Mit követhetett el egy nagymama, akit eltiltanak az unokájától? - Interjú Moa Herngren svéd írónővel

Október elején Magyarországra látogatott Moa Herngren svéd írónő, akinek A válás és Az anyós című regényei hatalmas népszerűségre tettek szert az elmúlt években hazánkban is. Herngren, aki korábban a svéd Elle magazin főszerkesztője volt, könyveiben ítélkezés nélkül mutat be fájdalmas családi történeteket.

Az egyik egy széthulló házasságról szól, amelyben az egyik fél végre ki mer lépni a fojtogató kapcsolatból, miközben volt párja ott áll elhagyatva és kisemmizve, ugyanis ő semmi problémát nem vett észre. A másikban egy felnőtt fiú dönt úgy, hogy örökre kizárja a saját és a családi életéből az anyját, aki szintén tehetetlenül sodródik az eseményekkel, ugyanis nem hiszi, hogy bármi megbocsáthatatlan bűnt követett volna el.

Herngren most harmadik regénye, Az örökség magyarországi megjelenése alkalmából érkezett Budapestre. Az új könyv a már bevált receptet követi, ezúttal testvérek titkokkal és fel nem oldott traumákkal teli kapcsolatát meséli el, szintén több szemszögből, amelyek mindig új megvilágításba helyezik a korábban megismert történeteket.

Interjú Moa Herngrennel

Moa Herngrennel főleg a két korábbi, a magyar olvasók által ismert regényéről beszélgettünk. Szóba került a nagymamák legnagyobb félelme, a merő jószándékból történő a másik számára elviselhetetlen nyomulás, a felnőtt gyerekeinkkel való kapcsolat újraértelmezése, és az, miért annyira nehéz sokszor szavakba önteni, mi zajlik le bennünk.

Mindhárom regény egyik főszereplője egy olyan nő, aki a szeretetével szinte megfojtja a családja többi tagját. Mit gondolsz, miért annyira irritáló ez a fajta szermélyiség?

- Jó kérdés. Valóban létezik az az embertípus, aki egyszerűen “túl sok”, de bevallom, én nem pont így látom őket.

Szerintem azért idegesítik a környezetüket, mert nem hagynak teret a többieknek, szabályosan lerohanják őket, és ezt az energiát nem mindenki fogadja be könnyen.

Az anyós címszereplője, Asa például szenvedélyesen szeretne a felnőtt fia életének a része maradni, aki viszont már a saját családi életét szeretné inkább kialakítani, és úgy érzi, az anyját nem érdekli, ő mit szeretne az életben. 

Hasonló történik A válásban a férj, Niklas esetében is. Asa és az ebben szereplő Bea mindketten ott hibáznak, hogy észre sem veszik, a másik hol szeretné meghúzni a határait, és ez az, ami tényleg nagyon idegesítő.

Léteznek valós személyek, akikről a szereplőket mintáztad?

- Elsőként Az anyóst, írtam meg, az alapja pedig az én legszörnyűbb félelmem volt: az, hogy miután nagymama lettem, a fiam nem engedi majd, hogy tartsam a kapcsolatot vele és az unokámmal. Sajnos rengeteg ilyen esetet hallani manapság. Szerencsére jó a kapcsolatom a fiammal, de nagyon tartottam attól, mi lesz, ha történik valami, ami miatt nem akar többé látni.

Amikor az ember nagymama lesz, elöntik az érzelmek, én is legszívesebben folyamatosan csak náluk töltöttem volna minden időmet, hogy az unokámmal lehessek. Folyamatosan gyártottam az ürügyeket, hogy átmehessek, aztán egyszer csak bevillant, hogy mi van, ha én vagyok az, aki csupa jó szándékból átlépi a határaikat.

Asa ugyan egy fiktív karakter, de abból született, hogy magamat képzeltem a helyébe. Kétségbeesetten szeretne a fia és az unokája életének a része lenni, de nem fogadják el őt. 

Megérted a fiatal pár döntését, hogy kizárják Asát az életükből?

- Megpróbáltam az ő helyükbe is beleképzelni magamat, és megérteni, mi vezet odáig, hogy egy ilyen döntést meghozzanak. Hogyan történhet, hogy egy felnőtt férfi megszakítja a kapcsolatot az anyjával, aki közben egyáltalán nem érti, mi vele a probléma, hiszen semmi megbocsáthatatlant nem követett el, nem ölt embert vagy ilyesmi. Valahol megértem a fiút, Andreast is, akinek ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy megvédje a saját magánéletét. 

