“Autistának lenni nem betegség, hanem áldás” - Interjú az Éles elmék sorozat főszereplőjével, Sara Mortensennel

Idén szeptemberben kezdte hazánkban is játszani a TV4 a Franciaországban már öt évadot megért Éles elmék című sorozatot. A történet egy, a rendőrségi dokumentációs részlegen dolgozó különc autista zseni, Astrid (Sara Mortensen) egy nyomozó, Raphaëlle Coste (Lola Dewaere) együttműködését és lassan kibontakozó barátságát mutatja be, ahogy egymást kiegészítve és erősítve oldják meg a legkülönbözőbb bűnügyeket.

Sara Mortensennel beszélgettünk arról, milyen volt megformálni Astridot, a különbségeik ellenére mi az, amiben hasonlít a karakterre, hogyan készült fel a szerepre, és hogy mit adott neki az, hogy évek óta egy autista lány bőrébe bújik.

Interjú Sara Mortensennel

Mire gondoltál először, amikor felajánlották neked Astrid szerepét? Tetszett a koncepció?

Lenyűgözött, milyen jól meg van írva a karakter, színésznőként pedig valódi ajándék volt egy ilyen lehetőség, hiszen mindig arra vágytam, hogy olyan valakit játszhassak el, aki teljesen az ellentétem. Ugyanakkor tudtam, hogy nehéz lesz, sok hibázási lehetőséggel, így nagyon oda kellett figyelnem minden részletre.

Tehát azt mondod, Astrid teljesen az ellentéted?

Volt, amit hozzáadtam magamból, de egyébként igen, az. Máshogy mozog, máshogy beszél, máshogy gondolkodik, és máshogy látja a világot, mint én. Ugyanakkor sok tekintetben hasonlítunk is. Mindketten szeretjük és tiszteljük az állatokat, és akárcsak ő, én is mindig azt mondom, amit gondolok. Astrid nem tudja, hogyan kell hazudni, én pedig úgy gondolom, valótlant állítani a másik iránti teljes tiszteletlenség jele. Illetve mindketten nagyon érzékenyek is vagyunk.

A leghíresebb autista karakter a filmvásznon az Esőember , akit Dustin Hoffman alakít. Mennyire találod Astridhoz képest élethűnek a figurát?

Azóta kiderült, hogy az ember, akiről az Esőember t mintázták, valójában nem is volt autista, ugyanakkor azt gondolom, hogy az írók az ő esetében is fantasztikus munkát végeztek. 1988-ban készült a film, azóta sokkal többet tudunk a témáról, sokat fejlődött a hozzáállásunk. 

Sokan a mai napig szeretik az autistákat két csoportra osztani, a zsenikre és az értelmi fogyatékosokra, de ez nem ilyen egyszerű. Ott van például a nem beszélő autista költő, Hélène Nicolas, akiről Julie Bertuccelli készített dokumentumfilmet The Latest News of the Cosmos (A legújabb hírek a világűrből) címmel. Hélène sír, amikor szomorú, amikor ideges, és közben gyönyörű verseket ír. Az anyukája összeállított egy dobozt tele papírból kivágott betűkártyákkal, ezeket rendezi össze, és állít össze belőlük költeményeket, színdarabokat és filozófiai értekezéseket. 

Az ő példája is mutatja, hogy nagyon veszélyes egyből a külső jegyek alapján megítélni valaki képességeit. Hélène úgy tűnik, mintha értelmi fogyatékos lenne, pedig zseni.

Édesanyja egyszer úgy fogalmazott: “Sikerült kinyitom nála az ajtót az íráshoz, de soha nem találtam meg az ajtót a beszédhez.” Többek között ezt is megtaníthatja nekünk az autizmus.

Szerinted Astrid és a többi autista karakter, akiket láthatunk a filmekben, segít abban, hogy a társadalom elfogadja az autizmust?

Ezek a karakterek nem csak az elfogadásban segítenek, hanem abban is, hogy emberek felismerjék magukon, hogy ők is érintettek. Számtalan üzenetet kaptam emberektől, akik Astridot látva értették meg, miért olyanok, amilyenek, és miért működnek úgy, ahogy, és fogadták el, hogy valószínűleg ők is rajta vannak a spektrumon. Mások, akik eddig nem sokat tudtak az autizmusról, felismerték, hogy nem vagyunk egyformák, vannak, akik mások, mint a többség, és ennek is meg lehetnek az előnyei.

Negatív visszajelzést kaptál?

Egy olyan negatív visszajelzést kaptam, ami igazán szeretek. Egy olyan fiatal, autista nőtől érkezett, akinek van egy YouTube-csatornája. Ezen kritizál rendszeresen, de úgy, hogy közben dicsér. Elismeri, hogy milyen jól bemutatom Astrid furcsa járását és beszédét, azt, hogy nem tartja a szemkontaktust, de közben azt bizonygatja, hogy ő maga nem így beszél és nem így mozog. Ha ilyen egy kritika, annak csak örülök.

Azt azért mindig tudatosítani kell, hogy Astrid egy kitalált karakter. A való életben ebben a formában már csak azért sem nagyon létezhetne, mert az autista nők nagyon gyakran maszkolnak, vagyis nagyjából úgy viselkednek, ahogy azt a környezetük elvárja. Úgy is mondhatnák, hogy az ő viselkedése “túl autista”. 

Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy valódi autisták viselkedését tanulmányoztad a szerephez. Hol találkoztál velük?

