Íme, a világ legmagányosabb helye: a világítótoronyban kevés őr bírta az elszigeteltséget

Az utóbbi években két filmben (Az eltűntek, A világítótorony) is hangsúlyos szerephez jutott a világítótorony, mint egy olyan helyszín, ahol az elszigeteltség, a természetnek való kiszolgáltatottság, a ködkürt hangja, a sirályok vijjogása és a hullámok robaja jóformán elmossák a valóság és a képzelet határait, megbolygatva a szolgálatot teljesítő őrök elméjét is.

Az észak-amerikai Felső-tavon (Lake Superior) található világítótorony, ami a világ legmagányosabb helye címet is kiérdemelte, szintén komoly megpróbáltatások elé állította kezelőit, pedig általában csak három hetet töltöttek a különös építményen, ami teljesen magányosan magasodik a vízen. 

Távol mindentől

A Felső-tó az Amerikai Egyesült Államok és Kanada határán található Nagy-tavak legnagyobbika. A rajta hajózó Charles C. Stannard kapitány 1835-ben egy zátonnyal találta szembe magát, ami igencsak megnehezítette a vízi közlekedést. Először ideiglenes jelzőrendszert telepítettek rá, többek között azért, hogy megvizsgálják, milyen szerkezetet bír el a képződmény. Később egy világítótorony építésére vállalkoztak. Az öt éven át tartó munkálatok 1883-ban fejeződtek be, és a létesítmény még ma is komoly mérnöki teljesítménynek számít.

Minden év tavaszán javításokra is szükség volt a jégkárok és a viharok okozta pusztítások helyreállításához. A Stannard Rock Light világítótorony, amely a kapitány nevét viseli, a Keweenaw-félsziget környékén áll, a hozzá legközelebb eső szárazföld a mintegy 39 kilométerre lévő Manitou-sziget.

Mostoha körülmények

A Stannard Rock Lighton csak férfiak tartózkodhattak, ami azt jelentette, hogy az őrök a családjukat nem vihették magukkal. A hétszintes építményben a hálószobákon kívül konyha és olvasószoba is helyet kapott, ám ez aligha pótolhatta a családtagok és a szárazföld hiányát.

Az őrök kártyával, olvasással ütötték el szabad óráikat, de az is előfordult, hogy napok teltek el anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. Kevesen bírták elviselni az elszigeteltség ilyen extrém fokát, általában három hetet töltöttek egyhuzamban a világítótoronyban. A rekordot Louis Wilks tartja, aki 99 napot tartózkodott a helyszínen.

Az itt dolgozó férfiak szörnyű történeteket meséltek, amelyekben az elszigeteltségen túl a mostoha időjárási körülményeké volt a főszerep. A gyakran óriási méreteket öltő hullámoknak köszönhetően a polcokról lepotyogtak a tárgyak, az asztalon nem maradtak meg a tányérok. Ha az őröknek szeles időben ki kellett menniük a toronyból a betontalapzatra, kötéllel biztosították ki magukat, hogy nehogy lesodródjanak. Decembertől márciusig nem tartózkodtak a világítótoronyban, tavasszal visszatérve olykor csákányokkal kellett átküzdeniük magukat a vastag jégrétegen.

A férfiakat szállító hajóknak is akadályt jelentett a feltorlódott jég, az egyik évben egészen júliusig nem tudták megközelíteni a tornyot. A Stannard Rock Light történetéből két igazán ominózus eset maradt fenn: 1904-ben két hetet késett az élelmiszerszállítmány, a kétségbeesett őrök már az öngyilkosságot fontolgatták. 1961. június 18-án robbanás rázta meg az épületet, a négy őrből három megsebesült, egy pedig életét vesztette a tűzben.

Egy évvel később, 1962-ben a világítótornyot automatizálták. A nyilvánosság elől elzárták, de mind a mai napig aktív szerepet tölt be a navigációban.

Valóban létező, titokzatos lakatlan szigetek

Eldugott kalózkincsek, benépesítetlen üdülőhelyek, érintetlen esőerdők. Csak pár dolog, amiért érdemes - ha csupán gondolatban is - elkalandozni a Föld valamelyik távoli, lakatlan szigetére. 

(Borító- és ajánlókép forrása: Kristopher Thornburg/Wikipédia.)

• világítótorony
• magány
• észak-amerika
• tó
• érdekességek a világból
• Utazás