Nem hiszem, hogy Andreas örökre ki akarta zárni az életéből az anyját, csak világossá kellett tennie, hol vannak a határai, hogy hol kell megváltoztatnia a kettejük közti kapcsolatot, és ennek esetében ez volt az egyetlen módja.

Miközben A válásban mindkét oldal egyforma hangsúlyt kap, és mindkettejük álláspontjával könnyű azonosulni, Az anyósban mintha a meny, Josefin lenne a főgonosz. Mi ennek az oka?

- Az anyós volt az első könyvem ebből a sorozatból. Ha ma írnám, kiegyensúlyozottabban mutatnám be az összes szereplő nézőpontját. Viszont nem úgy indultam neki, hogy akkor most minden szereplő fejébe belenézünk, hanem írás közben éreztem egyre inkább szükségét annak, hogy Andreas szemszögéből is bemutassam a történetet. Egyetértek azzal, hogy Josefin elég negatívra sikerült, én sem szeretem őt, de azért igyekeztem ezt a rémálomba illő szituációt több szempontból is körüljárni.

A válásnak már eleve úgy ültem neki, hogy két szemszögből fogom megírni egy házasság felbomlásának a történetét úgy, hogy mindkettejüket igyekszem megérteni. Ugyanezt a módszert alkalmaztam az új könyvemben, Az örökségben is.

Rákaptam az ízére annak, hogy több nézőpontból írjak meg egy történetet. 

Megérdemli vajon Asa vagy bárki, hogy így bánjanak vele?

- Nem hiszem, hogy bárki megérdemli, ugyanakkor oka van annak, ha megtörténik. Ha a gyerekeink felnőnek, meg kell tanulnunk egy másfajta módon kapcsolódni hozzájuk, különösen akkor, ha saját családot alapítanak. Sokak számára ez nagyon nehéz, és ez lesz számtalan probléma forrása.

Aki magától értetődőnek veszi akármilyen emberi kapcsolatát, és nem figyel oda arra, hogyan mozog benne, az kockáztatja ezt a kapcsolatot még akár akkor is, ha a saját gyerekéről van szó. 

Ugyanakkor ez a legszörnyűbb ítélet, amelyet egy gyerek hozhat a szülője felett. Nem használnám azt a szót, hogy valaki ezt megérdemli, de azt igen, hogy megértem. 

Magyarországon a mai napi viszonylag gyakran előfordul, hogy a fiatalok a szülői házban alapítanak családot. Svédországban ez mennyire jellemző?

- Egyáltalán nem, nálunk a fiatalok 18-19 évesen elköltöznek otthonról. Valószínűleg ez egy kulturális különbség is a két ország között. A svéd egy meglehetősen individualista társadalom, talán ezért is gyakoribb, hogy teljesen elvágják a családi kötelékeket. Ha a kapcsolat teljes megszakítása nem is mindennapos, sok a feszültség. 

Persze azért nem csak ilyen létezik. A válás ban egy boldog nagy családot mutatok be, meghitt anyós-meny viszonnyal, talán egy kicsit azért is, hogy visszavágjak mindazért, ami az Az anyósban történt. Az életben én is nagyon jó kapcsolatot ápolok az anyósommal. És az unokám anyjával is közel állunk egymáshoz annak ellenére, hogy a fiammal már nincsenek együtt.

Napjainkban mintha könnyebben szakítanánk meg a családi kötelékeket, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Asa is azt mondja, neki soha nem jutott volna eszébe ilyesmi, pedig az ő anyja sem volt egyszerű eset. Mit gondolsz, kiegyensúlyozottabbak vagy boldogabbak vagyunk, amióta meg merjük ezt lépni?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés. Talán jobb meghozni ezt a döntést, mint szenvedni egy bármilyen kapcsolatban egy életen át. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a szomorúság és a veszteség fájdalma örökre velünk marad. 

Ismerek embereket, akik ezt megtették, és egyiküknél sem volt egy könnyű döntés. Viszont úgy érzik, nem volt más választásuk. Nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetnek volnának győztesei, az igazi vesztesek pedig az unokák.

A regény utolsó fejezete 15 évvel a történtek után játszódik. Van elképzelésed arról, mi történt ebben az időszakban a szereplőkkel?

