Nem úgy éltek a pompeji nők, ahogy sokan gondolják: exkluzív interjú a Tom Hiddleston-sorozat régészével

A National Geographic új sorozata, a Pompeii: Egy város titkos élete Tom Hiddlestonnel létező áldozatok szemszögéből mutatja be a katasztrófát. A Femina exkluzív interjút készítehetett egyik közreműködő régésszel, Caitie Barett-tel beszélgettünk. 

Pompeji nők története: interjú Caitie Barrett régésszel

A Kr. u. 79-ben történt Pompeji katasztrófa kitörölhetetlen nyomot hagyott az emberiség történelmében. Még most, közel 2000 évvel később is ott vannak a kollektív tudatunkban az időbe belemerevedett, tragikusan gyorsan véget ért életek képei. A gipszlenyomatok látványa, amelyek egykor élő, lélegző embereknek állítanak emléket, akik a kitörés előtt nyugodtan végezték a napi teendőiket a Vezúv körüli településeken.

Aztán az egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. A hegy, amelyről tudták, hogy veszélyeket rejt, de generációk óta megtanultak együtt élni vele, hirtelen megmutatta a valódi erejét.

A kitörés olyan óriási volt, hogy a becslések szerint 3–4 köbkilométernyi magma, valamint több milliárd tonna hamu és kőzetanyag lökődött a légkörbe, a kitörési felhő pedig elérhette a 30–35 kilométeres magasságot is. A Vezúv elpusztította Pompejit, és több környező települést, köztük Herculaneumot, Oplontist és Stabiaet is. 

Pompeji városát több méter vastag vulkáni hamu és habkő temette maga alá. A városban ekkor a becslések szerint 10–20 ezer ember élt. Közülük sokaknak sikerült elmenekülniük, a régészek azonban eddig több mint 1100 áldozat maradványait tárták fel. Az áldozatok tényleges száma azonban elérheti az 1500-2000 embert. 

A tragédia történetét az azóta eltelt időben már több százszor, sőt, több ezerszer elmesélték. De vajon maradt még mondanivaló? A National Geographic új sorozata, a Pompeii: Egy város titkos élete Tom Hiddlestonnel egyértelmű választ ad erre a kérdésre. 

A háromrészes dokumentumfilmsorozat, amely július 26-án debütál National Geographic csatornán, illetve július 23-tól a Disney+ felületén is megtekinthető, izgalmas koncepcióval dolgozik: az alkotók három olyan emberen keresztül próbálják meg rekonstruálni a kitörést és az azt követő órákat, akik valóban léteztek. A sorozat dokumentarista és játékfilmes elemeket vegyít, hogy minél átélhetőbbé tegye az átélhetetlent, így egyszerre működik feszült túlélőthrillerként és informatív dokumentumfilmként is. 

A három főszereplő Julia Felix, Pompeji egyik legsikeresebb és leggazdagabb üzletasszonya, aki egy hatalmas birtokot és fürdőházat működtetett, Avianius egy nehézsorsú, tizenéves kovácstanonc, illetve egy praetorianus katona, aki épp Herculaneumban szolgált a kitörés idején. 

A sorozat régészek, tudósok és egyéb szakértők bevonásával próbálja meg rekonstruálni a végzetes nap eseményeit a főszereplők szemszögéből, és azokat a hézagokat, amelyekre a tudomány ekkora idő távlatából nem talál választ, fikcióval töltik ki. 

Mindhárom főszereplő története izgalmas, releváns, és együtt adnak egy teljes képet a városról és annak tragédiájáról. A játékfilmes elemeknek köszönhetően a néző is átélheti a feszültséget, a fenyegetés nagyságát, és a hihetetlen téteket. 

Persze ahhoz, hogy minden elem megfelelőképpen illeszkedjen egymáshoz, szükséges volt a megfelelő kötőanyagra is. Ezt a szerepet vállalta magára Tom Hiddleston, angol színész, aki a múlt nyomozójaként teszi fel a megfelelő kérdéseket a szakértőknek Pompeji és Herculaneum utcáin, épületeiben, múzeumokban vagy épp a Vezúvon. A színész a történelem nagy rajongója, és saját emlékei is vannak Pompeji városáról, hiszen egy életre meghatározó élmény volt számára, amikor ott járt tizenéves korában egy vakáció során.

Ez a személyes érintettség jól érzékelhető, miközben a múlt nyomában jár, és próbál minél hitelesebb képet festeni az eseményekről. Kíváncsisága, nyitottsága nem üres póznak tűnik, érződik rajta, hogy tényleg fontos neki, hogy megtaláljon minden választ és igazságot szolgáltasson az áldozatoknak. 

