"Hiszek abban, hogy minden és mindenki a helyén van"

- Már gyerekként előadóművész akartál lenni, no meg festő és író is, mindezt egyszerre. Volt rád valaki valamiféle befolyással, vagy teljes mértékben belülről fakadt ez a késztetés?

- Így utólag nézve, sokáig az anyám meghosszabbított vágya voltam. Neki nem voltak ambíciói, viszont őrületes tehetség volt. Debrecenben működött egy legendás színjátszókör, a József Attila Színpad, ahol még Latinovits Zoltán és Kapás Dezső, a Vígszínház későbbi igazgatója is játszott. Köztük volt anyám is, gyönyörű dívaként. Fantasztikusan mondott verseket, főleg balladákat - lúdbőröztető, csoda mélységek ezek. Végül nem lett előadóművész, de továbbra is állandóan szavalt, közben meg belülről feszítette az, hogy háztartásbeliként otthon maradt öt gyerekkel.

Nálunk a vers és a ballada olyannak számított, mint máshol az esti mese - ebben éltem. El is döntöttem ötévesen, hogy színésznő leszek. Emlékszem, ahogy az általános iskola első osztályában megismertem az összes betűt, és összeálltak a szavak, azért olvastam el együltömben a Bóbitát - ami egy hatévesnek sok -, mert tudtam, hogy nekem el kell kezdeni készülni a Színművészetire. 18 évesen kétszáz verset és 25 monológrészletet vittem fejből a felvételire. Ami aztán nem sikerült, és a következő kettő sem, mert van egy nagyobb szervezőerő, mint a mi kis akaratunk. Nyilván nem véletlen, hogy a Jazz Konzervatórium meg elsőre sikerült.

- A konzervatóriumig elég változatosan alakult a pályafutásod, voltál egyebek mellett kalauz, esztergályos, pincér. Mi adott erőt ezekben az időkben?

- A kék madár és az őt kísérő kék angyal. Ötévesen apámnak egy mezőgazdasági szaklapján megpillantottam egy különös, enciánkék színű lenyomatot. Anyám azt mondta: "Gyöngyike, ez a kék madár és az őt kísérő kék angyal nyoma. Aki elsőként látja meg, az kívánhat, és kívánsága teljesülni fog!" Nem biciklit vagy porcelánbabát kértem, hanem azt, hogy korom nagy művésznője legyek, csak így lazán, és százszázalékosan el is hittem, hogy az leszek. Ez a hit aztán átemelt mindenen. Már 33 körül voltam, amikor megfogalmazódott bennem a gyanú, hogy az talán nem az igazi kék madár és az őt kísérő kék angyal nyoma volt, hanem valaki játékból egy talplenyomatot készített, és madártollat festékbe mártott. De akkor már nem számított, hogy mit is láttam tulajdonképpen, mert elvitt odáig.

Amikor fiatalon a Magyar Gördülőcsapágy Művekben esztergáltam, rengeteget cseszegettek az ott dolgozók - a normával, a külsőmmel, mindennel -, és én már akkor képes voltam úgy lenni a jelenben, hogy voltaképpen a jövőből néztem vissza azt, és pontosan tudtam, hogy amikor nagy művésznő leszek, ez az archetipikus rút kiskacsa sztori nagyon jól fog jönni. Mindemellett a fájdalmak azért nagyon erősen ott voltak a jelenben. Nem mondom, hogy a lét minden pillanatában tudtam magam kívülről nézni, de alapvetően nagyon hittem magamban.

- Életed meghatározó időszakának tekintesz egy 18 évvel ezelőtti időszakot, amikor lényegében semmit nem csináltál, valójában azonban ekkor kerültél igazán közel a spiritualitáshoz.

- Öt hónap volt, öt teljes hónap. És a férjem ezalatt egyetlenegyszer nem mondta, hogy drágám, ha már nem dolgozol, legalább egy ebédet rittyents össze, mire hazajövök, mert ugye ő tartott el minket akkoriban. Andersennek van egy szintén archetipikus meséje, a Jól van, apjuk. Arról szól, hogy bármilyen bolondságot csinál egy öregember, a felesége csak annyit mond: jól van, apjuk. Nem más ez, mint a százszázalékos bizalom a másikban - elfogadni őt annak, aki, és engedni neki megélni azt, amit meg kell élnie. A férjem a mai napig sok helyzetben bölcsebb, mint én. Nekem ő a mesterem is.

