“A modern technikai viszonyok között nagyon nehéz jó krimit írni” - Interjú Cara Hunter krimiíróval

Ha te is szereted a krimiket, és sokat is olvasol belőlük, valószínűleg ismerős az a csalódás, ami akkor ér, amikor már olvasás közben rájössz, ki a gyilkos. Így volt ezzel az Oxfordban élő Cara Hunter is. Problémáját a férjének is elpanaszolta, aki csak annyit válaszolt erre: “Akkor írjál jobbat.”

Hunter pedig úgy döntött, ír. Megalkotta Adam Fawley nyomozót, aki eddig öt kötetben oldotta meg a rejtélyeket, de írt már könyveket a karakter nélkül is. Regényei többek között a formabontó stílusukról híresek: beleszövi a bűnesetekhez kapcsolódó fiktív Facebook-kommenteket, Messenger-üzeneteket, újságcikkeket.

Interjú Cara Hunterrel

Cara Hunter idén a PestText fesztiválon járt, ez alkalomból beszélgettünk vele.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy A gyűrűk ura volt első könyv, ami nagy hatást gyakorolt rád. Hány éves voltál ekkor?

Tizenkettő. Gyerekkoromban rengeteget olvastam, a szüleim szerint háromévesen kezdtem. Nincs olyan emlékem, hogy ránézek egy oldalra, és ne tudnám elolvasni. Nem volt túl sok pénzünk, ezért beiratkoztam a helyi könyvtárba, ami tele volt gyerekkönyvekkel.

Amikor tizenkét évesen a kezembe került A gyűrűk ura, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy szavakkal meg lehet alkotni egy külön világot, benne ismeretlen teremtményekkel. Abban az életkorban voltam, amikor egy ilyen élmény az egész későbbi életemet és értékrendemet formálni tudta. Innen tanultam a természet szeretetét és tiszteletét, a barátok iránt érzett hűséget. Tolkien ezen kívül az ősi nyelvek szakértője is volt, ezért mentem én is Oxfordba, és tanultam a régi angolszász nyelvet. Az egyetemen újraolvastam a regényeket, és akkor vettem észre, hogy sok szereplő visel régi angolszász nevet.

A filmtől eleinte féltem, de aztán rászántam magam, és nagyon tetszett, szerintem gyönyörűen valósították meg.

Mikor kezdtél krimit olvasni?

Kicsit később, 13-14 éves korom környékén. Sokat tanultam Agatha Christie-től arról, hogyan rejtsük el a megoldást az olvasó elől úgy, hogy a végére mégse érezze becsapva magát. Olvastam néhány olyan krimit is, ahol a gyilkos minden előjel nélkül egyszer csak feltűnik a végén, nem találkoztunk vele korábban, senki nem is említette, és ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy ez egyszerűen csalás.

Olyan ez, mintha szerződést kötnénk az olvasóval: meg kell adni neki az esélyt, hogy ha nagyon odafigyel, ő maga is rájöjjön a megoldásra. Úgyhogy számomra ez a két szempont egyszerre fontos: hogy a végén az olvasó rácsodálkozzon a végkifejletre, ugyanakkor tudja azt is, hogy a megoldás végig ott volt a szeme előtt, csak nem vette észre.

Milyen típusú krimik voltak azok, amelyek megoldására egy idő után rendszeresen rájöttél?

Bármilyen. Agatha Christie is, tévéfilmek is. Ez elkerülhetetlen akkor, ha sok krimit fogyaszt valaki, azután pedig főleg, ha ő maga is írni kezd ilyeneket. A műfajnak vannak bizonyos szabályszerűségei, egy idő után az ember füle rááll arra, hogy ez vagy az a szereplő miért mondja azt, amit, vagy mikor nem mondanak igazat. Arról nem is beszélve, hogy mindig az a gyilkos, aki a legkevésbé gyanús. Ismerek olyat, aki úgy kezd neki ezeknek a történeteknek, hogy azt figyeli, ki a legkevésbé valószínű elkövető, és általában be is jön a tippje, hogy akkor ő az.

Adam Fawley karakterét mintáztad valahonnan?

Ha valakiről, akkor Aragornról A gyűrűk urából. Sok női olvasóm kérdezi, van-e való életbeli mintája Adamnek, mert annyira szeretik, de mindenkit ki kell ábrándítanom, nincs ilyen. Volt olyan is, aki azt mondta, ő a kedvenc “könyves pasija”, ilyenről még nem hallottam korábban, de nagyon tetszett.

Azt is nyilatkoztad korábban, hogy a figurát eleinte úgy tervezted, hogy ne derüljön ki, férfiról vagy nőről van-e szó.

Valóban volt egy ilyen ötlet. Az Egyesült Királyságban rengeteg krimi jelenik meg, szerettem volna valamivel kitűnni a tömegből, hogy a kiadó úgy gondolja, érdemes megjelentetni. Amikor megírtam az első kötetet, az Egy közeli ismerőst, még nem terveztem ebből sorozatot. Az volt az elképzelés, hogy egy rendőrtiszt vezet végig egyes szám első személyben a történeten, és ha olyan nevet adok neki, amiből nem derül ki a neme, ami angolul könnyen megoldható, akkor ez végig titok marad.

