Petíció az öngyilkosságért: az ókori rómaiak tényleg kikérték a szenátus engedélyét?

Minden kultúra másképp viszonyult az öngyilkossághoz a történelem során: a keresztény kultúrában főbenjáró bűnnek számít, addig Japánban tiszteletre  méltó módja volt az elmúlásnak.

Ami az ókori Rómát illeti, ez a civilizáció meglepően elfogadó magatartással viseltetett az iránt, ha egy polgár úgy döntött, saját kezével vet véget életének. Egyes feljegyzések szerint az ókori rómaiak nem hogy nem ítélték el az öngyilkosságot, de kifejezetten gyakorlatias cselekedetnek vélték, adott esetben segítették is a távozni vágyót.

A szenátusnak csak egy tollvonásába került a végítélet

Titus Livius, a híres történetíró, A római nép története a város alapításától egyik kötetében arról ír, hogy amennyiben valaki a Római Birodalom területén akart megszabadulni életétől, úgy a szenátus színe elé kellett járulnia, akik hosszabb-rövidebb tanácskozás után eldöntötték, eleget tesznek-e a kérésnek, vagy sem.

Arra vonatkozóan nincsenek konkrét adatok, hogy milyen gyakran adtak zöld utat az öngyilkosságnak, ugyanakkor Titus szerint valahányszor ez megtörtént, a szenátus egy csokor foltos bürköt „ajándékozott” az öngyilkosság elkövetőjének, hogy biztosan sikerrel járjon. A foltos bürök, idegen nevén hemlock, fulladásos halált okoz. Platón egyik feljegyzése szerint Szókratészt is ilyen méreg általi halálra ítélték, merthogy bürökből készült főzetet itattak vele.

Nem mindenki élhetett ezzel a joggal

Meglehet, a civilek önszántukból kiolthatták életüket, a katonák, a rabszolgák és a halálos bűncselekményt elkövetők számára a vezetés határozottan megtiltotta az öngyilkosságot, méghozzá állami érdekekből.

A rabszolgák ugyanis az ország tulajdonát képezték, feljebbvalójuknak pedig kötelességük volt kedvező feltételeket biztosítani számukra. Ellenben ha egyiküknek mégis sikerült megölnie magát, parancsolójának nem kellett megtorlástól tartania.

A halálos bűncselekmények elkövetői pedig azért nem élhettek az önkezű halál kiváltságával, mert az állam nem kobozhatta el vagyonukat a hivatalos ítélet előtt.  Legrosszabbul mégis a katonák jártak, akiket haláluk után nyilvánosan megszégyenítettek, és árulónak vagy szökevénynek tituláltak, értékeik pedig automatikusan az uralkodóra szálltak.

Az egyetlen kivétel, amikor tiltás helyett ösztökélték őket, ha vereséget szenvedtek a csatatéren. Akkoriban ugyanis azt tartották, hogy jobb azonnali halállal lakolni, mintsem az ellenség kezére kerülni.

Képek forrása: Wikimedia, Lapham's Quarterly

• ezo
• történelem
• érdekességek a világból
• ókori hely
• öngyilkosság
• Terasz