Visszatérve arra az öt hónapra: reggel elvittem a gyerekeket az állami gondozásba - így hívtam az állami óvodát -, és amíg ők ott voltak, csak néztem a tavat. A tónál mindig úgy toltam a bringát, hogy szembejöjjön a fény. A szellemi-lelki tisztulást böjttel kötöttem össze, nem szándékosan - ahogy finomodtam, nem kívántam a húst, a kávét, az alkoholt, a cigit. Megtapasztaltam a teljes ürességet. Egy csoda volt az az öt hónap, életem egyik legnagyobb boldogságperiódusa. Ha az nincs, nem jutok el oda, ahol jelenleg vagyok.

Most, 18 év után ismét erre vágyom. Túlpörögtem, és most már minden szinten tele vagyok szeméttel és rengeteg információval. A testem is jelzi, hogy életemnek ahhoz a szakaszához érkeztem el, amikor le kell állni és ki kell kapcsolni - itt már nem segít a napi egy óra jóga és a heti-kétheti fürdőzés. Voltam kineziológiai oldáson, pránanadin, Bach-virágterápián, numerológusnál, és mindig ez jött ki.

- Pedig nagyon sokáig mesteri módon egyeztetted össze a különféle tevékenységeidet és a családot. Hogy sikerült?

- Nem akarok nagyon asztrózni, de szerintem ez a nagyon domináns Mérleg aszcendensemnek köszönhető. Ikrek a Nap-jegyem, ami eleve dupla és levegős, ehhez jön hozzá a szintén levegős Mérleg. Nem véletlen, hogy nekem az egyensúly központi témám. Állandóan mérlegelek, hozzáteszek, elveszek. A sok osztás-szorzásnak aztán az lett következménye, hogy több mint tíz éve hat-nyolc hetente van egy teljes szabadnapon, hogy a testvéreim és a barátaim három hétre előre jelentkeznek be, hogy anyámmal egy telefonbeszélgetést egyeztetni kell. Nem akarok így élni. A fiam már tavalyelőtt mondta: anyám, hová tepersz, kinek akarsz még bizonyítani, nyugodjál már le. Most jött el ennek az ideje.

- Visszatérve a spiritualitáshoz: annak idején szándékosan léptél erre az útra, vagy ez csak úgymond jött magától, miközben a tavat nézted?

- A spiritualitás már korábban megjelent az életemben, de ott, a tónál mélyült el bennem. Sok mindent elolvastam addigra, és sok infó volt bennem, de semmilyen infó nem ér semmit, amíg nem visszük tapasztalati szintre. Az első mesterem - még a jazzkonzis korszakban - Iby Duba, azaz Duba Ibolya volt, a hangképzéstanárom operaénekes barátnője. Ő akkor érkezett vissza Amerikából, ahol J. J. Hurtak tanítványa volt. Hurtak az amerikai ufókutató szövetség elnöke, és nem kevesebbet állít magáról, mint hogy elvitték az ufók egy merkabával, vagyis égi szekérrel. Ezek után megírta az Énoch kulcsai című, nagyon vastag könyvét, és a mai napig olyan nagy spirituális tanítók hivatkoznak rá, mint Adamus Saint-Germaine. Szóval megjött a Duba, és overdózisban tolta azt, amiről itthon még nem is lehetett hallani, hiszen a rendszerváltás előtt lényegében nem volt Magyarországon spirituális irodalom. Tőle hallottam először például a csakrákról és az auráról. A második mesterem - már a tavi élmények után - Szepes Mária néni lett, aki élete utolsó 20 évében már ki-be járt a testéből, hol itt volt, hol ott, szabadon utazott. Óriási mester volt, már attól feláll a szőr a karomon, hogy beszélek róla. Egyébként most is érzem a jelenlétét.

- Rengeteg mindennel foglalkoztál, de meghatározónak tartottad az egyik női oldalon való tanácsadást, amiből aztán a lelkiwellness-hétvégéid és az önismereti, valamint belsőerő-fejlesztő táboraid is kinőttek.