A múlt feltárása természetesen nem valósulhatott volna meg a megfelelő szakértők nélkül. A Femina Caitie Barrett amerikai régésszel beszélgetett Pompeiről és a sorozat keletkezési körülményeiről egy interjú során.

Hogyan kapcsolódott be a projektbe, és mi volt a konkrét feladata a szakértői stáb tagjaként?

- Archeológus vagyok, és társigazgatóként vezetek egy pompeii projektet, a Casa della Regina Carolina ásatásait. Azért hívtak meg a sorozatba, hogy a pompeji régészeti leletanyagról és általában a régészeti módszerekről beszéljek. Nagy örömmel vállaltam, mert különösen izgalmasnak tartom, hogy a sorozat valódi emberek életét próbálja megragadni, a régészet pedig remek eszköz arra, hogy közelebb kerüljünk az antik világ mindennapi tapasztalataihoz.

A történet három valós szereplőn keresztül mutatja be a pompeji katasztrófát. Egyikük Julia Felix volt, akinek az életét és utolsó óráit ön segített rekonstruálni. Röviden: ki volt Julia, és miért választották őt a sorozat egyik központi figurájának?

- Amit tudunk róla, azt főként a tulajdonában lévő birtokon végzett ásatásoknak köszönhetjük, illetve annak a feliratnak, amely a birtok külső falára került, és az állt rajta, hogy a szobák egy része kiadó. Ez önmagában is sokat elárul az életrajzáról, de ha a sorok között olvasunk, a feliratból egyéb érdekes részletek is kibomlanak arról, ki lehetett ő.

Például a feliraton úgy nevezi meg magát, mint Spirius lányát. Ez lehet egyszerűen egy valódi férfinév is, az apja neve. De a római névadásban a „Spirius” olykor kódolt utalás volt arra is, hogy valaki házasságon kívül született, vagyis az apa személye nem volt ismert. Miért írna valaki ilyesmit egy hivatalos feliratra? Talán azért, mert ez azt jelezte, hogy szabad születésű.

Ez egy olyan társadalomban különösen fontos lehetett, ahol a rabszolgaság az antik világ egyik legsötétebb valósága volt. Sok ember rabszolgaként élt, vagy korábban rabszolga volt. Ha valaki azonban azt állíthatta magáról, hogy volt apja - még ha a nevét nem is tudta -, akkor ez azt is jelentette, hogy szabadnak született, mert a rabszolgaságba született emberek ezt jogilag nem tehették meg. Valószínűleg ezért kerülhetett ez a rész a feliratra.

Számára fontosabb lehetett azt hangsúlyozni, hogy szabadon született, mint hogy esetleg házasságon kívüli eredete volt.

Ez ugyanakkor arra is utal, hogy nem valamilyen régi arisztokrata családból jött. Szerintem részben éppen ezért is került be a sorozatba: mert egy olyan nő volt, aki egyértelműen rendkívül sikeressé vált.

Egy hatalmas birtok tulajdonosa volt, jelentős vagyont és fontos ingatlant birtokolt, ugyanakkor nem arisztokrata háttérből érkezett. Így kiváló példája annak a társadalmi mobilitásnak, amely a római világban bizonyos helyzetekben lehetséges volt.

A római társadalmi hierarchiák nagyon merevek és sokszor kifejezetten elnyomóak tudtak lenni. Sok szempontból kemény világ volt, az mégis jól látszik, hogy az emberek próbálták a lehető legtöbbet kihozni a lehetőségeikből. Julia is ilyen embernek tűnik. Emellett különösen érdekes esettanulmány egy olyan nőre, aki az első századi Pompejiben láthatóan komoly sikereket ért el.

A római világról gyakran úgy beszélünk, mintha csak a férfiak számítottak volna, de ez egyáltalán nincs így, ez Pompejiben különösen jól látszik.

A társadalom minden szintjén jelen voltak nők: tehetős üzletasszonyok és természetesen rabszolgák is, akik a hierarchia legalján álltak, de a kettő között is nagyon sokféle női szerep létezett.

Az egyik legizgalmasabb lelet a birtokán az Ízisz istennőnek szentelt szentély. Az, hogy a történetbe bevonjuk Ízisz kultuszát, arra is lehetőséget ad, hogy megmutassuk: Pompeji mennyire összekapcsolódott a tágabb világgal.