Mentem családokhoz, akik kisebb vagynagyobb autista gyereket nevelnek, meglátogattam gyerekeket és felnőtteket befogadó otthonokat. Ezen kívül a szerepeimre kávézókban készülök fel, mert ott mindig nagy a nyüzsgés, és ezzel szoktatom magam a felvételeken is tapasztalható folyamatos zajokhoz. Minden szerepre más kávézóban készülök fel, és most egy olyat választottam, ahol testi és értelmi fogyatékos dolgozókat és autistákat alkalmaznak. Órákat töltöttem el ott azzal, hogy csak figyeltem őket.

Megnéztem még dokumentumfilmeket, és két évvel ezelőtt újranéztem az Esőember t is. 

A sorozat egyik lenyűgöző eleme az Anonim Autisták csoportja, ahová Astrid is jár. Rövid keresés után Magyarországon nem találtam ehhez hasonló lehetőséget. Franciaországban valóban léteznek ebben a formában önsegítő csoportok?

Igen, de amit a sorozatban megjelenítettünk, az a tökéletes megvalósítása, a valóságban azért nem így működnek. Nagyon örültem, hogy bekerült ez a filmbe. A spektrumon lévő embereknek komoly erőfeszítésükbe kerül, hogy megértsék, mi, a többségi társadalom hogyan működünk, miközben mindig ők azok, akiknek alkalmazkodniuk kell. Ott vannak a fények, a hangok, az emberi kapcsolatok, ezeket nem mindig egyszerű nekik a helyükön kezelni. Ebben a biztonságos közegben megoszthatják a kérdéseiket, kétségeiket, rossz tapasztalataikat.

Astridnak van két könyve, az egyik a barátságról szól, a másik a szerelemről. Rengeteg kérdést kapunk azzal kapcsolatban, hol lehet ezeket beszerezni, de sajnos a való életben nem léteznek. Ugyanakkor nagy igény lenne rájuk, mert míg a neurotipikus embernek egyértelmű, hogy ki az, akit szeret, és ki az, akit nem, egy autistának ennél egyértelműbb útmutatóra van szüksége ahhoz, hogy felismerje, mitől barátság egy barátság, hogyan lehet viselkedni, mit lehet egymástól elvárni és hasonlók.

Az ő világuk a mienknél egyszerűbb, és talán igazabb is. Ők csak magukat képesek adni, miközben a mi világunkban nagyon nehéz, hogy önmagad legyél.

Te magad is részt vettél ilyen csoportfoglalkozáson?

Az elején volt egy csoportunk, akik elolvasták a forgatókönyvet,és véleményezték, mi az, ami rendben van, mi az, amit inkább változtassunk meg. De ez nem olyan volt, mint Astrid csoportja. Ahogy mondtam, az tökéletes, olyan, mint egy megvalósult álom.

Szabadidődben is szereted az ilyen típusú, nyomozós sorozatokat?

Az olyan sorozatokat szeretem, amelyekben úgy ismerkedhetünk meg valamilyen szakmában dolgozó emberekkel, hogy közben a magánéletüket is bemutatják. Kedvencem a Grace klinika , amely megmutatja egyrészt azt, hogyan zajlik az orvostanhallgatók képzése, hogyan működik a kórház, milyen esetekkel találkoznak, ugyanakkor bepillantást nyerünk abba is, hogyan zajlik az életük odakint: az otthonukban, a családjukkal, barátaikkal, tehát megtudhatjuk, kik ők valójában.

Az Éles elmék ben is ugyanez a helyzet: a szereplők itt nem csak nyomozók, hanem hús-vér emberek, nem csak azt tudjuk meg, hogyan dolgoznak, hanem azt is, hogyan élnek. Szerintem remek munkát végeztek a forgatókönyvírók, mert így a nézők valóban kötődni tudnak Astridhoz és Raphaëlle-hez

Anyai ágon félig norvég vagy. Gondolkoztál már azon, hogy norvég filmben szerepelj?

Mindig szerettem volna, 15-20 éve komolyabban próbálkoztam is ilyen irányban, de aztán az élet úgy hozta, hogy Franciaországban kezdtem forgatni. Egy országban is komoly munka karriert építeni, nevet szerezni magadnak a szakmában, így úgy döntöttem, erre koncentrálok inkább. Azonban pont ma lesz egy megbeszélésem egy norvég rendezővel, egyelőre csak megismerkedünk egymással. Nagy álmom, hogy megvalósuljon egy norvég szerep.

Milyen egyéb kisebbségeket kellene még hangsúlyosabban bemutatni a tévében?

Nem hiszem, hogy az autizmus egy fogyatékosság, legfeljebb a világ, amiben élünk okozza, hogy bizonyos szituációkban hátrányba kerülnek. Inkább áldásnak tartom, és kifejezetten csodálom őket. Ugyanakkor nagy szükség lenne, hogy többet foglalkozzunk például a kerekesszékes, a vak vagy a siket emberekkel. Nem tudom, miből tartana például a metróba olyan akadálymentes mozgólépcsőt felszerelni, amely kerekesszékkel is használható.

Véleményem szerint az egész az iskolában kezdődik. Ha mindenki ugyanabba az intézménybe járhat, ha megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy mindenféle állapot rendben van, hogy a különbözőség nem félelmetes, hanem egy jó dolog, szebb lesz a világ.

Képek: France TV

Állítsd be a Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Femina!

• interjú
• sorozat
• sorozatsztár
• krimi
• exkluzív
• Terasz