- Szerintem Asa megpróbálta valamikor újra felvenni a kapcsolatot a fiatalokkal, akik ezt nem fogadták el. Az én fejemben az él, hogy visszatalálnak még egymáshoz, de ezt minden olvasónak magának kell eldöntenie.

Mindkét könyvben az vezet a fő konfliktushoz, hogy a férfi szereplő nem képes megfelelően kommunikálni az érzéseit és az elképzeléseit. Miért olyan nehéz feladat ez sok férfinak?

- Főleg A válás főszereplőjén, Niklason éreztem, hogy ő maga sem tudja, mit érez vagy mit szeretne. Ez egyáltalán nem szokatlan. Egy kapcsolatot ritkán kezdenek úgy a felek, hogy akkor most az elkövetkező 30-40 évben együtt maradunk. Szerelmesek lesznek, majd kialakulnak köztük különböző szerepek és viselkedésminták. Aztán az élet folyik a maga medrében, dolgoznak, gyerekeik születnek, és sokszor tudatába sem kerülnek annak, mi megy közben végbe a kapcsolatukban. 

Ez történik Niklasszal is. Annyira el van foglalva a ráosztott feladatokkal, hogy jó férj, jó apa, szüleinek jó fia, jó munkaerő legyen, hogy eszébe sem jut azon gondolkodni, mit érez mindeközben. Azért nem kommunikál arról, mi zajlik le benne, mert ő maga sem tudja.  Ez sok kapcsolatban probléma. Nehéz beszélni arról, aminek nem vagy tudatában.

Lehet beszélgetni a kapcsolatról, az érzéseinkről, de egy problémás viselkedésmintát felismerni akkor, amikor épp nyakig benne vagyunk, elég nehéz.

Nem egyszerű kimondani, hogy igen, tudom, húsz éve így csináljuk, és most lett belőle elegem, főleg, ha még mi magunk sem ismertük ezt fel. 

A férfiaknak valahogy tényleg nehezebben megy ez. A nők jobban megszokták, hogy egymással is folyamatosan az érzelmeikről beszélgessenek, de a férfiak körében a mai napig nem szokás ez. A férjem ebben kivétel, ő bátran beszél arról, ami benne végbemegy, de eléggé idegesíti, hogy a barátai nem képesek erre. Márpedig honnan tudjuk, mit hogyan kellene kommunikálni, ha nem beszélünk és nem is gondolkodunk róla?

Ez a feleségre, Beára is nagy terhet ró. Honnan kellene tudnia, hogy a férje boldogtalan, ha nem mutatja ki? Véleményem szerint ez magyarázza, hogy sok válás éri az egyik felet derült égből villámcsapásként. A férfiak némán halmozzák magukban a feszültséget, a sérelmeiket, majd egyszer csak robbannak. Besokalnak, vagy beleszeretnek valakibe. 

Egy interjúban korábban azt mondtad, könnyebb volt Bea helyzetébe képzelned magad, a könyvet olvasva viszont mintha Niklas oldala szimpatikusabb vagy legalábbis érthetőbb lenne. Te is így érzel velük kapcsolatban?

- Igen, Bea szemszögét könnyebb volt megírnom. Niklasnak korábban két változatát is megalkottam, de elvetettem őket. Egy ponton úgy is éreztem, hogy nem leszek képes megírni ezt a regényt úgy, ahogy szeretném. 

Ezután sokakkal beszéltem, interjúkat készítettem, majd harmadszor is nekiültem. És akkor a semmiből ott termett mellettem. Megértettem a motivációit, kreáltam számára egy élő háttértörténetet, mélyebben belementem a szüleivel és a testvéreivel való viszonyába, és abba, hogyan kezdődött a kapcsolata Beával. Fokról-fokra egyre jobban megismertem őt, tisztán kezdtem látni, és ez hatalmas megkönnyebbülés volt.

Említetted, hogy Josefint nem igazán kedvelted. Volt más karakter valamelyik regényedben, akit nem tudtál megszeretni?

- Általában szeretem a szereplőimet a rossz tulajdonságaikkal együtt. Értem őket, és kötődöm hozzájuk, még ha nem is mindig értek velük egyet. A hibáikat néha kifejezetten szórakoztató megjeleníteni, íróként pedig szükséges, hogy lojalitást mutassak a szereplőim iránt.

Fotók: Szepesvári Petra/Helikon Kiadó

• interjú
• regény
• könyv
• könyvajánló
• exkluzív
• Terasz