őket.

Sylvia Kristel (1952-)

A holland színésznő már egy egészen másfajta eszményt testesített meg. A hetvenes évek Szeretkezz, ne háborúzz tételét az erotikus filmekbe áthelyező, ledér öltözékű Kristelről sok férfiú álmodozott a hetvenes években, az Emmanuelle-filmeket látván. A gátlásaitól és ruháitól fokozatosan megszabaduló főszereplőnő pikáns, biszexuális kalandjait bemutató mozi óriási felzúdulást váltott ki, mégis, inkább művészi kidolgozását, az erotika finom ábrázolását hangsúlyozó alkotásnak, semmint pornónak ítélték.


Természetesen már akkoriban is divat volt egy sikeres filmnek minél több folytatást elkészíteni, így Emmanuelle vagy tíz részt megért, ezek azonban már közel sem voltak olyan színvonalasak, kidolgozottak, no, és persze sikeresek, mint az alapmű. Kristelre pedig csupán az első néhányban osztották a szexis főszerepet, majd 32 éves korában kíméletlenül egy fiatalabbra cserélték.

A nyolcvanas években már hiába próbált bizonyítani az egyébként kiemelkedő intelligenciával rendelkező színésznő még Hollywoodban is, nem nagyon voltak rá kíváncsiak. A kudarcoktól csalódottan rászokott a kábítószerekre, szerencsére szenvedélyét Európába visszaköltözve az Újvilágban tudta hagyni.

Az ezredforduló után egészsége is megromlott: 2002-ben gégerák, rá két évre pedig tüdőrák támadta meg szervezetét. A jelenleg Amszterdamban élő sztár nemrég Nue, vagyis Meztelenül címmel önéletrajzi regényt jelentetett meg, melyben őszintén ír sikereinek napos és árnyékos oldaláról egyaránt.

Ezt is szeretjük