A kísérlet jól sikerült, a kiadók közül, akik látták a könyvet, volt, aki férfinak képzelte, más nőnek. Azonban amikor leszerződtem a Penguin kiadóval, és megállapodtunk, hogy több kötet is készül majd belőle, azt mondták, döntsem el, férfi vagy nő lesz-e belőle, mert több részen keresztül ez a formátum nem tartható fel. Úgyhogy férfi karakter mellett döntöttem, viszont több, nőiesnek tartott tulajdonsága is megmaradt.

A történetek valós eseményeken alapulnak?

Néha. Az Így görbüljek meg című például nagyon sokat merített egy olyan esetből, amely valóban megtörtént Ausztráliában. Ez tipikusan az a történet, amelyet fikcióként senki nem tartana életszerűnek. Egy nagyon fiatal, 18-19 éves lány, aki a szüleivel élt még, és vízilabdázott, tehát sokat volt fürdőruhában, három gyereket szült meg úgy, hogy senki nem tudott róla. Háromszor volt terhes, és állítólag senki sem vette észre. 

Az első és a harmadik gyereket örökbe adta, a második azonban nyom nélkül eltűnt. Azt lehet tudni, hogy kórházban született, a lány vele együtt ment el onnan, azonban néhány óra múlva már egy barátja esküvőjén vett részt a baba nélkül. Azt mondta, odaadta az apának, azonban nem létező embert adott meg, amikor erről kérdezték. Rendkívül szokatlan eset volt, ugyanis anélkül ítélték el gyilkosságért, hogy a holttest előkerült volna. Elképesztőnek tartottam ezt a történetet, és sok elemét átemeltem a regénybe. Az ötlet az volt, hogy mi történne, ha évek múlva a gyerek mégis előkerül.

Más történeteknél a kiindulópont alapul valós bűnügyön. A második Adam Fawley-kötet, a Sötétben alapja például Josef Fritzl esete, aki évtizedekig tartotta rabként a lányát a pincéjében.

Nem szoktad néha úgy érezni, hogy a modern technikai viszonyok között, amikor már létezik GPS, DNS-vizsgálat, kamerarendszerek, nagyon nehéz egy klasszikus krimit megírni?

Jaj, de, nagyon is! Szoktunk is arról beszélgetni, hogy a mai körülmények között szinte lehetetlen megúszni egy gyilkosságot. Ez csak akkor elképzelhető, ha a gyilkos nagyon-nagyon óvatos, és semmi korábbi kapcsolata nincs az áldozattal, soha nem beszéltek egymással telefonon, nem üzentek, nem látta őket együtt senki, ha teljesen véletlenszerűen öl meg valakit. Egyébként a telefonok cellainformációi alapján, a rengeteg köztéri kamera mellett, ha volt valaha bármi kapcsolata az áldozattal, akkor a rendőrség el fog hozzá jutni.

Arról nem is beszélve, hogy lehet akármilyen óvatos, a DNS-ét ott fogja hagyni, így csak akkor úszhatja meg, ha soha többé nem követ el bűncselekményt, még egy gyorshajtást se. Ellenkező esetben mintát fognak tőle venni, és kiderül, mit követett el a múltban. Ez persze fantasztikus dolog a való életben, de a krimiírók dolgát azért nagyban megnehezíti.

Hány változatot szoktál megírni egy történetből, mire elnyeri a végleges formáját?

Az elsőt megírom én, utána átnézzük a szerkesztővel, így kialakul a második, harmadik, attól függően, milyen változtatásokat kér, de ez nem szokott túl sok lenni. Azért vannak kivételek is. Az Egy közeli ismerős esetében például meg kellett változtatnom a végét, mert egy nyomozó ismerősöm, akinek megmutattam, azt mondta, az életben ez nem működne, a rendőrség sokkal korábban rájött volna. De a gyilkos vagy az áldozat személyét soha nem változtatom meg.

Vannak, akiknek megmutatod a könyvet, mielőtt elküldöd a kiadónak?

A férjemnek szoktam belőle részleteket mutatni, de nem az egészet. Viszont van ez az előbb említett rendőr barátom, tőle szoktam tanácsot kérni, hogy működjön a sztori, van ügyvéd ismerősöm, aki a jogi vonatkozásokban segít, vannak történetek, amikor egy tűzoltótól, egy bűnügyi profilozótól vagy egy pszichiátertől is kérdeztem.

Kaptál már olyan visszajelzést, hogy valaki túl könnyen rájött egy-egy történeted megoldására?

Ettől eléggé tartottam az elején. Nem bánom, ha valakinek a végére összeáll, de azért az ötödik oldalon lehetőleg ne oldja meg. Főleg a Gyilkosság a családban címűnél mondták többen, hogy viszonylag korán elkezdtek a valódi elkövetőre gyanakodni, de ahogy haladt a történet, meggondolták magukat. Ehhez elég sok csavart és elterelő nyomot kell elhelyezni a könyvben.

Milyen jellegű lesz a következő regényed?

Hasonlítani fog a Gyilkosság a családbanra, ami olyan, mint egy tévéműsor forgatókönyve, csak ennek leginkább színdarabra emlékeztető formátuma lesz. Imádtam ezt a megoldást, elég bonyolult, de nagyon jó volt megírni. Az emberek egyébként is szeretik az ilyen bűnügyi dokumentumműsorokat. Az új könyv 2027-re várható.

Fotók: Vörös Dóra / PesText

• interjú
• krimi
• könyv
• író
• exkluzív
• Terasz