- Négyezer nőnek válaszoltam, nyolcszázat hallgattam meg. Mostanra ezzel is telítődtem. Jelenleg egyetlen, egészen különleges csoportom van, a Női Teljesség Csoport, amit viszont karitatíve csinálok. Háromféle nő jár ide: az egyik, aki túlélte a méh-, mell- vagy petefészekrákot, a másik, aki most van benne, és a harmadik, akinek az anyukája vagy a nagymamája rákban halt meg, és attól fél, hogy örökölte az erre való hajlamot. Szeptemberben kezdtünk el dolgozni, és májusig tervezem, hogy velük maradok. A lelkiwellness-hétvégéket, önismereti és belsőerő-fejlesztő táborokat és mindenféle más munkáimat egyelőre szüneteltetem, illetve a jövőben más alapokra szeretném helyezni. Túl sokszor hallottam már ugyanazokat a történeteket. Nem is sejtenéd, hogy például a "nem úgy szeretett az anyám, ahogyan szeretnie kellett volna" lemez mennyire népszerű.

- Mindemellett többféle karitatív tevékenységet is végzel.

- 15 múlt a fiam, amikor elém állt, és közölte: anyám, hűtő feltöltve, mobil feltöltve, zsebpénz van, szólok, ha szükség van rád. Beláttam, hogy el kell kezdenem elengedni őket a leválás útján. Ugyanakkor nekem van egyfajta gondoskodásszükségletem. Hat éve találtam meg a csömöri testi-szellemi fogyatékosok intézetét. Évente többször elmegyek hozzájuk, amikor egyrészt énekelek, másrészt az intézmény vezetőnőjének a kérésére szexualitás-párkapcsolat témában beszélgetek az ott élőkkel, hiszen attól, hogy valaki mondjuk Down-szindrómás, még ugyanúgy van teste, vannak érzései és vágyai, mint bárki másnak. Nagyon sok kérdést tesznek fel ezek az emberek, és nagyon megnyílnak. Varázslatos velük dolgozni, mert egyrészt nyilván van bennük egy plusz érzékenység, másrészt rajtuk nincs maszk, gyönyörű tisztán folyik minden. Lehet tőlük tanulni.

Meg hát ott vannak még az ózd-hétesi asszonyok is. December 17-én lesz számukra adománygyűjtés a Montevideo utca 9. szám alatt. Akkora náluk a szegénység, hogy mindennek örülnek - edény, evőeszköz, ágynemű, gyerekholmi, száraz élelmiszer, bármi jöhet. Kiállítom az eddigi munkáikat is. Most már nem terítőt készítenek, mint korábban, hanem pólókat és ingeket. Ezeknek a mintáját én rajzolom ki, mindig valamilyen népi motívumból kiindulva, de mind egyedi, nincs két egyforma darab.

- A közelmúltban megjelent, Hogyan ne sárkányosodjunk el? című könyvedben Feldmár Andrást idézed, miszerint onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy mellette szabadabb vagy, mint magadban. Azért ez feltételez egyfajta érettséget…

- Már az első jaffás könyvemben, a Nemek igenjében írtam arról, hogy a spirituális értelemben is felnőtt - tehát nem csak nagykorú - ember nem birtokol és nem ragaszkodik. Ezt könnyű mondani, mégis rengeteg sérült lelkű gyermekembert látok, aki regresszál, zuhan vissza a múltba ahhoz a kisgyerekhez, akit túl korán választottak le, vagy nem kapott elég feltétel nélküli szeretetet az anyától vagy az apától - az anya a kulcs egyébként, fontosabb, mint az apa, mivel belőle indulsz. A birtokló-ragaszkodó ember nem is a másikat szereti, hanem önmagát próbálja. A teljes szeretethez valóban kell egy érettség, egy autonómia. Egészséges kapcsolatot csak két egészséges ember tud kialakítani. A jó hír, hogy abszolút lehet gyógyítani a lelket.

- A könyvben külön fejezetet szenteltél a sors és a szabad akarat témakörének. Hogyan döntheti el valaki, hogy mikor melyikkel áll szemben?