A római világ nagyon is része volt a nemzetközi hálózatoknak. Egyiptom ekkor már a Római Birodalom része volt, ahogyan Pompeji is a római hódítás révén került ebbe a rendszerbe a Kr. e. 1. században. A város olyan kereskedelmi útvonalakba kapcsolódott be, amelyek egészen Indiáig elértek.

Szóval Julia Felix történetén keresztül szerintem egyszerre kapcsolódhatunk egy valódi emberhez  - valakihez, akivel természetesen soha nem találkozhatunk, de akiről tudjuk, hogy létezett Pompejiben -, és közben azoknak a dinamikáknak is a nyomába eredhetünk, amelyek a római világot különösen izgalmassá teszik.

A történet fontos vezérelve, hogy kombinálja a bizonyítékokat és a fiktív elemeket. Ha valamire nem találtak tudományos válaszokat, azon réseket helyenként a képzelet segítségével töltötték ki. Önnek aki inkább a tudomány, és a tények oldaláról érkezik, mi a véleménye az ilyen jellegű történetmesélésről?

Szerintem elkerülhetetlen, hogy a rendelkezésünkre álló adatok megfigyelése mellett hipotézisekkel is dolgozzunk. Ez a régészetben is így van, hiszen a bizonyítékok szinte mindig töredékesek.

Egy pompeji ember életéről vagy bármelyik tárgy történetéről nagyon sok mindent soha nem fogunk biztosan tudni, a hiányzó részeket kénytelenek vagyunk feltételezésekkel kitölteni.

Ezt fontos így csinálni, de ugyanilyen fontos az is, hogy közben őszinték maradjunk azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem. Nekem kifejezetten tetszik, hogy a sorozat egyszerre teremt ilyen képzeletbeli bevonódást, ugyanakkor folyamatosan hangsúlyozza azt is, hogy ez csak egy lehetséges történet a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, és más értelmezések is elképzelhetőek.

Ez egyébként nagyon szépen összecseng azzal a munkával is, ami a tudományos életben zajlik. Például létezik a Critical Fabulation nevű irányzat, amely Saidiya Hartman nevéhez kapcsolódik, és az archívumok töredékességére hívja fel a figyelmet. Hartman nagyon is tudatosan próbál az archívumokkal együtt, de azok ellenében is dolgozni, hogy feltárja azoknak az embereknek a történeteit, akiknek a hangját éppen a fennmaradt források nyomják el.

Ha olyan emberek életét akarjuk megérteni, akik nem voltak az elit tagjai, vagy rabszolgasorban éltek, esetleg más módon szorultak a társadalom peremére, akkor a legkevesebb hatalommal éppen ők rendelkeztek. Ezért az ő történeteikhez csak elkötelezett, ugyanakkor képzeletgazdag rekonstrukcióval lehet közel kerülni. Amíg ezt annak tudatában tesszük, hogy többféle forgatókönyv is létezhet, és ezek közül némelyik valószínűbb, mint a többi, addig szerintem nagyon is fontos minél több információt visszanyerni az emberek életéről.

Ha a nézőknek csak egyetlen dolgot kellene magukkal vinniük Julia Felix történetéből, mi lenne az?

Remélem, hogy a nézők a sorozatból érzékelni fogják, hogy az ókori civilizációk mennyire szorosan összekapcsolódtak egymással.

Manapaság gyakran képzeljük el az ókori Egyiptomot, Görögországot és Rómát úgy, mintha három teljesen különálló világ lettek volna, melyek szereplői csak az egyikbe vagy a másikba tartozhattak, de ez valójában egyáltalán nem így volt. Ezeknek a társadalmaknak a történetei nagyon mélyen összefonódtak.

Pompeji pusztulásának idejére Egyiptom és a római világ már évezredek óta kapcsolatban állt egymással, egészen a bronzkorig visszanyúlóan. A hatalmi viszonyok időközben átalakultak: Egyiptom eredetileg gazdagabb és erősebb állam volt, később viszont a Római Birodalom meghódította, és ezek a történetek szorosan egymásba fonódtak.

Szerintem ez ma is nagyon ismerős lehet, hiszen a saját, erősen globalizált világunkban is folyamatosan különböző kultúrák és társadalmak érintkeznek egymással, hasonló módokon mint a Római Birodalomban.

Borítókép: National Geographic

Állítsd be a Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Femina!

• exkluzív
• interjú
• pompeji
• pompei
• tom hiddleston
• régészet
• régészeti leletek
• national geographic
• Utazás