- A legalsó szinten csak bábfigurák vagyunk ebben a mátrixban. Az már valamiféle tudatosság, ha rájövünk, hogy mi vagyunk a bábszínész - és a dramaturg is -, aki a figurákat mozgatja. A szabad akarat pedig azon a szinten van, ahonnan kívülről látom a bábszínészt, a szerepeivel együtt. Ha ide eljutsz, már kiléptél, és már tudsz dönteni.

- Te képes vagy kívülről látni magad?

- Ez hiányzik most, és ezért kell elvonulni. Jelenleg nem tudok olyan mélységbe lemenni, hogy tovább jussak a bábszínésznél, és igazán használjam a szabad akaratomat.

- Hogyan tervezed a jövőt?

- Szeretnék minél többet muzsikálni. Most, hogy debütáltunk az új zenekarommal, a Csokapaszival, rájöttem, mennyire hiányzott ez is. És hogy milyen fantasztikusan sikerült a koncert: az ott lévő hangtechnikus, aki zenész, tehát kolléga is, a végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy ő koncerteket is szervez, és elkérte a rendezvényszervezőm számát, mert vinni, terjeszteni szeretné, amit csinálunk. Repesett a szívem.

Ami pedig a további terveket illeti: most olyan ponthoz érkeztem, ahonnan nagyon sok út nyílik. El kell csendesednem ahhoz, hogy tudjam, melyiket válasszam. Annyi biztos, hogy a már említett csoportot vinni fogom tovább, és tervezek egy újabb könyvet is. A vidéki előadások is maradnak, azokat nagyon szeretem. Van egy egészen egyedi dolog, amit csak én csinálok, úgy hívom, hogy spirituális stand up comedy. Ilyenkor úgy ébresztgetek, hogy nevettetek - ez koncepció. A nevetés ugyanis eleve egy nyitás, így pedig sokkal könnyebben megy be az infó.

- Miben hiszel?

- Hiszem, hogy elképesztő teremtő potenciál van mindannyiunk minden egyes sejtjében, amiből olyan kicsikét bontottunk ki, mintha egy óriási kastélyunk lenne, és beléptünk volna egy előszobába, esetleg bekukkantottunk volna két-három terembe. Mindannyiunkban olyan hatalmas tudás, annyi lehetőség van, amire egy élet biztosan kevés, hogy kinyissuk és felfedezzük, tehát újra és újra jövünk, hogy megtapasztaljuk ezt a csodát.

Abszolút hiszem, érzem és tapasztalom, hogy egy új korszakba lépett az emberiség. A mi generációnk az ébredezők generációja, és mivel az ébredés után a lebontás jön, a mi dolgunk az, hogy azt a mérhetetlenül sok szégyent, bűntudatot, haragot, beégett mintát, amit cipelünk magunkkal, elkezdjük lebontani. Éppen két hete teszteltem ki, hogy az emberek 95%-a 96%-ban nem a saját életét éli. Még mindig programokban, egyfajta hipnózisban vagyunk benne. Eckhart Tolle kollektív fájdalomtestről ír az Új Föld című könyvében, de ugyanígy mondhatnánk kollektív szégyentestet, bűntudattestet vagy hitrendszereket is. Ez utóbbiakból csak a kineziológia 2500-at tart számon, de sokkal több van. Hiszek benne, hogy ez megindult. Csak egy példa: az emberiség nagyon sokáig azt hitte, hogy létezik eredendő bűn. Hát eleve úgy szülessen egy kisbaba, hogy ő bűnös? Ezt a lemezt már végképp levenném. Mert mit tesz a bűnös? Bűntudatot gyárt. A bűntudattal terhelt ember szorong, és a szorongása révén manipulálható - végső soron erre megy ki a játék.

Hiszek abban, hogy minden és mindenki a helyén van, hogy tökéletesek vagyunk, tökéletesen azt adjuk, amire képesek vagyunk. Minden csak egy tapasztalás, egyenrangúan - van, ami kellemes, van, ami kellemetlen, van, ami fájdalmasabb, van, ami örömtelibb, de minden csak egy tapasztalás. Nem kell senkinek megfelelni, hiszen elég jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk, és akár még azt is megtehetjük, hogy nem törekszünk. És hiszek abban is, hogy minden értünk való.

• siker
• interjú
• karrier és siker
• soma
• a hét interjúja
• terasz
• Sikeres nők